2022. július hónap bejegyzései
NAPLÓSZERŰEN
(133.)
Thesszával tegnap éjfélig néztük a tv-t. Meleg volt. Lent maradtunk a nappaliban. Oda nem szorult be annyira a meleg levegő. Én sportot néztem, Thessza a lábamnál hevert, néha fölemelte a fejét és kérlelően nézett rám, mintha azt mondaná: „simizz már egy kicsit, gazdikám”!
Közben kapcsolgattam ide-oda, rögtön idegesebb is lettem: ömlöttek a hírek, szakértői magyarázatok erről-arról, rólam meg közben a víz kezdett. Nemcsak a melegtől. Aztán abbahagytam a távirányító nyomogatását, leraktam a fotel karfájára magam mellé és csak ültem ott és járt az agyam. Mert az járt (még), a sok gyógyszer ellenére is, bár néha-néha kihagy már a szerkezet, már lassabban is ketyeg, de még (talán) üzemképes. Thessza a szőnyegről elégedetlenül nézett rám, mintha azt kérdezte volna: „miért nem beszélgetünk?”
Hát beszélgessünk.
– Gazdi, az utóbbi napokban-hetekben megváltoztál, mintha idegesebb, ingerültebb lennél – kezd bele Thessza lógó fülekkel, „biztosan a meleg teszi”, és várakozóan néz rám.
– Biztosan – felelem krákogva az estében enyhülő, mégis izzasztó hőségben.
– Korábban is volt már ilyen meleg, de te akkor nem zuhantál ennyire magadba – reagál Thessza, és nagy, barna szemeiből aggódást is kiolvasok.
– Na jól van, akkor belevágok. De nem lesz egyszerű, amit mondani fogok, próbáld megérteni a hallottakat. Arról van szó, hogy egyre rosszabbul látok, hallok, sajog a bal térdem is, öregszem, nagy változást, bajt jeleznek ezek a tünetek. De nem is ezek a legsúlyosabb gondok, mert ha csak ezek lennének, akkor még nem is lenne olyan nagy a baj.
– Volt már ilyen máskor is, nem kell annyira a szívedre venni, mi a baj? – reagál megint gyorsan, miközben vakarászni kezdi magát.
– A kiadásaink folyamatosan és drámaian nőnek, a pénzünk meg alig változik, pedig mi nem is vagyunk annyira szegények, mint a szemben lakók, akkor mi történik velük – felelem rekedten a melegtől.
– Biztosan számíthatunk a … – de nem folytatja, mert hall valamit kintről, amit én persze nem.
– Tudod Thessza te, anya, az ifjú gazdi és én egy család vagyunk: együtt élünk, közös háztartásban, figyelünk is egymásra. Tegyük föl, hogy összesen van 100 egység pénzünk, amiből meg kell élnünk: abból kell ennünk, ruházkodnunk, a rezsit, a kábel tv-t, az autót meg tudom is én még mit fizetnünk. Eddig érted? – és megállok egy pillanatra, ránézek Thesszára.
– Persze, hogy értem, ez nem nagy ügy, ez így van mindenütt, folytasd nyugodtan tovább, közbe-ugatok, ha valami zavarosat mondasz majd – így a kutya-barátom és lehasalva figyel rám.
– Szóval abból a 100-ból kell kijönnünk, azt kell beosztanunk és sorolnunk a kiadások között, mert nyilván, ha nem vigyázunk, idő előtt elfogy a suska, a végén nem marad arra, amire még kellene – folytatom.
– Akkor előbb vegyetek magatoknak kaját, aztán nekem is, fizessétek ki a rezsit és a maradékból lehet majd szórakozni, autókázni, utazgatni – vág közbe Thessza, miközben az egyik hosszú füle, a jobboldali, hátra-csapva, rózsaszínű hallójárati porcogói szabadon, ami engem mindig zavar, hát odanyúlok és visszabillentem.
– Jól beszélsz, de mi van akkor, ha én ki akarok menni a meccsre, kerül, amibe kerül, mert foci-őrült vagyok, és imádok kiabálni, petárdákat dobálni, meg szidni az ellenfél szurkolóinak a felmenőit – felelem vissza.
– Te nem vagy olyan!
– De lehetnék, különben is ÉN vagyok a fő-fő GAZDI, azt tehetek, amit akarok!
– Nem úgy van az, gazdikám; csak sorjában, várd ki a végét, amíg rád kerül a sor!
– Nem várhatok, most lesz a meccs! – vágom vissza élesen és ingerülten, mert érzem és tudom, igaza van.
– Pálinkát nem akarsz? Hát a haveroknak fizetés-emelést, Hatvanpusztán birtokot, Budapesten Olimpiát, Vizes VB-t, Atlétikai VB-t, meg tudom is én mit, nem vagyok én ember – vakkantott vissza Thessza morogva.
– De, azt is akarok, mert „olyan” ember vagyok – felelem.
– Akkor nem vagy demokrata meg közgazdász sem, sajnos. Ha leszoknál a marha szokásaidról, talán jutna – megint Thesszát hallom.
– Én vagyok a GAZDA! – válaszolom a kutyának, de minden szavamat hamisnak hallom.
– Gazdi, ez nem te vagy, hagyd abba, ismerlek, fejezd már a nyavalygást, ébredj már föl – és akkor kinyitom a szemem, látom ott térdepel rajtam Thessza és nyalogatja az arcomat.
A bóbiskolásból fölriadtam hirtelen: hol is vagyok, mi a franc van körülöttem? Csak Thessza vigyorgott mellettem…
2022. 07. 30. szombat egyszázötvenhatodik nap
BOLDOG EMBER
Egyszer, még a múlt század harmincas éveinek az elején, bement a Pesti Napló szerkesztőségébe Móricz Zsigmondhoz egy boldog ember és elmesélte szegényparaszti életét, gyerekkorát, ifjúságát, ami persze még nem a Horthy-korszak volt. Talán a boldog ember (naivságában) tényleg hitte, ő boldog.
Hozzám a lakásba minden este tömegével türemkednek be boldog emberek, amikor bekapcsolom az esti híradókat, beszélgetős műsorokat. Olyankor nem győzöm nézni, hallgatni a nagy boldogságokat, a sok boldog embert, hogy „előre megyünk, nem hátra”; hogy nálunk „ár-sapka” van az üzemanyagon; hogy egyedül mi nyertük meg a „rezsi-háborút”; hogy kulturálisan mennyire fajtiszták vagyunk, mert a magyar nem keveredik; hogy már beindítjuk a gázról-tűzifára programot és benne a kályha-csere akciót – és csak mondja az a sok boldog ember a tévében, csak mondja és mondja, talán el is hiszi, talán nem.
De akkor kimegyek a kerítéshez, mert a srévizavé-szomszéd átjön, hogy hó vége van és kölcsön tudnánk-e adni, hogy tejet, kenyeret vegyen a beteg gyerekének és ahogy szokta, amikor megjön a nyugdíj, megadja. És látom, ahogy száll a por (nem a guanó) mindenütt, semmi sem zöld, hanem fakó sárga és arra gondolok: milyen jó volt Móricznak…
- 07. 29. péntek egyszáz-ötvenötödik nap
LUJZA ÉS JENŐ
(27.)
(utánzat)
– Jenő, azt írja az internet, hogy nagy buli volt Tusnádfürdőn, mi miért nem mentünk oda?
– Minket nem hívtak, Lujza.
– És ki hívta meg a bulizókat?
– A Tőkés László.
– És kiket hívott meg a Laci?
– Neked nem Laci.
– Ja, nem a szomszéd Laci? Mert ő is tőkés, olyan kocsiból száll ki minden nap…
– Nem a szomszéd, hanem a püspök úr, és a barátaival: a Semjén vadásszal, a Gulyás-mindenre válaszolóval, sok megmagyarázóval, szóval a „branccsal” bulizott, akikkel minden évben szokott.
– És volt ott fű is?
– Volt.
– A Kutyapárt elnökét is hívta?
– Nem.
– Kár, biztosan örült volna.
– Nem örült volna.
– A Hegedüs Zsuzsát is meghívták?
– Többet nem fogják!
– Kár, mert úgy legalább utólag tudnám, mire kellett volna figyelnem.
– Amúgy nem tudod?
– De, amúgy is, már kívülről föl tudom mondom a Viktor beszédét!
– Miért olvasod el annyiszor?
– Nem olvasom, hallgatom a tévéből, reggeltől-estig.
– Nézd az M4-et, ott sportot adnak.
– Jenő, ott is van szünet, akkor az megy meg amikor beesik a golyó a sznúkerben, akkor is gyorsan megszakítják és jön a Viktor.
– Lujza!
– De érdekes beszédet mondott a Viktor.
– Mi volt érdekes?
– Ahogyan kezdte, hogy azt mondta neki a Zsolti, hogy csak a felét mondja el, mert meleg van, Jenő, a Zsolti orvos?
– Nem, a Németh Zsolt nem orvos.
– Akkor miért gondolta, hogy a nap megárt majd a miniszterelnök úrnak? Korábban nem ártott?
– A miniszterelnök úrnak semmi sem árt meg, érted Lujza?
– Nem?
– Nem.
– A Hegedüs Zsuzsa sem?
– Egyedül? Ő sem.
– Értem, Jenő: a mennyiség átcsap vagy nem csap át minőségbe! Ez még ma is igaz?
– Pontosan, Lujza, mert nem az a fontos, ki mondta.
– Jenő, akkor az se fontos, amit az Orbán Viktor mond?
– De, az most fontos.
– Jenő, nekem az a fontos, amit te mondasz! Most mit mondasz, Jenő?
– Amit a Rodolfó mondott, annak idején.
– Mit mondott a Rodolfó?
– „Csak a kezemet figyeljék, mert csalok”!
– Ezt mondta?
– Ezt, mégsem vették észre.
– Ja, akkor azér’ nem mondja a Viktor, úgysem vennék észre!
– De, már sokan észrevették.
– És?
– Semmi. De a biztonság kedvéért másról beszél.
– Értem, Jenő. Akkor az Orbán egy nagy bűvész.
– Az.
– És kitől lop az a nagy bűvész? A közönségből fölhív valakit a színpadra és attól?
– Nem hív föl senkit: mindenkitől, még az övéitől is!
– Akkor miért nem figyeljük az Orbán kezét?
– Figyeljük, de nem vagyunk ügyészek.
– Kár. De, akkor értem.
– Mit értesz, Lujza?
– Hogy rögtön fröccsöt kért az Orbán Tusnádfürdőn!
– Mert örült a kétharmadnak, de nem a Holdon akart ünnepelni.
– Fröccsvel a kezében a Pápáról beszél, milyen ember az ilyen?!
– Ilyen.
– És irigy ember az Orbán Viktor?
– Nem tudom, kérdezd a Szijjártót, ő ismeri, mert együtt dolgozik vele. De miért kérdezed, Lujza?
– Mert az Orbán elárasztásról is beszélt, migráns elárasztásról, akkor nem akar a migránsoknak fröccsöt adni, mert elveszik a magyarok munkáját, asszonyait, lányait?
– Lujza! Többet nem akarok hallani a tusnádfürdői beszédről!
– Mit olvassak akkor, Jenő?
– Rákosit! Például ezt: „A nemzetközi helyzetet az utolsó hónapokban az jellemzi, hogy az Egyesült Államok vezetése alatt álló imperialista blokk a „hideg háború”-t egyre inkább „meleg háború”-ra akarja átváltoztatni. A szocializmust építő államok gazdasági és politikai megerősödésére, a Szovjetunió vezette békefront sikereire az amerikai imperialisták a harmadik világháború előkészületeinek meggyorsításával felelnek. Ezért nemcsak saját hadiiparukat és hadseregüket fejlesztik lázasan, de fokozódó nyomást gyakorolnak csatlósaikra, a marshallizált országokra, hogy azok is fokozzák fegyverkezésüket…”!
– Rendben, akkor előkeresem a Rákosi összest. De ugye jövőre megyünk Tusnádfürdőre?
2022. 07. 28. csütörtök egyszázötven-negyedik nap
CSAK EGY KÉP, CSAK EGY KÉP?
CSAK EGY KÉP, CSAK EGY KÉP?
Nézem a képet.
Valamelyik kormányközeli portál rakta föl (keresd meg, ha akarod, infostart). „A Csíkszereda stadionjában járt a kormányfő” – szól a cím (hozzám). Veszélyhelyzet van. Háború a szomszédban. Határvadászok készenlétben. Ő meg meccsre jár. AZ elmúlt napokban kettőn is volt. Nem itthon. Bár azt szeretné.
Nézem a képet.
Jobb karja a magosban. Ingujja föltűrve. Inge kint a gatyából. Hasa a szokásos. Pálinkán már biztosan túl van, a kép nem szagos. A kép tetején van. A korlátartó illesztések „keresztjei” mögött. Kimagaslik. Alatta a plebs. Azt hiszi: az övé. Rá se néznek. Tapsolnak. Talán neki. Talán „miatta”. Sok gyerek tapsol. Nem is tudják, miért. Néhányan nevetgélnek. Néhányan nem. A Csíkszereda játszik. U18-as meccs van. A magyar válogatott ellen. Ez most fontos neki.
Nézem a képet.
Ott van. Ő. A NAGY ő. Készül a mosolyalbum. Ami aztán közkincs lesz. Nincs a képen Kató. Se a Semjén, a Szilárd, a Lölő. Az áram és a gáz sincs ott. Meg azok sem, akik majd nem tudják fizetni.
Nézem a képet.
Aztán rába@ok az asztalra.
Ma még csak az asztalra…
- 07. 24. vasárnap egyszázötvenedik nap
SZÁMOL AZ ORSZÁG
SZÁMOL AZ ORSZÁG
Számol az ország.
Nem nagy ügy.
A Gyurcsány, Soros, Brüsszel és a „fa@om” tudja, ki miatt.
Legalább nem az Erzsébet hidat zárják le.
Különben is: ha megtanulnak számolni, nem kellenek a matektanárok.
Ha nem, akkor sem kellenek.
Magyar tanárok meg végképp nem.
Mondta a Parragh nevű nímand, akit persze mindig megválasztanak, akiknek „kell”.
Szóval: számol az ország, a Magyar Közlöny 121. száma és a korábbi gáz és villanyszámláid (tudod, amelyeken ott virítanak a számok, hogy „A rezsidíj csökkenésének eredményeképpen az Ön megtakarítása ebben az időszakban 4 405 Ft, 2013. január 1-e óta összesen 78 234 Ft) kellenek „csak” hozzá.
Meg hidegvér, fapofa, egy kis humor meg irónia.
De az mostanában már egyre kevesebb.
Mert azzal sem tudod majd kifizetni a különbséget. Persze, ha egyáltalán majd ki akarod izzadni a hideg télben. Legalább meleged lesz tőle. Mert neked nem emelik föl – emiatt sem – a nyugdíjadat, béredet, segélyedet. Majd keresed otthon a hetedik krajcárodat (miközben tisztába teszed apádat, mert nincs pelenka tébére).
Számol az ország.
Persze nekik nem kell. Mert nekik van-lesz majd elég (most emelték a zsozsót, akinek akarták) , mert nekik amúgy is csurran-cseppen, még ki is löttyen, azt se bánják. Te viszont számolsz, mint „állat”: nem lesz pirítós, se szendvics; tv is majd legföljebb, ha ünnepkor, talán majd a Budapesti Atlétikai VB-t megnézed (hogy a qu@a anyjukat, mert az lesz) lesz; legföljebb vasalatlan inget veszel föl; leszarod, ha büdös leszel a fürdetlenségtől; a szemed romlását is, mert a lámpának annyi; kávét is csak hébe-hóba iszol; a fűtést is lecsavarod, elég, hisz oly’ szépek az ablakon a jég-rózsák.
Számol az ország.
Hogy a fa@omba van az, hogy belevágják a pofámba, ők a legnagyobb rezsicsökkentők a világon, közben meg most olyan irgalmatlanul megemelték az árakat, hogy a 2013 óta fölhalmozódott „megtakarításaimat” egy hónap alatt kifizethetem. Többek között Lölőnek is. Szar ez a világ, nagyon az, hogy nem én születtem helyre tolni azt. De, ha mégis? Ha most tényleg „kizökkent”?! Hisz „Nincs oly gazember széles Dániában – /Ki megrögzött czinkos ne volna”? És Horatio felel is: „Ezt/ tudtunkra adni, nincs szükség, uram…”. Mégis nekem kell?
Francba a számolással…
- 07. 21. csütörtök egyszáz-negyvenhetedik nap
INNEN TUDOM…
INNEN TUDOM…
Ma magammal kellett foglalkoznom: kellett, így hetven felett. Nyolc órát voltam a magyar egészségügy zászlóshajó kórházában. Abból egy óra volt produktív, a többi várakozás és csodálkozás. Bár nem kellett volna.
Szóval: nem tudtam követni az eseményeket. Amik majd okozzák az elkövetkező hetek, hónapok „nem kellett volna” csodálkozásokat. De persze értesültem: az ápolónő megsúgta az orvosnak (talán, hogy ne halljam, miközben lógtak ki belőlem a mindenfélék): megszavazták az ispánt, mire az orvos ingerülten, „hisz van királyunk is”.
Innen tudom.
Aztán a többit is megtudtam. De nem csodálkoztam. Kata Facebook oldalát viszont nem néztem meg. Minek. Úgy sem tagadja a fülbevalóját.
Hová megyünk?
Ők tudják, akik eldöntötték, hová. Tudják? Szerintem nem…
- 07. 19. kedd egyszáz-negyvenötödik nap
„MECSODA KÜLÖNBSÉG”
„MECSODA KÜLÖNBSÉG”
I. (Amikor nincs)
Aláírta.
Mint a János.
A Kata is.
Aláírta.
Csak nem pecázott közben.
Fülbevaló sem volt a fülében.
Aláírta.
Szerinte a szándék nem vitatható.
Sokak szerint vitaható – viszont nekik nem osztottak lapokat!
Még.
Egyébként sem talált okot nem aláírni.
Ugyanakkor érzékelte.
Érted?
Érzékelte!
Hogy valami nem stimmel a nagy vissza-rohanásban a damaszkuszi úton.
A csúcsforgalomban nagy a fölháborodás.
Már rendőrt is hívtak.
Kata ezért fölhívta miniszterelnök(urat).
Aki megígérte neki.
Amit a törvény beterjesztése előtt kellett volna csinálnia, azt majd megteszi.
Ja: ezt nem ígérte, nem fog egyeztetni most se.
Viszont majd születnek válaszok a kérdésekre.
„… hideg fejre és együttérző szívre van szükség”, hát aláírta.
„Helyes, ha ebben a helyzetben az államfő nem gördít akadályt az Országgyűlés döntésének érvényesülése elé” – ezért aláírta.
Ezeket ki is írta a zoldalára.
„Csak így maradhatunk talpon.” – írta még hozzá.
Szerintem így biztosan nem: semmi különbség.
II. (Amikor van)
Nézem őket. Ahogy ott ülnek az úttest szélénél. Mögöttük a bicikli. Kezükben a teló. Nézegetik, nyomogatják: jó híreket várnak. Azok nem jönnek. Mi lesz most? Hogyan tovább? Hisz minden kilátástalan. „fa@om” van a papír-táblájára írva. Előttük a pohár: már üres. Mit tegyenek? Nincs már KATA. Meg a rezsi is. Napokon belül. Miért nem beszélték meg velük? Csak ülnek. Tehetetlenül. Nem borogatnak kukákat. Nem indítanak be tankot se. Talán az okos beszédekre gondolnak. Amiket az előbb hallottak a hídon. Mert a „beszélők” szívből szóltak. Magukat adták. Nem kértek, kaptak érte pénzt. Se állást. Be se kerültek a csókosok közé. Nem is akartak. Élni szeretnének. Mint ők, akik ott ülnek a biciklijük előtt. „fa@om” – mormogom magamban.
Aztán beugrik a 444 videója. A Hollikról. Aki menekül. Közben fröcsög. Kiböfög magából betanult szavakat. Szó szerint. Semmi hollikos. Csak, ami ki van adva. Terjeng körülötte a bűz – gondolom és nem irigyelem a riportert. Meg a rendőröket sem. Akik kísérték. Minek. Senki nem akarta bántani. Ő csak „döntött” – mondta peckesen. Az utca „csak” vélemény. Itt vélemény-szabadság van. „fa@om” – súgom magamnak.
„Mecsoda különbség”!
2022. 07. 18. hétfő egyszáz-negyvennegyedik nap
TÜNTETÉS, AMI A HOLDRÓL IS LÁTSZIK
Mondják.
És mondják.
Indulattal és indulat nélkül.
Haragosan.
Sírva.
Pedig nem tanulták: hogyan kell „tömeghez” beszélni.
Viszont őszinték, magukról az életükről beszélnek – ez itt nem a parlament!
„Szabit vettem ki, hogy itt lehessek”; „Csak meg akarok élni”; „Az unokáim miatt vagyok itt”; „Minden gyereket támogassanak, ne csak a fehér, keresztény családok gyerekeit”; „Szabad oktatást, szabad életet”; „Ne csak itt tüntessünk, minden városban”; „Olyan országban szeretnék élni…”!
Mondják.
És mondják.
Indulattal és indulat nélkül.
Haragosan.
Sírva.
Pedig nem tanulták: hogyan kell „tömeghez” beszélni.
Viszont őszinték, magukról az életükről beszélnek ..
- 07. 18. hétfő egyszáz-negyvennegyedik nap
SEHOL EGY LENGYEL BUSZ…
Napok óta tart.
A tiltakozás.
A tüntetés.
A véleménynyilvánítás.
Ötletszerűen, spontán, lényegében szervezetlenül.
Őszintén.
A KATÁ-ról, a rezsi-hazudozásról, a hatalomgyakorlás orbáni módjáról, a korrupcióról, a közpénzek ellopásáról, a most már élhetetlen életről.
Sehol egy lengyel busz.
Se egy asztal, ahol fizetnének, hogy ott vagy.
Még a Szerencsejáték ZRT. logója se.
Már rendőrök se.
De te vonulsz, néha leülsz és lezárod a forgalmat, néha elénekeled a Himnuszt, beleordítod az éjszakába, hogy „qur@a anyád, Orbán” és vonulsz tovább.
Békésen: nem kötsz el és indítasz be tankot, nem gyújtod föl Baló Skodáját sem, nem vered szét a várost.
Méltósággal és emelt fővel tiltakozol.
Mert már tele van a pohár!
Sehol egy lengyel busz.
Minek: neked-nekünk nem kellenek tölteléknek!
Viszont a zOrbán sincs kinn az utcán, „otthon” sunnyog a függöny mögött, „írja” az értelmetlen, semmitmondó, szokásos és hazug Facebook bejegyzéseit, hogy: „… háborús árak vannak … belelépünk a háborúk korába … Észnél kell lenni … háborús infláció és a háborús árak megkérdőjeleznek mindent”.
Tovább hazudik: észre sem veszi, hogy eljárt felette az idő, hogy már ez a duma csak duma a zemberek számára.
De, észrevette: ezért marad a függöny mögött, ezért nem lép ki a színpadra, ezért fizet többet a többet és többet a lakájainak, hogy kiálljanak hazudozni továbbra is, gyáva ember!
Békéről hadovál és nem köt békét az emberekkel, a magyar emberekkel, mert csak annyira érdekli őt a sorsuk, amennyire Hatvanpusztához, a stadion-építésekhez, az atlétikai vb-hez, gyerekei saját lábon állásához, a svájci bankszámlához kellenek.
A magyar emberek sorsa nem érdekli igazán.
Sehol egy lengyel busz.
Még az emelt összegű villany és gázszámla sem érkezett.
Viszont hétfőn kell mennem a Hollán Ernő utcába: hamarabb kell elindulnom!
- 07. 17. vasárnap egyszáz-negyvenharmadik nap
(Kép: 24)