„Miért baj az, ha a magyar kulturális életben valaki a nemzeti fogalmat használja? A színházi szakmában sokan már 2002-ben tanácstalannak mutatkoztak abban a tekintetben, mit is jelenthet a nemzeti színház fogalma, és a Nemzeti Színház sajátos küldetése. Már akkor elavultnak tekintették a nemzeti jelzőt, pedig látjuk: e fogalom továbbra is eleven és művészi értelemben is megtermékenyítő. Miért kérdőjelezik meg még mindig a nemzeti kultúra létjogosultságát?” (Vidnyánszky Attila nyilatkozata)

„… pontosan tudom, hogy »miben vagyok benne« –, hogy mit vállaltam. A kuratóriumi tagsággal vállaltam, hogy a SZFE – te is jól tudod – egyoldalú képzésében a nemzeti, keresztény értékrend is helyet kapjon…” (Rátóti Zoltán „rövid” válasza Alföldi Róbertnek)

„Gyáva dolognak tartom, hogy a fiatalokat, a gyerekeket tűzvonalba küldik. Mert becsapják őket… A srácok azt hiszik, hogy a saját függetlenségükért állnak ki, az egyetem függetlenségéért, pedig a SZFE soha nem volt független, különösen az utóbbi harminc évben nem. A fiatalok most a felbujtókért állnak ki. Az internacionalizmusért. Amiről nem tudhatják, hogy mi az. Én sem tudtam fiatalon. Most sem tudom… Fehér vagyok, hetero és hiszek Istenben. A liberalizmusban nem. Én most érzem magamat szabadnak. Free Magyarország!” írta nyílt levelében Benkő Péter színművész.

„A konyhában leült az EMBER és az ASSZONY, és a gyerekkel együtt kitöltötték a konzultációs ívet” – valahogy így hangzott el péntek reggel a „nemzet” előtt.

Közben megjelenik egy egész oldalas hirdetés, majd szuronyos, uszító háborús plakátok tömkelege az utcákon és a falakon: „igazság, erő, felemelkedés – EGYÜTT TESSZÜK NAGGYÁ A KÁRPÁT-MEDENCÉT” (keszuljetek.hu), már mindenhonnan ránk mordulnak …

És ekkor – egyetemük autonómiája megvédésére – fiatal színész-növendékek és tanáraik megmozdulnak, elfoglalják egyetemüket és világos, egyértelmű követeléseket fogalmaznak meg, végre kezdetét veszi valami: sok-ezer ember békésen, táncolva és dalolva, maszkban és kesztyűben eljuttatja a parlamentbe a követeléseket (miközben Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter elfogadhatatlan cinizmussal megjegyzi: „Az egyetemisták nyugodtan tüntethetnek, senki nem fogja kilőni a szemüket”); aztán bejelentik a sztrájk-felhívást, majd az SZFE tan-köztársaságát.

Most itt tartunk: a színészpalánták talán már a győzelem kapujában állnak? Vagy éppen ellenkezőleg: a hatalom megint bedarálja majd a tiltakozókat és Vidnyánszki vezetésével majd „nemzeti és keresztény” szekér kezd zötyögni az alföldi nagy rónaságon?

Mi fog történni?

A bábuk kinn vannak a táblán, a nyitólépések már megtörténtek: a világos bábokat tologató hatalom (csak azért világos, mert a kezdőlépést ő tette meg) éles megnyitást kezdeményezett, amelyet a sötét bábokat vezető fiatalok bevállaltak és rögtön ellen-játékot találtak; amire a hatalom (szokásos módon, konzervatívan) pozíciós, halogató játékkal próbálkozott; még világosnál minden „bábú” a helyén maradt, sötét már áldozott is; már a középjáték taktikai szakaszába jutottunk, egyre fogy az idő, de még nincs időzavar, se káosz…

Hogyan tovább?

Fölcsapom Szrgya Popovics könyvét: „Hogyan lehet tejberizs, Lego figurák és más erőszakmentes eszközök segítségével közösségeket mozgósítani, diktátorokat megbuktatni vagy egyszerűen megváltoztatni a világot” – olvasom (Gulyás miniszter is elolvashatná). „FEJEZD BE, AMIT ELKEZDTÉL” – szól a tizedik lecke. A tejberizsről tudjuk, mikor van kész, mikor tálalható.

És vajon tudják a fiatal színészpalánták és tanáraik is? Persze, hogy tudják! Tovább csinálják!

Persze nem minden az, aminek látszik; nem mindig az látszik, aminek látszania kell: tárgyalni kell, ezek meg nem is tárgyalnak – ordítják kidagadt erekkel a nemzeti-keresztény gondolatokért aggódók képviselői; „paraziták”, hagyják magukat megvezetni folytatják mások közülük, mintha eső után hatásos lenne a köpönyeg: hiszen előbb volt a döntés, aztán az alamuszi és sunyi tiltakozás: miért nem tárgyaltok?

Gábor György és Kardos András (többek között) egy tanulmányban leleplezi ezt a látszat-politizálást: „A kompromisszum, a politikai megállapodás a nyugati típusú polgári demokráciák alappillére és alapelve… a demokráciák eszköztára és nem a diktatúráké… A diktatúrákban minden megállapodás végső soron és kizárólagos módon a diktátorral köttetik… A diktátor tehát – önnön lényegéből és a fogalom természetéből fakadóan – valójában sohasem kompromisszumra törekszik, hanem a legkülönfélébb hatalomtechnikai megfontolásokból és számításokból puszta időnyerésre, a közvélemény félrevezetésére, s a hamis látszatok fenntartására… súlyos tévedés a diktatúrával folytatott párbeszéd és alkudozás naiv szándéka, ugyanis az ilyen törekvések, akarva-akaratlan, fakadjanak azok kifejezett jó szándékból, avagy sanda megfontolásból, kizárólag a diktatúra legitimációját szolgálják.”

„FEJEZD BE, AMIT ELKEZDTÉL” – ugrik be megint a tizedik lecke: a megfogalmazott célok egyértelműek és követhetőek (nem véletlen, hogy a hatalom meghallani sem hajlandó) és megvalósításuk esetén sötét nyer.

Tehát: folytatni kell egészen a befejezésig…

2020. 09. 16. szerda