(61.)
Nem lehet betelni azzal, ahogyan Thessza köszönt minket reggel, az ébredésünk után: mintha napok vagy hetek óta nem látott volna bennünket, mintha a világ végéről jöttünk volna vissza, pedig csak az álmunkat feledtük éppen, ugrál körülöttünk, várja a simit, a dörmögő „jól van már, na” nevető hangot és percekig nem hagyja abba a táncot.
Reggeli után átmegyünk Szentendrére a HÉV végállomásra, hogy találkozzunk Karácsony Gergővel, mi is erőt adjunk neki a „küzdelmünkhöz”, emlékszem: néhány évvel ezelőtt, a Szamos Cukrászdába szervezett találkozót az akkori ellenzék, engem kértek föl beszélgetőpartnernek Gergővel, legalább egy órát késett, akkoriban Zugló polgármestere volt, elhúzódott valamilyen megbeszélése, de végre megérkezett, elnézést kért és azt mondta: „addig maradok, amíg van kérdés, megbeszélnivaló”, úgy is lett, beszélt az alapjövedelemről, a szociális kísérletéről, a zöld mozgalomról és még sok minden másról, a végén a „cukrászok” jöttek oda hozzánk, hogy menjünk már végre, mert ők is mennének hazafelé. Most nem vagyunk sokan (nem hozott magával mindenki egy embert), de akik csak éppen leszállnak a HÉV-ről, megállnak egy pillanatra, telefont ragadnak és hívnak valakit, „képzeld, itt van a Karácsony, aki a következő miniszterelnök lesz” („bárcsak úgy lenne – gondolom mosolyogva), tulajdonképpen nem történik semmi és mégis (a háttérben, a leégett SPAR áruház előtt néhány rendőr álldogál, láthatóan unatkoznak, de hát a parancs, az parancs). Miért Gergőt támogatom? Mert benne bízom, hogy valami újat, mást hoz majd, mint ami eddig történt ’89 óta, talán most végre „utat találunk …”.
Aztán szétszéledünk, mi megyünk vásárolni valamit az ALDI-ban és máris otthon vagyunk és Thessza máris a nyakunkban…
Még alig utazott el Ferenc pápa, de mintha nem is járt volna Magyarországon, mintha nem is szólt volna a püspöki karhoz, nem beszélt volna arról, hogy „adjunk inni mindazoknak, akik szomjaznak a mi korunkban”; nem kell „erővel uralkodni és elhallgattatni az ellenségeket”; mintha nem figyelmeztetett volna mindenkit arra, hogy nem kell mindig „a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről”. Mert olvasom az MTI hírét: a Szent István Intézet A következő ezer évért című konferenciáján Hollik István (vaj’h ki fog néhány év múlva emlékezni rá?) azt mondta: „elkerülhetetlen a kereszténység és a marxizmusba bugyolált liberalizmus közötti szellemi harc megvívása”, amire Schmidt Mária (történész) azonnal emelte a tétet:
- A marxizmus minket félszáz évre rabbá tett, de kísérleteit kudarcba fullasztottuk(?) (…) ebbe aztán belebukott.
- De mire keleten legyőztük, nyugaton már átvette az uralmat, ezért ma olyan, magát progresszívnek tartó, nyugati vezető réteggel állunk szemben, amely egyszerre marxista és amerikanizált. Ateista, család- és házasságellenes, internacionalista, materialista, és a haszonmaximalizálás érdekében zárójelbe tett erkölcsöt folyamatos moralizálással próbálja kompenzálni
- Fontos tudatosítani, hogy amivel a nyugat nálunk próbálkozik, ugyanaz a marxista ideológia, amit a 20. század második felében kiismertünk.
- Az EU-n belüli összecsapások a marxista nyugat és a marxistátlanított kelet között folynak.
- Mi a totális diktatúrák összes iskoláját kijártuk, azonnal felismerjük, az az egyneműsítési szándék, amivel szemben állunk, céljában totalitárius természetű, ezért nemet mondunk rá. A marxistákat egyszer már legyőztük, a totális diktatúrát történelem szemétdombjára vetettük, most is képesek leszünk rá.
Thessza megint összegömbölyödik, békésen szunyókál a lábamnál, most nem figyel rám, pedig a vérnyomásom megint a magasba ugrik, a szívem egyenetlenül zakatol: jó lesz abbahagyni…
- 09. 14. kedd