Így, a katasztrofális vereséggel végződött választások után, amikor már túl vagyok a kerti fűvágáson, Thesszával a sétán is, lehuppanok a gépem elé, benyomom a NETFLIXET, barangolok egy darabig a címek között, „bele-bele lapozok” az összefoglalókba, a stáb-listákba, aztán választok és elkezdek nézni egy filmet. Nem nagy sztori: egy szélhámosnő eléri, hogy egyedülálló, idős, beteg emberek gondnokává nevezzék ki, idősotthonba zsuppolja be őket, miközben ráteszi a kezét vagyonukra. A biznisz egyre jobban, olajazottabban megy, zavartalanul működik: már csak az igazán nagy hal hiányzik. Persze és természetesen a „nagy hal” is beúszik a hálóba, nem is tehet mást: hisz’ a „Orvos-Bíró-Igazgató” láncolat szuperál, a szélhámosnő barátnő-társa teszi, amit tennie kell. Hogy az öregekkel, a fel-fel bukkanó, meg -meg jelenő rokonsággal mi lesz? Ki nem @arja le őket: ez a RENDSZER.

Aztán elém úszik Robert Bilott ügyvéd története, a DuPont cég nagy vihart kavart mérgezési „sztorija”, ami egy nagyvállalat gátlástalan profithajhászásáról és a kisember kilátástalan élet-halál harcáról szól, ahol persze nem egyenlőek a feltételek, a fegyverek, még a kockázatok sem. Csak peregnek és peregnek a filmkockák, már alig marad valami az ember gyomrában, de nem jön a megkönnyebbülés, nincs rózsaszín fátyolfelhő sem…

A XXI. században élünk, bárhol a világon történik valami, másodperceken belül végigrobog a hír az éteren, bárki tudomást szerezhet róla, legyen az háború, repülőgép-szerencsétlenség, hűtlenség vagy egy szerencsés gól az LA ligában.

Hisz’ a világ működik, minden a helyén van: választani is lehet, ha éppen azt akarunk; kimondhatjuk, amit akarunk; a törvény előtt védhetjük az igazunkat, hisz’ az INTÉZMÉNYEK működnek.

Tényleg működnek?

Ezek a filmek nem ezt mutatták: a bennük rejlő valóságban az „intézményi emberek” nem az intézmény funkciójával törődtek, nem az érdekelte őket, hogy kiderüljön az igazság, hanem csak szűkös és egyéni érdekeiket lesték, követték.

Az igazságot nem az intézményektől kell elvárni, hanem az emberektől.

A „gondnoknőt” végül lelövik; Robert Bilott még ma is küzd az emberek igazáért.

Közben olvasom a híreket: a magyar ellenzék hezitál, vitatkozik arról, bemenjen-e vagy sem az alakuló ülésre; belépjen-e vagy sem (a pénzes) parlament bizottságokba?

Közröhej.

Mégsem tudok nevetni…

 

2022. 04. 29. péntek hatvannegyedik nap

(Fontos vagy nekem, Sötét vizeken filmek alapján)

ÁTROBOGOTT RAJTAM A TÖRTÉNELEM

(és most is átrobog…)

(II.)

 

„És papa, akkor te hol álltál?” – jön az elkerülhetetlen, nyugtalanítóan fölkavaró kérdés, „hol álltál?”, észre sem vettem, hogy éppen átrobog rajtam, azt se tudtam, hogy „történelmi helyzet” van, ugyanúgy ment az élet tovább, mint azelőtt, talán egy pillanatra megálltam, talán átfordultam a baloldalamról a jobboldalamra és tovább bóbiskoltam, talán átmentem az utca másik oldalára, de az is lehet, hogy vettem egy újabb könyvet és belefeledkeztem az olvasásába, azokban a pillanatokban nem vágytam a dolgok közepében, sűrűjében lenni, bezzeg az odáig vezető úton, soha nem nyugodtam, mindig az elején próbáltam menni, utat-vágni, mutatni, dobogni a lábbal, dehát az nem volt látványos, annak nem volt zászlóbontós következménye, csak mi tudtuk: „most megint tettünk valamit, ami talán előbbre mozdítja kicsi világunkat”, de nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget neki, csak tettük, amit tennünk kellett; „hol álltál?”, soha nem sikerült oda állni, ahová ténylegesen akartam, talán olyan „hely”, „oldal” soha nem is volt, csak itt belül, még annál is beljebb, ahonnan soha nem bújt elő, mert odabenn rekedt, mint a dióbél a fel nem tört dióban, de ez most már nem is érdekes, hisz elmúlt, átrobogott rajtam (is),mint a sorompók között a gyorsvonat, ami még csak nem is jelzett,  a sorompó sem ment le, a szemafor sem villogott pirosan, csak a vonat robogott el kattogva és a sínek várták a következőt, mert a robogás nem áll meg, nem szűnik, amíg a világ a világ, csak győzzük kivárni, és mindig lesznek, akik nem fogják tudni, hova kell állniuk, csak bámészkodni fognak, és tőlük is megkérdi majd valaki „És papa, akkor te hol álltál?”, és ők sem fogják tudni a „jó” választ, ahogy azt sem, hol álltak és miért ott, miért nem máshol, pedig valahova mindenkinek kell állni egyszer, legalább egyszer, mert másképpen nem lenne, nincs értelme ennek a qur@a életnek, ahol mindig a  Luciferek győznek és az Ádámok „csak” küzdenek és mégis bízva bíznak tovább, és ölelik Évájukat, és nem várják a pillanatot, amikor oda kell állni…

 

2022. szerda hatvanharmadik nap

(„Fecseg a felszín, hallgat a mély…”)

Még meg sem születtem, amikor Magyarország „felszabadult”!

Akkor sem éltem még, amikor bevezették a „milpengő” helyett a forintot.

Viszont csak néhány nappal a születésem után adták át a 70-es trolibuszvonalat, amivel újra indult Budapesten a trolibuszközlekedés.

Kicsikoromban a szobánkban a falról („az a”) egy kopasz ember (vigyorgott) mosolygott le ránk mindig.

Akkor még nem tudtam, hát nem is kérdeztem a felmenőimet: hogyan történt, ami történt Rajk Lászlóval?!

Már ugyan (lukas zoknikból összegombolyított „rongy-labdával”) fociztunk apámmal a lakásban, de még nem hallgattam és fogtam föl a jelentőségét a „londoni 6:3”-nak.

Most éppen vigasztalom anyámat, amikor sírva fakad, mert bemondja a rádió: meghalt Sztálin, de én rámutatok a bajuszos képére – Rákosié mellett – a falon, hisz ott van!

Közben sokat kirándulunk a hegyekbe, néhányszor lemegyünk a Balatonhoz pancsolni és apu sokat van külföldön, sok emberrel beszél furcsa, érthetetlen nyelveken.

„Mindjárt Nagy Imre beszél” – tette ki anyám a rádiónkat az ablakba a lakásunk Greguss utcai oldalán, aztán megérkezik apám, Bandi bácsi is és mi lemegyünk a pincébe, miközben a Gregus surcában rekedt „szovjet” tankra Molotov-koktélok zúdulnak a háztetőnkről és a tank lassan oldalra fordulva rommá lövi a sarok-lakást.

Érzem a hideget és mennyi hó esik, szerencsére nem kell suliba mennünk!

Miért olyan izgalmas azzal a kislánnyal beszélgetnem az utcasarkon, megfogni a kezét annyira bizsergető!

Mi az a „dialektikus és történelmi materializmus” – magyarázza apám Moszkva térre menet.

„A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának … Az úttörő hű gyermeke hazánknak, a Magyar Népköztársaságnak, … szorgalmasan tanul és önmaga megismerésére törekszik.”

Mi a Forradalmi Ifjúsági Napok, a „forradalmi tavasz” katonái vagyunk!

Veled vagyunk Vietnam!

Hurrá: megverjük a brazilokat a VB-én 3:1-re, hömpölyög az utcán a tömeg, mindenki ragyog, kiabál!

Mennyi olvasni és néznivaló van a világon („Én Tóttal érzek, de az Őrnagy is én vagyok.”)!

Mégis kell a piac, jöjjön az új gazdasági mechanizmus, de Rákosi nem jöhet haza!

Vigyázó szemetek Prágára vessétek (valami eltörik hirtelen)!

Már kelet-nyugati (2-es piros) metrónk is van!

Már dolgozom a Pénzügyminisztériumban, megszületik az első fiam, minden csodaszép és csodajó, „mindennel megvagyok elégedve…”

A költségvetés előbb – utóbb kilukad, szól az elemzésünk, de magunk sem igazán értjük a jelentőségét.

Hogy milyen szép a világ Hegyeshalom túloldalán is: kertek nemcsak a kerítésen belül vannak!

A Vörös Brigádok szervezete elrabolja és megöli Aldo Moro olasz kereszténydemokrata politikust.

A Jugoszláv Kommunisták Szövetsége XI. Kongresszusa Titót örökös pártelnöknek választja.

Olaszország első szocialista miniszterelnökévé választják Bettino Craxit.

Már Gorbacsov…

A Magyar Televízióban Aczél György vitázik a francia kulturális miniszterrel.

Akkor népfelkelés…

Reformkörök …

Újra-temetés és „Ruszkik haza”.

Rendszerváltás és a szabadság mámora.

Hang, szövetség és ideológia-keresés, kinek csak a hatalom megízlelése.

Szabadság?

A szenny fölkavarodása.

Vissza a múltba.

 

És, akkor hogyan tovább?

 

2022. 04. 26. kedd hatvankettedik nap

 

Olvasgatom a híreket az interneten: megint százak fulladtak a tengerbe, mikor Afrikából Európába akartak jönni, de nem engedték őket kikötni; leszavazták, de nem váltották le az angol miniszterelnököt; lehet, hogy lesz, de az is lehet, hogy nem is lesz Brexit; Trump találkozik Kim Dzsongunnal február végén; gyorsan és érthetetlenül változik a föld mágneses ereje; olvadnak a jég az Északi-sarkon, a felmelegedés már aggasztó; Orbán meglátogatja Lukasenkot; Bayer és Bencsik is undorító levelet írt a 18 éves gimnazista lánynak; 200 helyen voltak a hétvégén tüntetések, de a kormány szakértője szerint kifulladtak a tüntetők; a CÖF mégsem vonul; havi 5 milliónál is többet keres egy focista(?) Magyarországon, aminek 60%-a közpénz …

Fontos és kevésbé fontos hírek. Érthető és értelmezhetetlen tudósítások. Magyarázható és megmagyarázhatatlan történések.

Vajon változás előjelei ezek?

Vajon valaminek vége lett, s mi nem tudunk eligazodni az ismeretlenben?

Vajon most tényleg kizökkent az idő („oh, kárhozat”)?

És milyen irányba megyünk? Mi lesz azután: jobb, vagy megint rosszabb? Egyáltalán: mi a jobb és mi a rosszabb?

És kinek?

Félünk az újtól, az ismeretlentől, a váratlantól, a még át nem élt helyzetektől – pedig amit most élünk meg, amit most élünk át az a félelmetes.

És mégis: rettegünk a változástól.

Nem merünk lépni egyet.

Pedig nincs más választásunk…

2019. 01. 24. csütörtök