(„Itt állok, és mást nem tehetek”??!)
Mindig örömmel mentem a suliba.
Tulajdonképpen alig vártam.
Ahogy a V A K Á C I Ó-t is.
A barát-haverokkal, később már a „csajokkal” való találkozást.
Meg persze a tanárnőimmel-tanáraimmal is.
Az első napok a tankönyvek „szagolgatásával”, lapozgatásával, simogatásával telt.
Az önfeledt élmény-mesélésekkel, a nyári kalandok fölidézésével, újra-élésével…
Aztán jött a rácsodálkozás a világra, „jé, tényleg, ez is így van …”, a „már ezt is értem” (pedig mennyi kérdés-kétely maradt még bennem), az „ez nem is olyan egyszerű” meg „tanárúr, ez szerintem nem is úgy van” korszaka – és most itt vagyok, már sokan „elmentek” a szeretve tisztelt tanárnőim-tanáraim (barátaim) közül, mindjárt megyek az isi elé az unokáimért…
„Tanulni, tanulni, tanulni” – mondta egykoron Lenin „elvtárs”.
Ma mi lehet a jelszó?!
„Annyit is érsz, amennyid van”?, (nem is olyan) „szégyen a lopás, viszont hasznos”, „minden megválasztott embernek maga felé hajlik a keze”?!
Mire nevelnek, tanítanak ma a tanáraink?!
Mire kell, hogy tanítsanak?!
És ha nem vállalják?!
Hisz’ már tanár alig, bár (iskola)őrök dögivel, a napközi „luxus”, lassan-lassan pótpadokat is maguknak kell bevinni a nebulóknak, mert akkora osztályok lettek…
A kormány persze fönntartja a rendet: ugyan nincs művelődési miniszter, viszont laptopok (f)osztogatása van, tiltó rendelet-alkotása is, iskolaigazgató kirúgása is, Ady elhallgattatása dettó …
Egyszer a gimiben Palotás tanár úr, a töri-tanárunk azt kérdezte tőlünk: „miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle parasztfölkelés”.
Nem tudtuk.
Egy hét gondolkodási időt hagyott.
Legközelebb se tudtuk.
Akkor megmondta: „mert csak lázadtak, nem változtatták meg a kiváltó okokat, ha nyertek volna, akkor is minden ment volna tovább ugyanúgy…”
Olvasom, a Madách gimnázium előtt csöndes tüntetés volt az kirúgott igazgatóért.
Korábban is volt: nővérekért, pedagógusokért, sokakért.
A hatalom meg se rezdült.
Minden maradt a régiben.
Persze: nem Palotás tanár úrhoz jártak…
Mindig örömmel mentem a suliba.
Tulajdonképpen alig vártam.
Ahogy a V A K Á C I Ó-t is.
A barát-haverokkal, később már a „csajokkal” való találkozást.
Meg persze a tanárnőimmel-tanáraimmal is.
Az első napok a tankönyvek „szagolgatásával”, lapozgatásával, simogatásával telt.
Az önfeledt élmény-mesélésekkel, a nyári kalandok fölidézésével, újra-élésével…
Föl kéne ébrednünk már az alvásból, hogy ne csak nekünk fájjon…
- 09. 02. hétfő
(Kép: thoughtco pinterest)
