2020. november hónap bejegyzései

„TÉGY NEKEM EGY SZÍVESSÉGET: MENJ MÁSHOVÁ HORGÁSZNI…”

„TÉGY NEKEM EGY SZÍVESSÉGET: MENJ MÁSHOVÁ HORGÁSZNI…”

(Hivatali titkok)

Nem a filmről akarok írni, nem arról, hogy az iraki háború milyen hazugságra épült; hogy a hatalom hogyan manipulálta és manipulálja a munkatársait, a sajtót, az embereket; hogy egy ember, a filmben Katherina Gun, az erkölcsös „kisember” hogyan vállalja akár a börtönt is, mert nem ért egyet a hírszerzési adatokból levont következtetéssel; hogy végül a hatalom meghátrál és nem vállalja föl a pert, mert hátha lebukna; hogy azóta sem történt felelősségre vonás a háborút hamis információt kirobbantok ellen (akik többszázezer ember haláláért voltak felelősök), hanem a film zárójelenetéről.

Arról, amikor a Gunt védőügyvéd odafordul (barátjához), horgásztársához, a helyettes államügyészhez (aki minden zokszó nélkül parancsra teljesítette a tetemre hívást, a meghurcoltatást, és cinikusan a hazugságot): „Tégy nekem egy szívességet: menj máshová horgászni…”.

Magyarországon nincs háború, legalább is nem lőfegyverek dörögnek.

És mégis: a 2003-ban játszódó történet naponta megtörténik, lezajlik nálunk is. Gondoljuk végig: koronavírus, Soros és a zsidók, az orvosok, pedagógusok, közszolgák regulázása, a közpénzek ellenőrizhetetlen útja, a labdarúgás burjánzása, az SZFE, bármihez „nyúlunk”, mindenhol „parancsra teljesítőkre” bukkanunk (miközben írom ezt a szösszenetet, hallom az ATV Egyenes Beszéd műsorát, ahol Rónai Egon éppen azt mondja: Demeter Szilárd jött volna, de az EMMI nem engedte megszólalni, ezért „parancsra” otthon maradt), mindenütt „parancsok” hangzanak el és attól kezdve az adatok, az információk és a döntések értelmezhetetlenek, a következményei viszont borzalmasak.

És hiába élnek köztünk is erkölcsös „kisemberek”, akik a nyilvánosság előtt is vállalják az igazság kimondását (a PIM dolgozói közül nagyon sokan nyilatkoztak igazgatójuk minősíthetetlen írása ellen), a helyzet egyre romlik.

Mit tehetünk ez ellen mi, a „kisemberek”?

Kezdjük kicsivel, ami „könnyen”(?) megvalósítható, a film végével: ne menjünk horgászni olyanokkal, akik „parancsra” hajlandók…

  1. 11. 30.hétfő

(Kép a filmből)

„MI NEM VAGYUNK ANTISZEMITÁK”

„MI NEM VAGYUNK ANTISZEMITÁK”

sem nácik, azért, mert egy zsidóról megmondjuk az igazat – mondták és mondják sokan a Fideszből a vezér egyetértő cinikus mosolyától és bólogatásától kísérve, miközben Demeter Szilárd „fölkent” hivatalnok a hitleri időket idéző, aljas, gyűlöletkeltő cikket ír a kormány által közpénzből kitömött internetes újságba. Eszembe jutnak Eszterházy „szavai”: „Ha egy szót bepiszkoltak, vagyis piszkos fráterek elhasználtak, akkor ez a használat is hozzá tartozik a szóhoz. Ha akarjuk, ha nem. Ez nem döntés, nem elhatározás kérdése./ Ha az élettér kifejezést mérnök vagy belsőépítész használja, nem történik semmi. De ha már a „magyarság életteréről” beszélnénk, szándékaink legyenek bár a legnemesbek, ott üvölt a szó mögött az egész náci vircsaft. Vagy finoman szólva nem szerencsés a romák lakásproblémájának végső megoldásáról beszélni, egyrészt mert nyilvánvalóan hazudnánk, másrészt azonnal betemetne minket az Endlösung nyomasztó árnya.”

Ma ez a fontos?!

Migránsok sehol. A riogatás oda. Bakondi mehet(ne) a levesbe. Nem tudja mozgósítani a Fideszes választókat. Már ők is röhögnek az erőlködésen. Pedig nagyon kell az ellenségkép, valamitől félni kell, mert akkor minek az a sok fegyveres az utcákra…

Ma ez a fontos?!

Tegnap, a „hivatalos” tájékoztatás szerint Magyarországon koronavírusban elhunyt 156 ember, míg 6819-en megfertőződtek, ami minden eddigi napi esetszámot meghaladt. Közben a magyar kormány arról ad ki tájékoztatást, hogy karácsonyra oldani szeretné a szigorításokat.

Ma ez a fontos?!

Vita „csordogál” a magyar-lengyel vétóról, hatásairól, Európa jövőjéről: vajon ki rántja előbb félre a kormányt? Ki vet be „büntető-fékezést”? Vigyázó szemeteket Közép-Európára kell vetni? A magyarok nyilaitól megint rettegnie kell Európának? Jön az újabb Merseburg-Augsburg?

Ma ez a fontos?!

Pécsett egy pék a „védett” időben beengedett vásárolni egy 62 éves embert, ezért a Rendőrség 60(?!) napra bezáratta a pékséget, büntetve a környéken élőket.

Ma ez a fontos?!

Szoboszlai mesterhármast rúgott a legutóbbi bajnoki meccsen, tavasszal biztosan elviszi őt egy neves klub, az „értéke” már 25 millió euró!

Ma ez a fontos?!

„Féltékeny volt, ezért leszúrta…”, „Berki Krisztián felesége elárulta…”, „Csalódottak a rajongók Détár Enikőék kiesése miatt…”, „Tudta, hogy a Patyolat vállalaté volt Közép-Európa legnagyobb mosóüzeme…” – headline az ORIGÓ-ról.

Ma ez a fontos?!

Ma kisütött a nap: de odébb öt centi hó eshet.

Neked ma mi a fontos?

  1. 11. 29. vasárnap

(Kép: hang.hu)

NAPLÓSZERŰEN…

(18.)

Hideg van. Persze: a szürke, borongós, csúnya idő teszi. Meg a lassulóan-gyorsuló, múló kor. Pedig a három fok nem is olyan hideg. Legalább hó lenne.

Mostanában gyakrabban menekülők a versekhez.

Magam elől bujkálok?

Vajon miért?

Egyszer, talán húsz évvel ezelőtt, amikor először szólítottak papának, nem örültem neki: nagyon rosszul esett. Akkoriban tele voltam energiával, ötletekkel, tervekkel, el se tudtam képzelni a papucsos, tréning-ruhásan csoszogós, a szavakat kereső „Papát”. Most meg: úgy ragaszkodom kicsiny világomhoz, a megszokottan begyakorolt napi „semmit-tevésemhez”, a tárgyaimhoz, amivé csupaszodott minden.

A kutyáink is elmentek: „a száraz ágak hogy zörögnek”.

Leveszem a polcról: „Elpazaroltam mindenem” – olvasom, elpazaroltam, mormolom magamban tovább. Tényleg elpazaroltam? Micsoda vágyakkal, tervekkel, el nem múlható elhivatottsággal és elszántsággal „ébredeztem”: ide nekem a harcot, a küzdelmet, a világot, kiforgatom, én biztosan kiforgatom! Hittem, hát tettem, aztán azt hittem elérem és tovább tettem, „s kiröhögtem az oktatómat” és mire jutottam …

Elrontottam? Én rontottam el? Hol rontottam el? „Maradj fölöslegesnek,/ a titkokat ne lesd meg./ S ezt az emberiséget,/ hisz ember vagy, ne vesd meg.”

Hideg van. Persze: a szürke, borongós, csúnya idő teszi. Meg a lassulóan-gyorsuló, múló kor. Pedig a három fok nem is olyan hideg. Legalább hó lenne.

  1. 11. 28. szombat

VIKTOR MIHÁLY LEVELE SCHWARTZ GYÖRGYHÖZ

VIKTOR MIHÁLY LEVELE SCHWARTZ GYÖRGYHÖZ

(elnézést Alekszandr Szergejevics)

 

„Én írok levelet magának –

Kell több? Nem mond ez eleget?”

 

Emlékszik be szép is volt akkor?

Egy este, az átkosban hatkor,

Fiatal és kilókkal könnyebb

Voltam akkor, s már ott is tudtam

Pénzt akarok öntől, alkonykor.

Nem kérdezett, nem kért tőlem semmit,

„Köszöntem” s ígértem a semmit.

Dúdoltam halkan liberális

Nótát, mormoltam jó szavakat, s

Ódát, de már tudtam akkor is:

Bár erre figyelnek a szemek,

Nem az a lényeg, mi elhangzik.

 

De mi elmúlt, az elmúlt, oda:

Tovább! Miniszterelnök szóla,

Az első! Országnak, világnak, de

Hiába rikoltom magának!

Sokan mondák nekem: ön egy

Bűnöző spekuláns, ki nem ér

Fel hozzám, magosba, az égig,

Csak alant poroszkálhat porban,

Gazdasági mocsokban térdig.

Eddig sem hallgattam, pöröltem,

Vádoltam, semmitől nem féltem,

Származását, arcát idéztem.

Mert Európa erejét mindig

A nemzetek adták (és vették)

Nagy baj lett abból, ha feledték.

Gaz uzsorás, most ebbe tipor.

Pénzt lát, szeme előtt bár bíbor,

Egy Istent ismer: pénzeszsákot,

(Azt én is ismerem, szeretem,

Ahogy otthon is, a családom)

De jön ön, hogy belepofázzon:

Más világot, de rám frászt hozzon,

Nem hagyom! Vétó, ezt kiáltom!

Mert a család, az a szent nékem,

(Az ereim dagadnak kéken,)

Birodalmi vezér nem lehetsz!

Az foglalt, már foglalt – kiáltom!

 

„Végzem! Átfutni nem merem,

Megöl a félelem s a szégyen…”

  1. 11. 25. szerda

A DÖGLÖTT MACSKA…

A DÖGLÖTT MACSKA

Nézem a képet: fej-nélküli útátadók a háttérben; oldalt két „parkoló” bicikli; egy macska teste a dudorodó aszfalt alá szorítva, farka hosszan nyúlik hátra a letaposott gazba, az újonnan „épített” aszfaltcsík messzire vezet…

Magyarország.

A magyar valóság.

A „füles gulyás” országa.

Az egykor volt „legvidámabb barakk”, a „gulyáskommunizmus” és a „fridzsiderszocializmus” országa.

Ahol az Operatív Törzs ülésén a „felelős” miniszter maszk nélkül hadovál, és szász-százalékos táppénzt hazudik. Ahol a veszélyhelyzetben a kormány a legfontosabb feladatának az alaptörvény, a választási törvény módosításával, a csókosok milliárdokkal való támogatásával foglalkozik. Ahol kigyúrt „szekrényeket” küld színinövendékekre. Ahol a legfőbb közellenségek Soros és Clooney. Ahol papok, püspökök a szószékről naponta gyűlölködnek. Ahol a magyar kormány miniszterelnöke naponta uszít magyart a magyar ellen. Ahol Horthy Miklós megint „kivételes államférfi”. Ahol az árokpartján nem fű terem…

Nézem a képet: fej-nélküli útátadók a háttérben; oldalt két „parkoló” bicikli; egy macska teste a dudorodó aszfalt alá szorítva, farka hosszan nyúlik hátra a letaposott gazba, az újonnan „épített” aszfaltcsík messzire vezet…

  1. 11. 23. hétfő

(Kép: Juhász D. Géza)

A BUKÁS…

A BUKÁS

(a „vezeklő bíró” -é?)

 

Nagyon várom már.

A könyv végét.

Tudom: nem lehet más, csak a bukás.

Az ilyen történetek mindig így végződnek.

De milyen lesz?

Mi lesz a főhőssel azután?

És velünk, az olvasókkal?

 

Újraolvasom Camus: A bukás című könyvét. Valahol valakitől azt olvastam, most megint aktuális, mert mindannyiunknak érdemes lenne annak az embernek, Jean-Baptistenek a sorsát újból végiggondolnunk.

Azét az emberét, aki számot vet az életével, mérlegre teszi a múltját, aki látszólag kedélyesen mesél, valójában kínlódva és kegyetlenül élve-boncolja magát, aki kíméletlen őszinteséggel akarja maga fölött kimondani az ítéletet. Újraéli az életét, „viselkedését, cselekedeteit, hamisságait, megjátszásait, álnokságait és közönyét”: „szemünk láttára foszlik le róla a cinizmus védőruhája”. „Alig talál valami jót magában – szinte megszeretjük érte, csak hogy meglegyen az egyensúly.” Közben megfricskázza, megveti a keresztény-polgári „tisztességes” világot, (miközben maga is odavágyott egész életében), mert az, mint a piranhák, lerágják a húst az emberről, „nem hagynak belőle mást, csak fehéren ragyogó csontvázat”. De ő, az erős egójú ember sikeres, mindig győztes lesz: „Akár magam voltam, akár mással, mindenütt magasra hágtam, a nap minden órájában jól látható tüzeket gyújtottam, és ujjongó köszöntés emelkedett mindig felém. Így legalább örömet találtam az életben és a magam kiválóságában.” A sors verte emberek sírva hálálkodnak neki, és ő megittasul saját erkölcsi felsőbbrendűségétől.

Aztán egyszer csak történik vele valami: a rakparton lépked, loccsanást hall és sikolyokat, egy a nő vízbe vetette magát, de Clamence nem ugrik utána, és nem is veri fel a környéket, hogy valaki öngyilkos lett ettől fogva valami eltörik benne, lefelé, a poklok felé megy, miközben Jézusról gondolkodik, és akit – ahogyan önmagát is – szintén bűnösnek tart.

De ki ez a vádaskodó bíró? Miért vezekel? Annyira bűnös? Kinek hitte magát, ahogyan a „zsarnokság vonzó vágyát” fölfedezte magában, amikor arra gondolt „Mintha csak az igazság minden este énvelem hálna egy ágyban.”. Pedig Clamence-nek nem voltak nagy bűnei, nem volt különleges az élete. „A lényeg abban van, hogy mindent megengedhessünk magunknak, még akkor is, ha cserében időnként hangosan hirdetjük saját gyalázatunkat. Én például most is mindent megengedek magamnak, de most már nem nevetnek rajtam. Nem változtattam az életemen, továbbra is szeretem magam, és kihasználom a többieket … Micsoda mámor, ha istenatyának érzi magát az ember, és szabadon osztogathatja a rossz élet és az aljas erkölcs végleges tanúsítványait. Feslett angyalaim karában magas trónuson ülök … és nézem, hogyan közeledik felém ködből és vízből kibontakozva az utolsó ítélet sokasága.”

 

Valahol valakitől azt olvastam, most megint aktuális, mindannyiunknak érdemes lenne ennek az embernek, Jean-Baptistenek a sorsát újból végiggondolnunk. Magától értetődő: valódi szembenézés nélkül ez a bukás érdektelen lenne; a kívülállóknak viszont csak így lesz érthető és tanulságos.

Mindannyian éljük az életünket: ki így, kiszolgáltatva, kisemmizve, megalázva és hát kisebb-nagyobb bűnökkel – persze megbánás, vezeklés nélkül, mert másképp nem megy; ki úgy, a kiszolgáltatottal közösséget nem vállalva, sőt „azt” bűnösnek kikiáltva, „boldog” és büszke kisemmizőként, örökké megalázóként, a keresztényi szeretetről állandó hazugságban papolva. Pedig egyszer történni fog valami, amit észre sem akar venni, talán a hídról beugrik valaki a folyóba vagy valami más, lehet, hogy még a csobbanást sem fogja meghallani, mert ő nem akar „vezeklő bíró”, csak bíró lenni, aki ítélkezik, aki dönt mindenki sorsáról, aki élet és halál ura, mert azt gondolja, nincs annál jobb, mert „Mit csináljon, hogy más ember legyen? Ez, ugyebár, lehetetlen. Semmivé kéne válnia, megfeledkeznie magáról másért, legalább egyetlenegyszer. De hogyan?” …

 

Nagyon várom már.

A végét.

A könyvbe illő történet végét.

Mert annak sem lehet más a vége, csakis a bukás.

Biztosan bekövetkezik: az ilyen történetek mindig így végződnek.

A mitől, a mikor, a miért és a hogyan az most még kérdéses.

Még kérdéses…

  1. 11. 22. vasárnap

(Fölhasználva Körmendy Zsuzsa írását)

ETIKUSAN…

ETIKUSAN

Orbán Viktor – aki személyesen vezeti a „fegyveres” harcot a koronavírus ellen és akinek a vezetésével a kormány éppen most adott még egy milliárd forintot a kisvárdai sportcsarnok építésére – számára minden magyar ember élete fontos. Kásler Miklós miniszter szintén nyilatkozott: minden magyar ember élete fontos számára is.

Éppen ezér’ nyár óta(?) folyamatos és szóbeli(!) készültségbe helyezték magukat és az országot: olyan megelőző csapásokat mértek a vírusra, hogy csak na, az aztán arról koldult. De a koldulástól nem állt le és csak terjed és terjed és terjed. Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a kormányfő és az Operatív Törzse is ezt nyilatkozza naponta, próbálva nyugtatni a magyar népet, aki fegyelmezetten veszi tudomásul a szigorító intézkedéseket. A mai hivatalos adatok szerint tegnap 4397 új megbetegedés és 121 haláleset történt, az aktív fertőzöttek száma 125789 főre emelkedett, a növekedési faktor továbbra is 1 fölött van, az új esetek száma a tesztelésekhez képest 19,4% (12% alatt kellene lennie a WHO szerint), lélegeztetőgépen 599 ember van.

Az egészségügyi ellátó rendszer és a szolgáltatásokat nyújtó orvosok, ápolók teljesítőképességük határán vannak: naponta olvashatunk a Facebookon szavakkal alig leírható történeteket, megrázó képek jelennek meg emberfeletti küzdelmükről a betegek életéért.

Mégis: föl kell készülni a legrosszabbra! Arra, amikor – ott és éppen akkor – már sem az ember, sem az eszköz nem lesz elegendő minden élet megmentéséhez. A MOK elnöksége ( a kormány, az Operatív törzs, Müller Cecília helyett) elkészítette „a szűkös egészségügyi erőforrások vészhelyzetben való elosztására vonatkozó etikai ajánláscsomag” -ot annak érdekében, „hogy a rendelkezésre álló értékes időt ne a döntési helyzetekből fakadó, szinte elviselhetetlen morális teherrel való megküzdés tegye ki, hanem sokkal inkább az életek megmentése”.

Úgy gondolom, ez – bármilyen fájdalmas is – a felelős magatartás!

Talán sohasem tudjuk meg, abban, hogy idáig jutottunk milyen felelősség terheli a magyar kormányt az elégtelen felkészülés, az elpazarolt források, az elmaradt protokollok, a cinikus törvénykezés miatt.

Kásler Miklós (és a „kormányszócső” MNO) ahelyett, hogy megköszönte és támogatásáról biztosította volna a MOK elnökségét, a „szokásos” és semmitmondó támadást indított a javaslat ellen: „a kormánynak és az Emminek minden magyar ember élete fontos, a mostani szigorú korlátozó intézkedések, a kiadott miniszteri utasítások, a halasztható beavatkozások felfüggesztése és a hónapok óta tartó tudatos felkészülés pedig mind azt a célt szolgálják, hogy a jövőben is legyen elegendő ágy, eszköz, gyógyszer és szakember.”

De még sincs. Helyette lesz vadászati kiállítás, atlétikai stadion és még a franc tudja mi minden, ami tömi majd a csókosok bukszáját.

Ha már nem segítenek, legalább ne ártsanak! Ahogyan ezt ők mondják…

2020. 11. 21. szombat

71…

És akkor megszületett, a „nővérek” azonnal a csodájára jártak: „mint egy angyal” – mondogatták, talán meg is keresztelték (nem tudta, hogy ennek még jelentősége lehet később), aztán anyja-apja hazavitték, nagyanyja első szavára: „milyen gyerek ez, nem is sír!”, rögtön elkezdett bömbölni és három nap és három éjjel csak bömbölt és bömbölt, apja akkor a lábujjához madzagot kötött és azzal rángatta-ringatta-húzogatta a kiságyát, erre abbahagyta, mire apja is, akkor újrakezdte a bömbölést, erre apja is a rángatást-ringatást-húzogatást – így a „kis-angyal” (és attól kezdve mindig) nyert, apja meg alvás nélkül maradt éjszakára, aztán anyjának elapadt a teje, akkoriban sokan voltak így, pedig már négy évvel a háború után voltak és mégis, mégis a „por-tej” csodát tett, a csecsemő erős, sportos kisgyermekké cseperedett, állandóan izgett-mozgott, folyton kérdezősködött, sokat labdázott, futkározott mire eljutott az iskolába, ahová akkoriban délelőtt és a páratlan hetekben délután kellett járnia, alig bírt a padban maradni, ha kérdezett a tanítónéni, meg se várta, hogy valakit fölszólítson, már kiabálta is a választ, magatartásból soha nem kapott ötöst, csak minden másból, aztán egyszer nem hallotta – a telefon mellett közvetlenül – a telefon csörgését, orvostól-orvosig rohangáltak vele, csak az egyik füle ment rá, de nem zavarta, mert szépnek látta a világot, nem tudott még se Sztálinról, se Rákosiról, Hitlerről nem is beszélve, ’56 őszén izgatottan ment le a pincébe, meghallotta az orosz tank lövését, de nem félt, mert vele volta apu és anyu meg a kistestvére, örült az ’56-os hideg télnek és a hónak meg persze a nagy szánkózásnak, aztán elköltöztek Lágymányosra, egy sokkal kisebb lakásba, de melléjük költözött Babuka is, akitől „megtanulta” a szeretetet meg a félelmet is, mert neki soha nem lehetett gyereke Mengele miatt, de ezt is csak később tudta meg, aztán gimibe járt és a világ kinyílt előtte és egy kicsit megváltozott, mert Vera néni, Oszi és az osztály azzá tették, ami végül lett, pedig még nem is volt tizennyolc, Petőfi, József Attila, Radnóti elmaradhatatlanok lettek számára, miközben olimpiai bajnok akart lenni és edzett, edzett, edzett, majd jött a kérdés, a hogyan tovább, de ezt is legyűrte az egyetemen, ahol még jobban kinyílt a világ, már lettek kérdései is, nemcsak válaszai, jöttek a gyerekek, a munka, a mindig rácsodálkozás: miért így, miért nem másképp, és csak ment előre és előre rendületlenül, jött egy új, végletes-végleges szerelem és utazások: ni-csak, Hegyeshalom után is világ a világ, aztán itthon is egy új(abb) világ, az elszabadult szabadság eufóriája, a vele együtt újjá-születő gyűlölet-parázs föllobbanása, de ő  csak haladt a maga útján, tette, amit tennie kellett, mert azt gondolta jónak, és jöttek a kitérők, a megalázások, de tűrte, csak belül égett el valami, és kezdtek elmenni mellőle, először egy, aztán egyre többen, és már megtudta, mi az igazi fájdalom, pedig még mindig nyíltak a virágok, de el is hullottak, egyre gyorsabban, ahogy az idő is fölgyorsult, szaporodott az idegen anyag a fogában, de akkor még rá se hederített, mert mindig talált magának újabb és újabb célokat, aztán a dereka (nem a gerince), aztán a hallása, aztán a szeme, de a csillogása soha nem veszett el, már „csak” ír, írva mondja a magáét és boldog…

 

  1. 11. 17. kedd

NAPLÓSZERŰEN…

(17.)

Nem szeretek olvasni.

Az olvasottak annyira megzavarnak-fölkavarnak, hogy az már fáj: nem elég nekem annyi fájdalom, ami anélkül is van? Még az olvasottakkal is fokozzam? Amúgy is idegeskedő természetű vagyok, mindenen fölkapom a vizet, ott is gondot-problémát látok, ahol talán nincs is, minek ezt még tetézni: a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Olyankor el kell gondolkodni, mert, ha már elolvasok valamit, meg is akarom érteni, ahhoz meg nem elég csak átszaladva-elolvasni a leírtakat, mert az úgysem hagy békén, tovább piszkál, ott motoszkál a fejemben, nem hagy nyugodni. A múltkor is, elkezdtem olvasni Krleza Zászlók című könyvét, képzeld: alig értettem belőle valamit, az a sok idegen és ismeretlen név, meg a német, angol szövegek és a lábjegyzetekben a fordítások, amelyek alig olvasható kis betűkkel vannak írva, de hiába a fordítás, ha nem értem a kifejezések jelentését, mondandóját, hát utána kellett még olvasnom az interneten, aztán persze kitisztul minden, de akkor meg jön a felismerés: ezt eddig nem is így tudtam, erről eddig nem így gondolkodtam, most hogy van ez, hisz a horvátok is küzdhetnek a nemzeti függetlenségükért, még ha ez nekünk nem is tetsző, hát nem át kellene értékelnünk az eddig mondottakat, tanultakat, kiindulásokat: a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Ismeretlen, soha nem tapasztalt világba vezet, ahol még nem jártam, amit nem még nem éltem át, oda se kell mennem, persze, ha odamennék, megnézném, tényleg olyan-e, megkérdezném az ott élőktől, tényleg úgy történt-e és összevetném az olvasottakkal, emlékszem Párizsra: Adyval sétáltam ott, nem csak úgy, össze-vissza, a Szent Mihály útja halk lombjai alatt, ahol tényleg tréfás falevelek röpködtek mindenfelé, míg én haladtam a Szajna felé és kerestem őt: a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Mostanság is, hogy ránk tört ez covidos marhaság, a hozzátapadó félelem meg szeretteink féltése, a karantén bezártsága, hát nem rögtön levettem a polcról Camust: „Április 16-án Bernard Rieux doktor a rendelőjéből kilépve, a lépcsőházban egy döglött patkányba botlott.” és már nem is eresztett el, le se tettem és dühöngtem meg sírtam is, Rieux doktor mi fenének nem törődik bele a megváltoztathatatlanba, miért nem hagyja a fenébe az egészet, és ma miért viselkedik a hatalom, az operatív törzs ugyanúgy, hazudik, titkol, hamisít, nem mondja meg az igazat, csak magyarázza a megmagyarázhatatlant és kullog az események után, de Camusnál mégis az ember győz a vak végzettel, a könyörtelen sorssal szemben, miközben „ismerős” emberek hol gyáván, mikor menekülve, de néha emberségesen próbálnak túlélni, most is ez lesz? A francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

„És nekem mi közöm ehhez?” kérdezem magamtól Sacha Batthyány könyv-címével, tényleg, mi közöm van a könyvekben leírtakhoz, a szereplőkhöz, a cselekményhez és már megint olvasok, hogy az egyik ifjú Batthyánynak egyszer csak szembe kell néznie családjának egy gyalázatos cselekedetével, náci bűntettével és az író-utód fölteszi magának a kérdést, vajon ő mit tett volna akkor és ott, vajon ő is elbotlott volna, gyenge lett volna, és már belém is mar a kérdése. A francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

„Olykor összesűrűsödik az idő, máskor meg évekig egy helyben áll, vagy alig csordogál” nyílik ki Spiró könyve, a Fogság és már szemeim előtt pereg az első század, cseperedik föl a rövidlátó zsidó fiú, Uri története, ami sokkal több, mint az ő története, talán az én családom története is, de lehet, hogy a te családodé is, csak nem úgy, mert te nem oda képzeled magad, ahova én, mégis rólam, rólad is szól és benne van minden erről a rohadt világról, pedig kétezer évvel előbb történik, ami történik… a francba az olvasással.

Nem szeretek olvasni.

Olyankor eltűnik az idő, mintha megállna, pedig öregszem addig is, pedig annyi minden történik, aminek nem leszek a részese és egyre közelebb és közelebb a lezárás, de hisz az olvasás is az életem része, aminek a révén emlékek bukkannak föl hirtelen a semmiből, régen átélt pillanatok zörögnek be megint az ablakon…

Nem, szeretek olvasni…

  1. 11. 15. vasárnap

(Kép: ahmagazin)

NAPLÓSZERŰEN…

(16.)

Ma ez ugyanolyan napom lesz, mint a tegnap volt (ez nem elhatározás kérdése, egyszerű tényközlés), pedig szombatra ébredtem. Na ja, a nyugdíjasnak mindegy, milyen nap van, nem a hétvégékkel, a „semmittevő” napokkal (mégse jut soha semmire elég időm, mégis, ezek már olyan „semmittevő” napok); csak az unokás napokkal számol! Azok tényleg igazi izgalmas „szombatok, vasárnapok”.

De ez a nap mégis jól indult: no nem a köd oszlott, mert a kegyetlenül borús-nyúlós idő itt maradt (vajon milyen lehet a HÉV megállóban, a parki, „bokor-alatti szállóban az éjszakai avar-szobát” kivett hajléktalanoknak, semmilyen, hisz éjszakára kijárási tilalom van), hanem mert mindenütt befejezték az (első) számlálást, Biden már 306 elektori szavazatnál jár, innen Trumpnak sincs visszaút, mégse ismeri el a vereségét, újra és újra olajat önt a tűzre, tovább hergeli híveit, nem vesz tudomást a valóságról (honnan ismerős ez): vajon meddig lehet ezt csinálni, hova vezet ez a politika, már a következő választásra készül és le@arja Amerikát és a világot?

A rossz idővel maradt és tombolva, terjed a koronavírus is: „december közepéig jelentősen növekedni fog a fertőzésszám Magyarországon” – nyilatkozta a piszkos-körmű, Biblia-magyarázó miniszter, akinek a miniszterelnöke szerint az ország jól fölkészült a csapásra, aki szerint neki minden ember élete fontos, és aki Nyunyóka „magasságába” emelkedett Tolsztojjal („Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?”). Tegnap is meghalt 107 beteg, már százezer fölött van az aktív fertőzöttek száma. De „ők” megmondták előre, még növekedni fog: a „megmondták előre” elég, az kiken segít vajon…

Olvasgatok, nézegetem a híreket, kavarognak a fejemben a gondolatok, aztán ahogy a pipafüst is kilibben a félbukóra nyitott ablakon, azok is eltűnnek a semmibe. „Egy pedofil öregembert megöltek fiatalok Hollandiában”; „börtönben letöltendő büntetést kapott egy férfi, akinek a számítógépén…”, bezzeg Kaleta…

„Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/ s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,” – tényleg tudjuk, érdekel ez mostanság bárkit is? Hogyan is írta József Attila: „De bűnöm tán valami más,/ kis, együgyü dolog.”, talán észre sem vesszük, talán nem is gondoljuk, talán nem is akarjuk, aztán mégis elkövetjük és „Csupán e bűnből tudhatom,/ ki gyűlöl, ki szeret,/ kit üthetek, ha kell, nyakon/ s kit illet tisztelet.”

Elaludt a pipám, de morózus, dühös, haragos hangulatom nem égett hamuvá.

„”Halljunk tiszta szót!…”” – olyan jó lenne, ha valaki elkezdené már!

Hm: ma ez megint ugyanolyan napom lesz, mint a tegnapi volt…

  1. 11. 14. szombat