Jasminban, Szíria déli részén, nem messze a libanoni határtól, 15 évvel ezelőtt születtem. Van egy húgom, Anísze. Apám orvos volt, de már meghalt: lelőtték. Apám szülei is velünk éltek, pontosabban mi éltünk együtt velük. Apámnak két fiú és 3 lánytestvére volt, a fiúk rendszeresen, minden héten, pénteken meglátogattak minket. Nagyon összetartozó család voltunk, mint mások is Szíriában. Nagyapámék laktak legalul, mi egy szinttel följebb, ha megnövök és megnősülök, építünk majd egy következő szintet nekem is. De lehet, hogy ez már nem így lesz.
Amikor apámat lelőtték, nagyapámat körülülte a két fiú és a három lánytestvér, férjeikkel együtt, engem is odahívtak. Nagyapám közölte, hogy elmegyünk Németországba, mindenki készüljön. Apám idősebbik testvére elmondta, hogy többet kell mennünk, mint 3000 kilométer és a tengeren is kell majd hajóznunk, mert az jobb. Amíg lehet autóval, busszal, vonattal megyünk, de majd elég sokat kell gyalogolnunk is. Tizenkilencen vágtunk neki az útnak.
Ez, már több mint három hete történt. Viszonylag könnyen eljutottunk hajóval Ciprusra, majd onnan Görögországba, mert volt elég pénzünk. Odáig a papírokat is elfogadták. Görögországból Bulgáriába mentünk, most Szerbiában vagyunk.
Most akkor elkezdem írni a Naplót.
Huszonötödik nap
Ma meghalt nagymama. Nagymama nevét apám legkisebb húga viseli. A sariai előírások szerint megmosdattuk, szemfödővel lefedtük: sikerült muszlim temetőben eltemetnünk. A hangulatunk egyre rosszabb, ahogyan nagypapa, úgy a kicsik is egyre nehezebben bírják a vándorlást. Még van egy kis pénzünk, de azt már nagyon be kell osztanunk. Nem tudjuk mi lesz holnap, holnapután. Egyre komorabbak vagyunk, egyre többet állunk meg.
Huszonhetedik nap
Emlékszem, mindig apám ment vásárolni a piacra, anyám csak a tejet vette. Mindig biztonságban éreztem magam.
Huszonnyolcadik nap
Apa testvére azt mondta, hogy most hagytuk el az út felét. Nem tudom, hogyan fogjuk kibírni. Még szerencse, hogy nem tél van, így nincsen annyira hideg éjszaka, de így is minden ruhát a kicsikre terítünk éjjel. Már nem is sírnak, csak a szemük fátyolos, elveszett a csillogás.