2016. január 22. nap bejegyzései

„Magyarország Európa egyik legszabadabb országa”…

Minden vélemény számít!


Nálunk levélben kérdezik a népet, ezért még népszavazást se kell tartani
Nálunk a dogmatikus gondolkodás mindig előbb kapitulál a valóság és a „józanész” előtt, mint odaát
Nálunk az emberek „nem tudnak korlátok” nélkül élni, de nem is próbálnak
Nálunk vendégszeretőbb nép nincs is a világon, bár „a magyar álláspont szerint a legjobb, ha egy bevándorló sem jön”
Nálunk senki sem szereti jobban a szabad véleménynyilvánítást, ezért a kormány szerint a migránsok útvonala „oda terelődik, ahova akar, de hogy Magyarországon nem megy majd keresztül, az egészen biztos”
Nálunk a nemzetállam azokat a problémákat is megoldja, amiket a „brüsszelizmus” föl se tud fogni, egyébként nálunk nincsenek is problémák
Nálunk a kis, feltörekvő, vidéki községnek is lehet repülőtere és kisvasútja, mégpedig nemzeti ügyként kezelve a beruházásokat, ha a legnagyobb szülöttje miniszterelnök lett
Nálunk az Alkotmánybírók pártatlansága nem kérdőjelezhető meg
Nálunk az alaptörvény módosítását is 30 évre titkosítják
Nálunk a közmédia minden közérdeklődésre számot tartó, az embereket érdeklő döntésről beszámol: úgy és akkor, ahogyan jónak látja
Nálunk a „vak-komondor” védett állat
Nálunk még a miniszterelnök lányának is van lába

Tovább a folytatáshoz →

Benne vagyunk…

Minden vélemény számít!


Reggel fölkelünk, belépünk a darálóba, tesszük, amit kell.
Élünk.
Ki így, ki úgy. Most éppen 2016. van, de lehetne 2015., 2014. vagy 2013. is. Tök mindegy lenne: akkor is ugyanúgy mentek a dolgok. Vagy nem mentek.
Élünk.
Most éppen olvasok. Az „Egy év története naplójegyzetekben”-t, Zimándi Pius Istvánnak, az 1944. március 19. – 1945. március 17. közötti időszakról szóló naplóját. A „jászóvári premontrei kanonok, legendás tanár és irodalomtörténész” lejegyezte annak az egy évnek a történetét. Úgy, ahogy akkor látta, megélte. Ahogyan „benne volt”. Amit észlelt, amit fontosnak, lejegyezhetőnek ítélt. Nem látott előre: nem láthatta a jövőt, az elkerülhetetlen véget; és ezért nem is tudta elválasztani a fontosat a kevésbé fontostól; a korszakot meghatározót a személy számára érdekes, mégis lényegtelentől. „Csak” lejegyezte, amit átélt: ahogyan látta, ahogyan érintette, ahogyan vélte, hogy őt érinti.
Olvasom a napokat: 1944. március 19. vasárnap, március 20. hétfő, kedd…, az első bombázások, április 13.: az első találkozás a sárga csillagosokkal, a könyvkiadás leállása, az óvóhelyek fülledtsége …, a félelem a bolsevizmustól, az újabb Trianontól …, június 1. csütörtök, a könyvnapok megnyitása, a cserkészek sátra, a zsidók kizárása, aztán a front megjelenése, Nagyszalonta elesett (elfoglalták az oroszok), Nagyváradot fölszabadították és így tovább.
Most éppen mi írhatnánk naplót, amit majd olvashatnának hetven év múlva. Itthon most nincs háború, nincs bombázás, nincs óvóhely-fülledtség, most nincs sárga csillag sem; könyvnapok vannak, a könyvkiadás rendben, lesz vizes-vb, olimpia. Meg van, vagy lesz(?!) terrorveszély, meg a „veszély” bevezetése az alaptörvényben.
Élünk.
Ki így, ki úgy. Most éppen 2016. van, de lehetne 2015., 2014. vagy 2013. is. Tök mindegy lenne: akkor is ugyanúgy mentek a dolgok. Vagy nem mentek.

Tovább a folytatáshoz →