Reggel fölkelünk, belépünk a darálóba, tesszük, amit kell.
Élünk.
Ki így, ki úgy. Most éppen 2016. van, de lehetne 2015., 2014. vagy 2013. is. Tök mindegy lenne: akkor is ugyanúgy mentek a dolgok. Vagy nem mentek.
Élünk.
Most éppen olvasok. Az „Egy év története naplójegyzetekben”-t, Zimándi Pius Istvánnak, az 1944. március 19. – 1945. március 17. közötti időszakról szóló naplóját. A „jászóvári premontrei kanonok, legendás tanár és irodalomtörténész” lejegyezte annak az egy évnek a történetét. Úgy, ahogy akkor látta, megélte. Ahogyan „benne volt”. Amit észlelt, amit fontosnak, lejegyezhetőnek ítélt. Nem látott előre: nem láthatta a jövőt, az elkerülhetetlen véget; és ezért nem is tudta elválasztani a fontosat a kevésbé fontostól; a korszakot meghatározót a személy számára érdekes, mégis lényegtelentől. „Csak” lejegyezte, amit átélt: ahogyan látta, ahogyan érintette, ahogyan vélte, hogy őt érinti.
Olvasom a napokat: 1944. március 19. vasárnap, március 20. hétfő, kedd…, az első bombázások, április 13.: az első találkozás a sárga csillagosokkal, a könyvkiadás leállása, az óvóhelyek fülledtsége …, a félelem a bolsevizmustól, az újabb Trianontól …, június 1. csütörtök, a könyvnapok megnyitása, a cserkészek sátra, a zsidók kizárása, aztán a front megjelenése, Nagyszalonta elesett (elfoglalták az oroszok), Nagyváradot fölszabadították és így tovább.
Most éppen mi írhatnánk naplót, amit majd olvashatnának hetven év múlva. Itthon most nincs háború, nincs bombázás, nincs óvóhely-fülledtség, most nincs sárga csillag sem; könyvnapok vannak, a könyvkiadás rendben, lesz vizes-vb, olimpia. Meg van, vagy lesz(?!) terrorveszély, meg a „veszély” bevezetése az alaptörvényben.
Élünk.
Ki így, ki úgy. Most éppen 2016. van, de lehetne 2015., 2014. vagy 2013. is. Tök mindegy lenne: akkor is ugyanúgy mentek a dolgok. Vagy nem mentek.

2016. január 22.