A kisfiú nagyon szeretett az óvodába járni, ott annyi mindennel lehetett játszani, labdázni, „építőzni”, meg ott voltak a többiek, a társai: a kislányok meg kisfiúk is. Sok mesét is hallgathatott, mindig, mondta is otthon az édesanyjának: anyu, olyan szép meséket olvas nekünk az óvónéni egy könyvből, amiben sok krikszkraksz van, meg képek is, én mikor tudom majd elolvasni azokat a krikszkrakszokat? Az édesanyja csak mosolygott, türelemre intette a kisfiút: mindennek eljön majd az ideje, ha majd az iskolában jól tanulsz, akkor hamarosan – mondta neki megsimogatva buksiját.
A kisfiú már az oviban is élénk gyerek volt, mindenre figyelt, mindenben az elsők között akart lenni: a futkosásban, az éneklésben, a találós kérdések megfejtésében is. Ezért aztán az óvodát búcsúztató záróbulin, amelyen részt vettek az anyukák-apukák, sőt a nagyik is, ő énekelte az „ég a gyertya ég” című dalt, meg elmondott egy verset is a szeretetről és nagy sikert aratott. Ahogyan persze a többi gyerek produkciója is.
A kisfiú nagyon várta az iskolát. Amikor nyaralni mentek anyuval és apuval a Balatonhoz ott is, még a fürdések utáni napozáskor is kérdezgette anyukáját: hogyan lesz az iskolában, mi lesz, mit kell majd csinálni az iskolában, lehet majd ugrálni is, padok is lesznek, hogyan megy majd az a tanulás, honnan tudja majd, hogy jól tanult?
Az édesanyja csak mosolygott, nyugtatgatta: a tanító néni majd mindent elmond nektek, kijelöli a helyeteket, hova, ki mellé üljetek, elmondja majd azt is, hogyan kell viselkedni az osztályban, ha kérdez tőletek, akkor hogyan jelentkezzetek válaszolni, és amikor majd jó választ adtok, akkor ötössel fogja jutalmazni a feleleteteket – mondta a kisfiának és adott egy puszit.
A kisfiú már három hónapja járt az iskolába. Az első napok idegenségét hamar levetkőzte az „iskola”, a kisfiú egyre jobban, magabiztosabban érezte magát, sokszor rá kellett szólnia a tanító néninek, mert ahogy meghallotta a kérdést, meg sem várta a fölszólítást, máris mondta rá a választ. Aztán elérkezett a házi feladatok megoldásának az időszaka is, nagy fehér vagy újságpapírra kellett fecskefarkat, karikát, vonalat rajzolni.
Néhány napra rá előkerült a vonalas füzet is, ahová a két vonal közé kellett a karikát berajzolni: egy teljes sort kitölteni. A kisfiú két sort is kitöltött és másnap boldogan ment az iskolába. A tanító néni óra elején beszedte a füzeteket és miközben a gyerekek egy másik füzetbe dolgoztak, megnézte, kijavította azokat.
A kisfiú füzetébe is írt valamit, egyetlen jelet.
A kisfiú rohant haza a nap végén, azonnal a konyhába ment, ahol az édesanyja éppen a levest merte a tányérjába és boldogan kiáltotta neki: anyúúú, ötöst kaptam! Az édesanyja letette a tányért, a kéztörlőben megtörölte a kezét, a kisfiú közben kivette a füzetét a táskájából és odanyújtotta.
Az édesanyja elvette a füzetet, hosszan és büszkén nézegette, a kisfiú szívdobogva várta a dicséretet, amikor az édesanyja megszólalt: kisfiam, ez egy „l” betű, ami azt jelenti, láttam, de ennek is örülök nagyon…
- 07. 17. kedd