(5.)

Ma végre, mintha tisztulna. Legalább már látszik az ég! Csak így tovább, bár a homály lassabban oszlik.

Most utalok a Várkonyi Zoltán Alapítványnak egy kis pénzt, beírom az összeget, a kedvezményezett nevét, a közleménybe: FREESSZFE! és aztán a „kész” gombra a nyíl és enter. Már cincog is a telefonom, üzenet érkezett, a pénz meg a „helyére”. Először arra gondoltam veszek egy guriga ementáli sajtot meg üdítőket és odaviszem „piros-szalaggal” körülkerített, „védett” házhoz; de aztán erről lemondtam: és ha nem szeretik a sajtot, ha nem olyan üdítőt innának, amilyet viszek. Emlékszem, mennyire ki voltam akadva az „Erzsébet utalványos” könyöradományon, miért szabja meg nekem a kormány, hogy ami a törvény szerint jár nekem, azt mire költsem. Ők tudják, akik most éjjel-nappal benn vannak, mi kell neki!

De ha odamentem volna, akkor egy jót beszélgetni is lehetett volna velük…

Egyre több helyre kellene utalni, mert másképp nem megy, ha olvasni akarom az engem érdeklő sajtót, tényfeltáró újságírókat, szabadon gondolkodókat, mert őket tartom hihetőnek, tárgyilagosnak, akkor bizony – mert az állam csak a csókosainak utal – nekem (is) kell megteremtenem a feltételeket ahhoz, hogy írjanak.

Nem tisztul az ég eléggé, bárcsak gyorsabban tisztulna, de legalább világosodik.

„Rimánkodik az éghez sok bolond,/ hogy bujjanak beléjük hars erények./ De ők alattomossak és szerények,/ suttyomban élnek, harangjuk kolomp.” – írta József Attila. 85 évvel ezelőtt, érted: 85 évvel ezelőtt! Mintha semmi sem változott volna. Nagynénikém, második anyám, talán a ’70-es évek közepén egyszer azt kérdezte tőlem: „vajon fejlődik a világ?”, amire persze én, az ifjonc ’68-as lázadó, aki „ide nekem a világot, hogy kiforgassam a helyéről” „permanens forradalom” hangulatában éltem rögtön rávágtam: persze! Ma már nem vágnám rá hirtelen. (Ez az öregedés, az öregség vajon?)

Ma is sokan megbetegedtek, elkapták a vírust, a terjedés nem lassul, a meghaltak száma is egyre növekszik. A kormánypropaganda stílusa, hangsúlyai, a győzelmi jelentés jellege viszont állandó. Ma egy új értékelési szempont is bekerült a kommunikációba: „nem összehasonlítható” adatok vannak a világról, mert ők másképpen számolnak. Ez új: eddig azt tapasztaltam, hogy a magyar statisztikák sem koherensek (és ez nemcsak a koronavírus statisztikára vonatkozik), inkább önkényesek. De hát akinek a kolomp a harang, annak ez is jó…

Nem tisztul, megint ereszkedik a köd, a homály, de most ez van, ebben kell élnünk…

2020. 10. 18. vasárnap

(Kép: szeretlekmagyarország.hu)

(4.)

Még sötét van, ez nemcsak a szürkület, az október: ilyenkor még ágyban kellene feküdni, állig betakaródzva durmolni, esetleg álmodni egy mesét, ahol győzni lehet. De már fönn vagyok, túl a reggeli – egyre lassabban és nehezebben menő – tevékenységeken, kávén: ma megyek kenyérért a pékhez. Rápillantok a kinti hőmérsékletet mutató hőmérőre, tíz fok, pulóvert veszek, fejemre a baseball sildes sapkát és elballagok a pékhez. Csöndes minden, néhány gyerek igyekszik a nulla órára, a kutyák se ugatnak, pedig itt a sarkon a kuvasz mindig köszönteni szokott. De most nem.

A pék előtt négyen állnak, mindenki maszkban, egymástól távol, mégis türelmesen várakoznak, beállok a sor végére. Benn egy ember van, meg Marika, az eladó, mindketten maszkban, Marika keze jár, mint a motolla: kenyér, kalács, briósok sorakoznak már a pulton, aztán be a szatyorba, fizetés és nyílik is az ajtó, belép a következő vásárló.

Nem szeretem ezt az időt – szólít meg az előttem álló kalapos úr, de mit csináljunk, ez van, ezt kell szeretni, csak a gyerekek bírják ki, mert ez a vírus már beléjük is csapdos, aztán lejjebb húzza a maszkot az arcáról, előtűnik az ősz bajusza, megvakarja az orrát, majd vissza a maszkot, hogy csak a szeme látszik. Én sem, de ez legyen a legnagyobb bajunk, felelem óvatosan, szinte alig hallhatóan. Mit mond, nem értem – reagál azonnal és folytatja is, hallotta ugye, hogy meghalt három pedagógus is, félek, hogy ez csak a kezdet és nagyot prüsszent. Én elfordítom a fejemet, amikor a kalapos úr előtt álló hölgy (az arcát neki is maszk fedi, így nem tudom a korát, még hozzávetőlegesen sem megállapítani) hátrafordul és rádörren a kalaposra: ne keltsen itt pánikot, a Viktorék jól kezelik a helyzetet, nagyon jól, Európában a legjobban, megmondta, hogy most nehezebb lesz, de együtt sikerülni fog, úgyhogy hagyja abba – és visszafordul a pékség ajtaja felé, ami éppen kinyílik megint. Asszonyság nem kell úgy fölkapni a vizet, de a tények mégiscsak tények, ha fájdalmasak is, nem csinálják jól, hazudnak a számokról, nem tesztelnek eleget, a Cecília meg jobb lenne, ha elmenne valahová máshova, de nem folytatódik a vita, mert az „asszonyságra” kerül a sor.

Csönd lesz, süket csönd. A kalapos az egyik lábáról a másikra áll, aztán mégis hozzám fordul: látja, egy pillanat alatt összeugrunk, pedig nem is tehetünk róla, milyen hülye lett ez a világ.

Aztán én jövök, megveszem a félkilós szeletelt kenyeret, berakom a szatyorba és indulok visszafelé. Séta közben előveszem a telefonomat, babrálok vele, előugrik egy vers: „Megy a mező, mint a viz./ Cincog a fűszál is./ Egér lett a búza is,/ Egér a bogár is./ Egymás vállán kis kezük,/ Táncra kerekednek,/ Fölrugják az életünk/ Arany porfellegnek./ Nyüzsög, izog, föltolul,/ Ráncolódó bunda./ Akasztotta fene úr/ Ide a nyakunkba./ Szegény paraszt reményét/ Megeszi a kórság,/ Tántorodó kéményét/ Megüti a grófság.”

Éppen hazaérek, mire végig olvasom…

2020. 10. 16. péntek

(3.)

Az aranyhalaink élvezik. A kis kerti tavunk teljesen megtelt friss esővízzel, az esőcseppek kis buborékokat keltve csapódnak a kerti tóba, majd zavaros hullámokat verve szétoszlanak. A halak ide-oda cikáznak, majd lebuknak a „mélybe” és hirtelen vissza. Nagyon élvezik.

„Nincs ostobább kérdés, mint azt kérdezni, hogyan jutottunk ilyen sorsra – noha nem értjük, hogyan jutottunk ilyen sorsra. De ez éppen a sors, és mindenki megfizet azért, mert meg mert születni, noha erről ugyanúgy nem tehet, akár a haláláról. Ma este felmértem a mélységet, amely az erkélytől az aszfaltig tátong, és visszariadtam. Pedig előbb-utóbb cselekednem kell.” – írta Kertész Imre 2001. november 5.-én a „Mentés másként” című könyvében. Kertész akkor már zömében Berlinben élt, Budapesttől, annak politikai klímájától keserű búcsút vett, s talán nem is gondolt arra, hogy egykoron kik fogják műveit „gondozni”, kik fogják sunyi törekvéseiket – nevével takaródzva – leplezni; akik most úgy élnek, mint az aranyhalaim a frissen töltődő kerti tavunkban.

Nem tudom megszokni, nem tudok idomulni ehhez az „új”, hazug helyzethez, a gátlástalanul hazudozó hatalomhoz. Áder aláírta – olvasom a hírt – az orvosbér törvényt és közleményében tudatta (országgal-világgal): „… a döntés ritkán tapasztalható szakmai, politikai, szakbizottsági konszenzussal született meg…”, hogy nem szakad rá azonnal az ég: az egészségügyi érdekvédelmi szervezetek, a MOK nem győznek tiltakozni, hogy nem ilyen lóról volt szó, ehhez nem adják a nevüket, a NER (mert nem a miénk) köztársasági elnöke meg lazán annyit ír: „A még nyitott kérdésekre a végrehajtási rendeletek – a törvény hatályba lépéséig – választ adhatnak”. És ha nem adnak? Akkor jöhet az SZFE effektus: az ezredes legföljebb lekapcsolja majd az internetet…

Fölállok, kimegyek megint a halakhoz, érdekes, ilyenkor, ha meglátnak, de mindig csak a tó egyik oldalánál, azonnal odagyűlnek, följönnek a felszínre, tátognak, mintha beszélgetni akarnának ezzel az öreg emberrel, de lehet, hogy csak a kaját várják. Nem: beszélgetni akarnak velem, ők igen…

„Mit vezet a magyar felső tízezer? Íme, a gazdagok kedvenc autói!” – olvasom a „headline”-t, persze megnyitom az oldalt: „A statisztikák szerint a leggazdagabb magyarok csak G-s Mercedesekre 2,8 milliárd forintot költöttek…”. Nagyszerű. Aki tud, az tud. Élni. Hogyan is mondta a hódmezővásárhelyi elkullogó, most meg lassan visszabaktató: amennyid van, annyit érsz, nem, nem így mondta, „… akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete….”. Krumpliország vagyunk – súgom magamnak. mit kell ezen annyit morfondírozni. Már megint a herceget várják a lányok, a fiúk meg János vitézekké válnának hirtelen, de a mese, az csak mese; a tandíjat meg nem tudják megfizetni…

Kezembe akad a kemény-fedeles, 1955-ben nyomtatott József Attila összes versei kötetem. Apámé volt, de én is ebből tanultam a gimiben. Már a gerincborító kemény burok leszakadt, benn van a könyvben jelzőként. Fölnyitom ott a könyvet, Szegényember szeretője, a ceruzás bejegyzéseim (ilyen volt 52 éve az írásom?) elmosódottan néznek vissza rám: „ellentét, semmije sincsen, konkrét, kényszer, amíg nem változtatod meg a sorsod, addig tudomásul kell venned”… „Szegényember akkor lop, ha éhes,/ Akkor se lop, dehát nagyon éhes./ Akkor is csak szegényebb szegény lesz./ S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.”.

De legalább az aranyhalaink élvezik…

2020. 10. 15. csütörtök

(2.)

Leesett az első hó Kékestetőn. Itt most csak csepereg az eső. Följebb, huszonegy és félre állítom a termosztátot, rögtön kigyullad a kazánon a piros lámpa, egy kis morgás hallik és bekapcsol a fűtés: tíz perc és melegebb lesz.

Már közel egy hónapja csöndes a ház, hirtelen és nagyon gyorsan mentek el a kutyáink: Kyra Dance és Röfi is. A hajnali és a délutáni séták, „ni csak, ott jön a kutyás-bácsi” találkozások, a kekszes jutalom-osztogatások már a múlté. De a dolgozó szobámban a széket még mindig óvatosan, előtte hátra tekintve gurítom csak odébb; éjjel fölriadva még körül pislantok, hol fekszenek összegömbölyödve, de tányérjaik már kinn hevernek és áznak a kutyaházuk előtt…

Már érzem is a meleget, szinte simogatóan ölel át. Csak a nyavalyáim, azok hagynának békén.

Belepislantok a hírekbe: „A kuratórium befejezettnek tekinti…”; Bagdy Emőke tiltakozik; Demeter Szilárd cinikusan ironizál a „Haladó újságírás”-on; mára már több mint ezer magyar halottja van a COVID19 járványnak, viszont a magyar labdarúgó válogatott…

Ránézek a magyarnemzet.hu oldalra: Soltész Miklós egyházi és nemzetiségi kapcsolatokért felelős államtitkár magabiztosan és (vigyorogva) mosolyogva magyaráz a szószék védelméből, kapja is a kérdést, az állam hogyan támogatja az egyházakat, válaszol is: „Mintegy háromezer templomot sikerült felújítani Magyarországon és a Kárpát-medencében, és 130 új templom is épült.”, és Iványiék, jön az újabb kérdés, minden rendben, lett a válasz. Én biztosan rosszul tudom. Meg Iványi is.

Viszont a dolgozómban egészen kellemes lett az idő, igaz, a lámpa ég, pedig dél van, de a meleg és a pipám egészen vidámmá tesz egy pillanatra.

Megint belepillantok a hírekbe: a szegedi tudományegyetem rektora (Rovó László, így, zárójelek között én írom) kirúgta az egyetem pszichiátriai professzorát, aki a MOK megyei etikai bizottságának az elnöke is, ők kezdeményezték a vizsgálatot a rektor ellen, miután a rektor vírusosan operált. Persze az egyetem „cáfol”, mert a professzor (hirtelen) 22 pontban alkalmatlanná vált. Röhögnék, ha nem dühöngeni volna kedvem… Aztán látom: „Majdnem válaszolt egy kérdésünkre az operatív törzs” – írja a 444. A „majdnem” tetszik az egész hírből, pontosabban csak az…

„Négykézláb másztam. Álló Istenem/ lenézett rám és nem emelt föl engem./ Ez a szabadság adta értenem,/ hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.” – írta József Attila (Az Isten állt a hátam mögött…) című versében: hát mögöttünk, vajon kiáll?

Leesett az első hó Kékestetőn. Itt most csak csepereg …

2020. 10. 14.szerda

(1.)

Esik. Vigasztalanul. Mintha a pipám füstje gomolyogna odakinn, alig látni a borongós szürkületben, amilyen a hangulatom is idebenn.

Persze: október az október. Ilyennek kell lennie. Akkor most is ilyen. „Hűvös arany szél lobog,/ leülnek a vándorok./ Kamra mélyén egér rág, aranylik fenn a faág./ Minden aranysárga itt,/ csapzott sárga zászlait/ eldobni még nem meri,/ hát lengeti a tengeri.” – írta Radnóti 1941-ben.

De most nem ’41 van – súgom magamnak, csak feküdj nyugodtan, mindjárt virágzik. Ez már a XXI. század. Hisz’ most nincs világháború, se … És itt megállnak az ujjaim, nem mennek tovább a klaviatúrán. Miért is nem? Mert most „csak” a könyvesboltok ablakain jelennek meg matricák, mert most (még) „csak” torzító plakátok „vicsorognak” ránk a világot kezében tartó összeesküvőről, mert most végre magyar lesz a zsidóból, ha Nobel-díjat kap (vagy akkor se igazán?). De igaz az is: már most is a „Fortélyos félelem igazgat”, már a MAZSIHISZ elnöke ír az oldalára egy kiáltást: „Negligálni! Negligálni! Negligálni!” és nem válaszolni, mert a téboly…

Vajon az utánunk jövő generációk mit fognak naplószerűen írni, gondolni ezekről a ’20-as évekről, a „mi NER-es ’20-as éveinkről? Hogy látják majd 80 év múlva: mi történt itt, ebben a „lángoktól ölelt”, COVID19-től és önmagától sújtott kis országban?

Esik. Vigasztalanul. Sötét is van, borongós a hangulatom.

Tegnapelőtt időszaki országgyűlési választás volt. A kétharmad ellen vagy a kétharmadért. Ahogyan az most dívik, úgy zajlott minden: fecsegett a felszín és hallgatott a mély. A Fidesz egy volt Fidelitas vezetőt indított, aki korábban létrehozta a „provokátorfigyelő csapat”-ot, majd később kiutazott Washingtonba és Magyarország nagykövetségén dolgozott; az ellenzék egy „megbántam a tettemet” rasszistát indított. A Fidesz bedobta a szokásos trükkjeit: krumplit, laptopot, fenyegetést, buszoztatást, az országos médiában az ellenségképzést, a hazudozást és nem sokkal, de „persze” nyert. Ahogyan szokott. Nem okultunk és nem tanultunk a múltból: vajon most mit fogunk tanulni ebből?! Azóta megint mindenki magyaráz: a Fidesz győzelmi tort ül, soha nem látott győzelemről hadovál, az összefogásosok meg vitatkoznak, hogy nem is volt ez olyan rossz eredmény, de rossz eredmény volt, nácit nem szabadott volna, miért nem volt előválasztás és így tovább.Hiába: a krumplileves az krumplileves…

Esik. Vigasztalanul. Sötét is van, borongós a hangulatom.

Idegesít, nem hagy nyugodni a COVID19 járvány sem, már megint a „belénk csapott”: az első unokámnál a gimiben, az osztályában lett lázas beteg az egyik kislány, majd a tesztje is pozitív eredményt mutatott; a másiknál az oviban az egyik óvónénije kapta el a betegséget. Most otthon vannak karanténban. Az ovis a harmadikkal egy lakásban. Közben a hivatalos hírharsonák üvöltik: „már október végéig látok mindent; rendelkezünk mindennel, ami kell; mindenkit megmentünk; nekünk ne magyarázzon az ellenzék, mert mi a WHO protokoll szerint cselekszünk”! Nézem a számokat, a hivatalosakat, bár nem hiszek nekik, de ez van: a WHO szerint annyi tesztet kell végezni, hogy az új pozitív esetek aránya ne érje el a tizenkét százalékot. Nálunk 14,39%! Nesze, ezt kapd ki.

Esik. Vigasztalanul. Sötét is van, borongós a hangulatom.

Olvasom az 1898. július 7-én született Miroslav Krleza Zászlók című könyvét. Akit magyarul először 1952-ben lehetett olvasni. Aztán a hírhedt „titkos találkozó a paksi csőszkunyhóban” miatt egy ideig megint nem. ’56 után megint megjelentek könyvei, játszották darabjait, hirtelen „tiszteletbeli magyar íróként” aposztrofáltak: „Firi-furu furula,/ bitók alatt/ fuvola./ Firi-furu, flótaszó,/ közös sorsunk/ a bitó./ Kis kalapom a szememen,/ szeles eső/ köpönyegem.” – írta valahol. Érdekes világban élünk, inkább furcsában: most „ünnepeltük” Trianont, a tiszteletbeli magyarról szó sem esett…

Esik. Vigasztalanul. Sötét is van, borongós a hangulatom…

2020. 10. 13. kedd

(Kép: ellenszél)