Robog a vonat. A földön, a föld körül: körbe-körbe. Kinn: élettelen, halott, hideg világ; csak jég és hó, csak hó és jég. Odakinn a reménytelenség, a kilátástalanság világa. Benn: meleg és élet. Amilyen – olyan, mégis élet. Megszervezett élet. Belül nem lehet másképp, így kell. Mindenkinek megvan a maga kiérdemelt helye, egytől egyig minden halandó a szükséges helyén van. A helynek szüksége van emberre, az ember tehát megkapja a helyét. Azt a helyét, és csak azt. A saját placcát, a saját szakaszában. Vele a megváltoztathatatlan életét. A hely életét. A hely határoz meg mindent: az élettér nagyságát, a világosságot és a sötétséget, az alvás helyét, hosszát, az ételt, a munkát, a küzdelmet és a halált is. Dübörög a lehetőségek vonata: a megmaradásé, a létezésé, a bizonytalan, beláthatatlan jövőé.
Aki hátul van, az hátul marad. Aki elől, az elől.
Ez a REND.
A vegetáció, az egyszerű újratermelés, a „vanság” működtetésének megfellebbezhetetlen rendje. Ahol egyensúlynak kell lennie, és ahol tényleg van egyensúly. Ahol ezért látszólag minden rendben van. Hiszen működik: csak itt, a vonaton van élet. Sehol másutt. Ez a bizonyíték. Tehát így kellett és kell lennie. A kezdetektől – a végéig.
Aki hátul van, az dolgozik, pontosabban csak az dolgozik, még pontosabban csak dolgozik. Ez a létezése. Akik hátul vannak, egymásra haragszanak: egymást ölik. Vegetálnak és dolgoznak. Dolgoznak és vegetálnak. És mert nincs mit enni, egymást és férgeket esznek. És meghalnak. Dolgoznak és meghalnak. Viszont mindig kapnak egy kis illúziót cserébe. Ez egy egyenértékes csere. Ők azt kapják, az illúziót: a szabadságot, hogy még mindig élnek; még fél adag ellátmányt, hogy még többet tudjanak dolgozni; egy-egy lelkesítő beszédet a szebb jövőről, hogy ne lázadjanak; a vezér látványának a lehetőségét, hogy már csak még egy kicsit kell kibírni. Az előrejutásnak viszont az illúzióját se kapják. Ez a hátul lévők helyének a logikája. Másképpen nem lehet. Így kell ennek lennie, hogy élet legyen. Elől.
Csak a robogás van a semmi, a hideg kietlenség földjén.
A hátul lévők lassan ébredeznek, lassan elkezdenek egymásért gondolkodni, egymásért cselekedni. Védik, rejtik a csecsemőket, a gyerekeket; szervezik az ellenállást. Már meg is szólalnak néha. Már rejtegetnek fegyvereket is. Már nekik is van vezérük, szervezőjük, céljuk. Meg akarják változtatni a REND-et. Egy kicsit többet enni, fürdeni, olvasni. Szeretni és szeretve lenni. Csak egy kicsit jobban élni. Előre akarnak jutni. A vonat elejére. Köztük bezárt, átjáróknak hívott, de a hátul lévőknek mégis áthatolhatatlan ajtók. Elektromos zárakkal, számkódokkal, megerősített védőburokkal. És előttük az időnként megjelenő, a rendet irányító, szervező és Tovább a folytatáshoz →