2024. szeptember 2. nap bejegyzései

TANÉVNYITÁS

(„Itt állok, és mást nem tehetek”??!)

 

Mindig örömmel mentem a suliba.

Tulajdonképpen alig vártam.

Ahogy a V A K Á C I Ó-t is.

A barát-haverokkal, később már a „csajokkal” való találkozást.

Meg persze a tanárnőimmel-tanáraimmal is.

Az első napok a tankönyvek „szagolgatásával”, lapozgatásával, simogatásával telt.

Az önfeledt élmény-mesélésekkel, a nyári kalandok fölidézésével, újra-élésével…

 

Aztán jött a rácsodálkozás a világra, „jé, tényleg, ez is így van …”, a „már ezt is értem” (pedig mennyi kérdés-kétely maradt még bennem), az „ez nem is olyan egyszerű” meg „tanárúr, ez szerintem nem is úgy van” korszaka – és most itt vagyok, már sokan „elmentek” a szeretve tisztelt tanárnőim-tanáraim (barátaim) közül, mindjárt megyek az isi elé az unokáimért…

 

„Tanulni, tanulni, tanulni” – mondta egykoron Lenin „elvtárs”.

Ma mi lehet a jelszó?!

„Annyit is érsz, amennyid van”?, (nem is olyan) „szégyen a lopás, viszont hasznos”, „minden megválasztott embernek maga felé hajlik a keze”?!

Mire nevelnek, tanítanak ma a tanáraink?!

Mire kell, hogy tanítsanak?!

És ha nem vállalják?!

 

Hisz’ már tanár alig, bár (iskola)őrök dögivel, a napközi „luxus”, lassan-lassan pótpadokat is maguknak kell bevinni a nebulóknak, mert akkora osztályok lettek…

A kormány persze fönntartja a rendet: ugyan nincs művelődési miniszter, viszont laptopok (f)osztogatása van, tiltó rendelet-alkotása is, iskolaigazgató kirúgása is, Ady elhallgattatása dettó …

 

Egyszer a gimiben Palotás tanár úr, a töri-tanárunk azt kérdezte tőlünk: „miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle parasztfölkelés”.

Nem tudtuk.

Egy hét gondolkodási időt hagyott.

Legközelebb se tudtuk.

Akkor megmondta: „mert csak lázadtak, nem változtatták meg a kiváltó okokat, ha nyertek volna, akkor is minden ment volna tovább ugyanúgy…”

Olvasom, a Madách gimnázium előtt csöndes tüntetés volt az kirúgott igazgatóért.

Korábban is volt: nővérekért, pedagógusokért, sokakért.

A hatalom meg se rezdült.

Minden maradt a régiben.

Persze: nem Palotás tanár úrhoz jártak…

 

Mindig örömmel mentem a suliba.

Tulajdonképpen alig vártam.

Ahogy a V A K Á C I Ó-t is.

A barát-haverokkal, később már a „csajokkal” való találkozást.

Meg persze a tanárnőimmel-tanáraimmal is.

Az első napok a tankönyvek „szagolgatásával”, lapozgatásával, simogatásával telt.

Az önfeledt élmény-mesélésekkel, a nyári kalandok fölidézésével, újra-élésével…

 

Föl kéne ébrednünk már az alvásból, hogy ne csak nekünk fájjon…

 

  1. 09. 02. hétfő

(Kép: thoughtco pinterest)