A Facebook egy sajátos, általad torzított tükör-napló. Benne vagy te, a világod, a szeretteid, a barátaid és a kívülállók; érzéseid és gondolataid; fajdalmaid és örömeid. És benne van a külső világ is, amiben létezel: ami hat rád, ami kivet vagy befogad, ami segít vagy elgáncsol, ami enged vagy kényszerít. Érdemes – újból és újból – visszanézni, visszaolvasni és újragondolni az elmúlt éveket!
Megtettem.
Bár ne tettem volna!
Olvasgatom a bejegyzéseimet, a hivatkozásokat, nézegetem a videókat, értelmezgetem a hozzászólásokat. Mintha hatvan vagy száz évet mentem volna vissza ebben az elfuserált, elb@ott magyar időben, mintha nem is én éltem volna át mindezeket, hanem nagyanyáim, nagyapáim, apámék. Mintha ezek a „dolgok”, nem itt és most történtek volna meg: velem, velünk. Mintha nem is én, mi lettünk volna e történet szereplői és írói és tanúságtevői is: pedig ez a történet már lejátszódott, nem is egyszer, ennek a történetnek már réges-rég „lejárt lemez”-nek kellene lennie. Borzalmas látlelet, diagnózis, így együtt, egymás után, egymásra rakódva: a kulturálatlanság, a tanulatlanság, az igénytelenség, a vezérmítosz, a mozdulatlanság, a „hőkölés”, az „úri kíméletlenség” suhintása, ez a „Nem rúg vissza, csak búsan átkoz” önbecsapása, a fillérekért vállalt árulások sokasága. A mozdulatlanságban szinte vágtat a gyűlölet, a kirekesztés, a másik megbélyegzése, lenézése…
Ez egy rossz képregény: nagyon rossz, mégis elfelejthetetlen képregény.
És napról napra újra indul…

Tovább a folytatáshoz →