Persze, ez nem újdonság, minden nap ezt tesszük, mikor korábban, van, amikor később, de minden nap megvan a két-három kilométer.
Az utóbbi időben nem írtam róla.
A sétáló beszélgetéseinkről.
Se.
Filmeket nézek, olvasgatok.
Ezt is, azt is.
Közeledve a hetvenöthöz.
Már az ötvenes szomszéd „kisfiú” is „üdvözlöm Gyuri bá’”-val köszön rám.
Viszont most simogatóan süt a nap.
Se eső, se szél, se szürkeség.
A meteorológia viszont tovább riogat.
Ha csak ő lenne…
Most nem kényszerültünk a szobába.
Thessza persze ki-be rohangál, ahogy a kutya-posta kívánja – meg a postás.
Amikor megjelenik, végigrohan a riadólánc, harsány jelzések jönnek mindenfelől, egyre közelebb és közelebb, aztán visszajön a szobába: „mehetsz a levélért” és leheveredik a lábamhoz.
Ma a villanyszámla, holnap a gáz, majd a tv lesz a soros, a nyugdíj majd tizenkettedikén jön – rosszul írom, most tizenegyedike lesz a napja, nagy csinnadratta is van körülötte, mintha ez …, de már a gyomrom se rándul össze ezt a hazugságot olvasva.
Thessza persze a szokásos: hozzám igazodva már lassabban sétál – előre meg vissza rohangál, szimatolgat, keresi a gyíkokat, mégsem rángat annyira, talán a bizonytalanabb járásomhoz igazodik.
Közben, amikor visszafut – erről, arról – beszélgetni kezdünk, persze értenem kell a nyelvét, mert az nézésből, vakkantásokból, fejbillentésekből, néha-néha farokcsóválásból álló szavakból tevődnek össze. „Mit szólsz, azt írta az állítólag békepárti magyar miniszterelnök, hogy „együtt elfoglaljuk Brüsszelt”, miközben fenyegetőzik, fasisztákkal, afrikai és más diktátorokkal paroláz, közös fényképeket készíttet magukról; közben meg az egyik fő stratégája össze-vissza beszél, zagyvaságokat mond”; Thessza most csak megáll, félrebillenti okos fejét, de hagy beszélni; hát folytatom: „a másikuk meggyalázza egy igaz ember halálát, majd stílus-problémáról kezd el hadoválni.” De Thessza továbbra is hallgat, várja a folytatást.
Mozgást észlel a bokor aljában, talán egy gyík megint, előre szalad, de nem, orrát a nedves levelek közé túrja, döfködi a barnás-sárga leveleket, fújtat, nem rám figyel, az ott lenn fontosabb…
Aztán érzi a póráz feszülését, otthagyja a friss nyomokat és hamar utolér. Aztán megint elém szalad, de hirtelen észbe kap, „hisz’ beszélgettünk” és már föl is veszi a ritmusom, megint mellettem baktat: „tudod, hogy most emlékezünk az aradi vértanúkra, akiket 1849. október 6-án végeztek ki Aradon: Aulich Lajos és Lahner György német volt; Poeltenberg Ernő osztrák származású. Damjanich szerb, míg Knézic Károly horvát családból származott. Az örmény kisebbséget Kiss Ernő és Lázár Vilmos képviselték. Akkoriban nem vizslatták, ki honnan jött, érted Thessza?”
Csak baktatunk tovább, szerencsére a nap lágyan és simogatóan süt, a lámpa is gyorsan zöldre vált, már a HÉV-nél vagyunk, a sövénynél már ott „üldögélnek és beszélgetnek” a borostás „nejlon-szatyrosok”, Thessza csak a fejét emeli föl, mintha üdvözölné őket, aztán megy az orrát túrva…
„Tudod, olvasok egy könyvet arról, hogy a külföldi diplomaták, követek, újságírók hogyan élték meg ’17-ben a petrográdi forradalmat, még az események alatt is „kaja-pia-nők” hacacáré, bálok voltak a cári és hercegi palotákban, bár érezték a vihar szelét, mégis; most is csönd van, „csak a szokásos” purpárlék új szereplővel, nem tudom, mi lesz a vége…”; Thessza hirtelen megáll, a lábamhoz dörgölődzik, mintha el akarná felejtetni velem a helyzet kilátástalanságát, hisz’ sétálunk, süt a nap is, gyíkok-szagok mindenütt…
Megint sétálunk, beszélgetünk…
- 10. 07. hétfő