Így mesélik a vének, nekik pedig hinni kell.
Élt valamikor, talán az Óperenciás tengeren is túl, de valahol itt, a csodaszarvas vidékén egy király. No, nem volt ő igazi király, csak olyan – ahogyan azt akkoriban mondogatták – virtuális, de ő mégis hitte magáról, hogy valójában nem is mesebeli király, hanem valódi. Az alattvalói, hűbéresei, szolga-csicskásai mind kézzel (is) megfoghatóak (lettek vóna, de erről majd később, ha…) voltak, meg is hálálta a Virtuális-Király szolgálataikat, persze nem a sajátjából, hanem a közösből, mégpedig a közös kincstárból, ami viszont nem virtuális kincstár volt, hanem vérrel, verejtékkel, munkával megszolgált jövedelmek adójából és a gaz brüsszeliták, illibcsik által adott pénzek megadóztatásából fakadó, mert annyit engedett belőle lopniuk, hogy alig győzték, de persze győzték. Ezér’ aztán amikor a virtuális király belépett a terembe, hogy kihirdesse éppen aktuális akaratát az un. kormányüléseken, parlamenteken, akkor azon-nyomban talpra ugrottak a csókosai (bár voltak olyanok, akiknek ez a fölcihelődés a kényelmes székből, kikecmergés a padból csak nagyon lassan, kínok közt sikerült) és buzgón hajladozni kezdtek előtte és mindenre rábólintottak, amit csak kiejtett a száján, mert a Virtuális-Király szája viszont valódi volt. Azon a szájon annyi, de annyi sonka, oldalas, a kolbász meg a kisüsti (még törvényt is hozatott a házi pálinka-főzés engedélyezéséről, de az a gaz Brüsszel…) gurult le, hogy a Virtuális-Király gyomra csak dagadt és dagadt és dagadt, szegény szabója alig győzte gatyával meg inggel. De a csodaszarvas országában a Virtuális-Királynak a legfőbb szórakozása mégsem az evés-ivás, dínomdánom, hanem „lábbal kergesd a labdát és rúgd két fa közé” című népi játék volt. Építtetett hát a pusztába mindenfelé „lábbal kergesd a labdát és rúgd két fa közé” alulról fűthető, műfűvel bevetett kőmonstrummal, un. stadionokat, amikben a VIP vendégeknek jakuzzival fölszerelt, „elő fürdős” lányokkal kipróbált a sajtó munkatársai elől elzárt un. páholyok is jutottak.
Közben nagy boldogságban és békességben éltek szerte a magyar emberek (más oda be nem tehette a lábát, csak, ha csak a Virtuális-Királytó engedélye nem volt, olyat meg csak legföljebb a türkök kaptak néha-néha) a Virtuális-Király királyságában, már, aki meg tudott élni: de ki figyelt az árokpartjára?
Teltek-múltak az évek, az egyik ősz és tél jött a másik után (tavaszról, nyárról az emberek nem nagyon tudtak, még hallomásból sem, de ez nekik így volt természetes) és semmi nem változott. A Virtuális-Király nagyon szerette a családját, még azt is megengedte, hogy a Királyné ne oltassa be magát, sőt úgy menjen külföldre is nyaralni. Lánya egy hírős svájci Egyetemen tanult, de még nem a leghírősebben, a FUDAN-on, miközben ott tanult, a Virtuális-Király álruhában és másodosztályon, nem hátizsákkal, hanem gurulós bőrönddel meg is látogatta a király-lányt, aki hálából jól meg is trágyázta az egyik autóút egyik pihenőjét.
Ahogyan mesélik a vének, a Virtuális-Király egyre bátrabb és bátrabb lett, szemeivel egyre messzebbre és messzebbre tekintgetett, már a „selyemút” veszedelmes ösvényein nyargalt. Semmi nem volt elég neki. Erejét próbálgatta nemcsak a csodaszarvas országában, hanem külhonban is, ahol persze tudjuk: sok magyar (is) él. Lassan-lassan már a Virtuálist is elhagyta és nem tudott különbséget tenni, mi az övé és mi nem; mi jár neki és mennyi az elég; hát egy puszta már nem is volt neki elég, „Hatvan” kellett, hát fölépítette azt is. Úgy röpködött a családjával együtt a „király-sasokkal”, mintha virtuális családi sasok lennének; a „lábbal kergesd a labdát és rúgd két fa közé” című népi játékban taktikai utasításokat adott a kergetőknek és persze a nézőknek is, és nem térdepelhetett le a földre az sem, aki akart; pláne nem hordhatott szivárványszínű karkötőt. Aztán azt találta ki, hogy mindenfelé STOP-izéket rak ki a várakra, hogy STOP-SOROS meg STOP-KARÁCSONY, és legvégül aláírásokat is gyűjtött, de az csúfos kudarcot vallott, mert egyre kevesebben tudták aláírni a nevüket…
És a mese még mindig tart, mert még mindig mesélik a vének, bár már alig maradt egy vén is, aki mesélni tudna…
- 09. 02. csütörtök