(a Krónikás 4. rész)

Ilonka lerakta a kávéját és oldalra pillantott, ahol – egy kisebb csoport közepén – a „Sas” állt. Mintha kedélyesen beszélgetnének, de Ilonkát nem lehetett becsapni, ugyan nem hallott semmit az eszmecseréből és legalább tíz méter távolság volt közöttük, ennek ellenére is észrevette, hogy valami nem stimmel, észlelte a feszültséget a résztvevők arcán: a „Sas” is idegesen kitolta a nyelvét, ahogyan a kígyók is szokták, de rögtön vissza is húzta a szájába. Amikor ezt már harmadszor is megismételte, Ilonka közelebb lépett az értekezőkhez, fölvette a szemkontaktust, és éreztette a „Sas”-sal, hogy ott van, ha kell közbelép. Berci is azonnal ott termett, és idegesen jobbra-balra tekintgetett. A társalgás most egy pillanatra abba maradt, mindenki áthelyezte testsúlyát az egyik lábáról a másikra, majd zavartan kotorászni kezdett a zsebében. Onnantól már Ilonka mindent hallott: csak a megkezdett és jól beetetett témákat nyomjuk, ne kezdjünk most újba – folytatta nyilván az abbamaradt vitát a korábban Lexus terepjárójából kiszálló, majd az egyik öreget leütő, a másikat hasba rugó, de „nem közszereplő”, próbaidőre bocsátott fontosság. Kellenek az új ügyek is, akkor tudunk egyre többekhez, mindenkihez szólni – vetette közbe a, mint mindig, most is elegáns fácán-vadász, ezért jó ötlet Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat létrehozni. Akkor most a „Sas” előadásáról beszélgetnek – gondolta Ilonka, és lopva a kezében lévő papírra pillantott, amin rajta voltak az előre megbeszélt hozzászólók, megfelelő sorrendbe csoportosítva, mert semmit nem akartak a véletlenre bízni. Ez a vita sehogyan se illett bele a mai programba, ezen már régen túl kellett volna lépniük, nem szabadna újra elővenni, amit már lerendeztek – fűzte tovább gondolatait, és már értette is a „Sas” idegességét. Tőlem maradhatnak a régi témák, vagy föl lehet vetni újakat is, de mindig keményen, határozottan, soha egy centit se hátrálva, semmit sem belátva, az ellenség sátániságára mindig rámutatva kell cselekednünk – hallotta most a bajuszától nemrégen megszabadult „köteles beszédestől”, a pulpitusról körmösöket osztogatótól. Az ötödik a körben, a letelepedési kötvényes törvényalkotó, aki nem veti el a rövid helikopteres utazásokat sem, nem szólt semmit, hallgatott, mint mindig, várta a végkifejletet. Ekkor Ilonka megbökte Bercit, rámutatott az órájára, amit a megbökött azonnal megértett, odasündörgött a Sas” mögé, egyet krákogott, és a „Sas” már közbe is szólt: folytassuk – és már ott is hagyta a társaságot és elindult az U alakú asztal rövidebb részéhez, ahol csak egy karosszék volt, és leült a főhelyre!
Egy perc se kellett és már mindenki a helyén ült, egy pisszenés se hallatszott, némán várták a folytatást. A jóllakottság csöndes derűvé szelídült; akinek kellett, befelé, hang nélkül nyelte le az utolsó falatokat, próbálta elnyomni gyomra elégedettségének föltörni akaró hangját és legyűrni az álmossággá bódulását. A „Sas” ránézett a papírjára, semmit nem kellett mondania, senkire nem kellett rámutatnia, csak a kezével intenie, az első hozzászóló pontosan tudta, hogy most ő következik, kezdheti. Ilonka ránézett a nyolc gyorsíró kislányra, azok mozdulatlanul, mint a vadász, ki „Vár felajzott nyílra gyors vadat…”, kezükben ceruzával figyeltek. Ilonka elővette a másik papírját, megkereste „az első hozzászóló” oldalt és komoron várta, hogy minden a leírtak szerint fog-e elhangzani. Soha nem hangzott el más, mindig szó szerint a leírtak, mégis benne volt mindig a feszültség a levegőben, mert ilyenkor a szereplő, a hozzászóló akár rögtönözhetett is volna, akár történelmet is írhatott volna, aminek beláthatatlan következményei keletkezhettek. Persze erre is voltak vészforgatókönyvek, de azokat senki sem szerette. De most sem történt galiba!
A fő történész fölállt, ránézett a „Sas”-ra, aki kis fej-bólintással megadta az engedélyt és a díj és megbízás-halmozó, számos elvetélt kezdeményezéssel előálló „múlt-formáló” – soha meg nem állapíthatóan, valamerre néző – hozzáfogott: teljesen egyetértek azzal, mert elérkezett az ideje annak, hogy a nemzetet apátiába süllyesztő, liberális eszméken alapuló mozgalmak helyébe egy igazi, magyar, keresztény Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalmat hozzunk létre. Mert „Hol senki nem álmodik többé a jövőről, vad s fékevesztett lesz a nép…”, írta a nagy, német író egykoron, ezért most egy olyan mozgalmat kell elindítanunk az útjára, amely a mi, magyar, Európát mindig óvó, védő múltunk méltó bemutatásával formálja a jövőnket, ezért azt csak pontosan és szépen, ahogyan azt a nagy költő is írta, kell újra alkotnunk. Ennek a Mozgalomnak föl kell tárnia és csak azt kell föltárnia, ami jó volt a, ami követendő volt a múltunkban, mert az szolgál okulásunkra, mert milyen szép is annak idején, hogy elődjeink vezetői „Ostor kell a lónak, gyeplő a szamárnak, vessző a bolondnak hátára…” elv szerint irányították az országot, és milyen messzire jutottunk az évezred alatt – fejezte be mindenki megelégedésére szolgáló hozzászólását a fő-történész. Ilonka egy kicsit megnyugodott, az elhangzottak szó szerint megegyeztek a leírtakkal.
Most a „Sas” enyhe biccentésére az egyik nehézatlétikai szövetség elnöke jelentkezett szólásra, ahogyan azt előre meg is beszélték. Ilonka most nyugodtabban nézett körül, nem számított önállósodásra a szónoktól, közismert volt lojalitása, elkötelezettsége bárminemű feladat iránt, ami a fönnállót erősítette, még ha az neki, nemegyszer nehézséget is okozott. A probléma mindig abból keletkezett, hogy az elnök – a nyakán sohasem tudta begombolni az ingét – saját szavakkal is színezni akarta mondanivalóját, ami komoly félreértésekre adott okot. Ilyenkor a nehézatlétikai szövetség elnöke kirobogott a stúdióból. De most ilyesmi nem fordulhatott elő, mert egyrészt nem voltak vitapartnerek meghívva a rendezvényre, másrészt jó-előre kioktatták az elnököt, hogy elég lesz, ha fölolvas! Ilonka nem is figyelt a hozzászólásra, csak az elejét hallgatta meg, és látta, hogy a szónok tartja magát a kötelezettségéhez: mert ez a mozgalom segíthet „… minden fontolgatás, habozás és érzelgősség nélkül gyökeresen kiirtani a mételyt. Hogy közben esetleg egy-egy ártatlan ember feje is lehull…”, istenem – dörögte a tokás ember a hallgatóságnak. A „Sas” elmosolyodott, a teremben egyből frissebb lett a levegő, élénk nevetgélés kezdődött, ami a szimpátia egyértelmű megnyilvánulása volt.
És ez így folytatódott tovább, még három órán keresztül, szünet nélkül. A végén, amikor már csak ketten maradtak a teremben, Ilonka fáradtan, mégis elégedetten dőlt hátra a székében, Bercivel gyorsan ellenőrizték a megjelenő, rövidke hírt és a képeket, kijelölték az esti híradókban szereplő szakértőket, majd becsukták maguk mögött az ajtót.
A megjelent MTI kommüniké rövid volt: „Ma délelőtt megalakult az Egy Legendát Megteremtő, Új Igazságot Meghirdető, Mindennemű Vitát és Ellen-mondást Megszüntető, a Hitetlenséget és a Piszít Megsemmisítő Mozgalom, melynek vezetését a fölkérésre elvállalta a felcsúti kisvasút meghosszabbításáért küzdő labdarúgó szakember.”

2017. 01. 15.