(a Krónikás 5. rész)

Ilonka azonnal visszasietett a Titkárságra, ahol a lányok fáradhatatlanul dolgoztak: egyikük a beérkezett leveleket szortírozta; volt, aki a következő program anyagát tette be egy színes dossziéba, és volt, aki a naptárt tekintette át, nehogy valami program ütközzön egy másikkal. A ”Sas” éppen az előbb érkezett meg, már kérte a következő kávéját, amit a kis-konyhából be is hoztak Ilonkának, aki egy kicsit lesimította a szoknyáját és a tálcát fölkapva elindult befelé a „Sas”-hoz.
Ilonka korábban több felsővezető mellett is dolgozott már, éppen ezért nem volt tőle idegen a miniszterek, államtitkárok, nagykövetek világa, élvezte az állandó feszültséget, a vibrálást, a gyomortájékán bele-bele nyilalló görcsöket. Az évek alatt hozzáedződött ezekhez a pillanatokhoz, már el se tudta képzelni az életét ezek nélkül a kis izgalmak nélkül. A legjobban egy volt államtitkár mellett érezte magát, mert ő nem olyan volt, mint a többiek: mellette nem lehetett olyan korán beérkezni, hogy ne lett volna már benn, olvasgatva az anyagokat, figyelve a számítógépét. Vele a nap egy közös kávézással indult, kint, a titkárnői előszobában, amikor mindig átbeszélték az elmúlt napok eseményeit, konfliktusait, meg hogy történt-e valami rendkívüli; meg az aznapi föladatokat is, amit el kellett sikálni. Valahogy mellette olyan családias volt a légkör, nem voltak kiabálások, ordítozások; voltak nevetgélések is, az államtitkár erre is mindig figyelt. A többiekkel nem így volt, mégis örömmel gondol rájuk is.
A „Sas”-sal egészen más a helyzet. Ő egy teljesen különböző kategória. Ő az Ő. Mindig csak Ő van, aki mindent ural. Először is: áthatolhatatlan fallal veteti, veszi körül magát. Nem enged belátni a falon belülre, oda, ahol a magánszférája, azaz szintén csak Ő van. Nála persze minden a falon belül van: ami nem látható! Aztán meg: semmiben nem ismer tréfát, nála nem lehet nevetni, legfeljebb az Ő viccein. Azon persze kell. Harmadszor, félelmetesen főnök, egy igazi „Sas”! Nagyon jól kitalálták a testőrök ezt a „kód”-ot, sokkal jobban kifejezi a lényegét, mint az „Egyes”, a „ZÉRO”, vagy a többi sületlenség. Szóval: megközelíthetetlen; nincs bratyizás, nincs anekdotázási félóra, semmi személyes. Negyedszer: teljességgel kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan. Állandó mozgásban, változásban van. Minden tekintetben. Abban, hogy mi a fontos, ki a barát, ki legyen ellenség. Egyébként ez a legfontosabb: az ellenség! Nála az határoz meg mindent. Az mozgat mindent. De még az ellenség is változik: csak a „Sas”-tól függ. Bárkiből lehet.
Mégis szereti.
Kinyitotta az ajtót és belépett, lerakta a kávét, mellette a két cukorral és a két tejszínes fiolával. A „Sas” olvasott, de ahogy meghallotta a csésze zörrenését, lerakta az újságot, odanyúlt a kávés-tálcikához, két ujja közé csíptette az egyik, majd a másik kockacukrot, gyorsan bedobta a csészébe, hogy ki is löttyent egy-két csepp oldalra, aztán a papírvágóval fölvágta az egyik, majd a másik tejszínes fiolát és belecsorgatta a kávéjába. Aztán elkezdte szürcsölni a kávéját. De mert nem volt elég forró, szúrós tekintettel ránézett Ilonkára, és egy hajtásra, mint a pálinkát, legördítette a torkán. Milyen volt – kérdezte egykedvűen az előtte álldogáló Ilonkától, aki készült kivinni a kávés-tálcát. Szerintem jól sikerült, ültek a poénok, mindenki várja a folytatást, meg persze be akarna kerülni az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom Vezetőségébe – hadarta el gyorsan, mert tudta, hogy a „Sas” halála, ha valaki lassan, választékosan, időpocséklóan beszél. Nem értenek ezek semmit, azt sem tudják miről beszélek – fortyogott tovább a „Sas”, ami nem sok jóval kecsegtetett, és tényleg, hirtelen egy nagyobb vihar szele rángatta meg a hatalmas függönyöket. Ilonka tudta, hogy ilyenkor nem kell semmire reagálni, meg kell várni a robbanást, hogy ki ellen irányul, mert mindig valaki ellen irányul, és akkor jön a cselekvés. Ezek azt hiszik, hogy érdekel engem, hogy mit gondolnak – kezdett hangosabban kiabálni, ami már majdnem dühöngéssé fokozódott a következő mondatoknál, beleszólnak, meg „aforizmáznak” nekem, mi a francnak, vegyék észre, hogy a díszleteknek kuss a neve, folytatta tovább a zsörtölődéssé enyhült dühöngését. Oda kell figyelnem erre is, már közöttünk is ott vannak – zárta le hirtelen a duzzogását.
Ilonka elkapta a pillanatot, megfordult és kiment a szobából: ma nem küldünk senkinek sem selyemzsinórt.

2017. 01. 19.