(69.)
Tegnap Thesszával megint egy nagyot sétáltunk, korábban indultunk, mert lógott a lába az esőnek és mi „gyorsabbak” akartunk lenni az esőnél, hogy haza érjünk. Thessza már egyre „okosabb”, mindig megáll az úttest előtt, bevár és várja az utasítást: „lábhoz”, majd túl-ellenben a „mehetsz”-et. Egyre gyakrabban fut vissza hozzám, olyankor rám néz, ha nem szólok, megint előrefut, majd visszacaplat: mintha újra és újra keresné a kapcsolatot, amit, ha megtalált, nem akar elveszteni.
És mi?
Mi, emberek?
Hogyan vagyunk a kapcsolatainkkal? Mi is újra és újra „visszacaplatunk”, hogy el ne veszítsük?
Persze amikor süt a nap, vagy csak kicsit borús az idő; amikor – úgy érezzük, látjuk – rendben mennek a dolgok („De szeretnék gazdag lenni,/ Egyszer libasültet enni,/ Jó ruhába járni kelni,/ S öt forintér kuglert venni./ Mig a cukrot szopogatnám,/ Uj ruhámat mutogatnám,/ Dicsekednél fűnek fának,/ Mi jó dolga van Attilának.”), akkor nem kérdés, a kérdés. Persze, mert akkor nem mindegy: tudjuk-e mutogatni az „uj ruhát”! Mert az örömünk akkor az „igazi”, ha más is örülhet velünk.
És vajon örül-e?
Hogyan is írta a költő:
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.
Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.
Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.
S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.
Thessza mindebből semmit se ért, semmit se tud, mégis úgy mozog, úgy figyel, mintha olvasta volna ezeket a verseket.
Többet kéne nekünk is olvasni…
- 09. 28. kedd