(118.)

MI VAN ITT VAGY HOGYAN TÖRTÉNT – HOGYAN TÖRTÉNIK?!

Ma a szokottnál „idegesebb”, mozgékonyabb Thessza. Pedig – szerintem – semmi oka nincs rá: ugyanúgy kapott a reggelimből, ahogy szokott; utána nem maradt el a szokásos „simi”, beszélgetés sem; a kertbe is rohangálhat, ahogy eddig is; igaz, az asszony elment valahová, de az egyik papucsát ma is fölkaphatta és elrejthette valahová: szóval semmi indoka nem lehet a nyugtalanságra.

Lehet, nem is ő nyugtalan?

Tegnap is, ma is nyári meleg van: szinte nem is volt, mintha eltűnt volna a tavasz, persze a tél sem volt az igazi, az sem volt se havas, se hideg, csak olyan semmilyen (a hóhatár is egyre feljebb és feljebb húzódik a szomszédban).

Folytatom az olvasást: most éppen Munkácsi Ernő nemrég újra megjelent, 1947-ben írt könyvét, a „Hogyan történt”-et. Ő tevékeny szereplője és „írója” is volt a magyar (zsidó) történelemnek: a Horthy korszakban, jogászként a pesti neológ zsidó közösség főtitkára volt, majd később a Zsidó Tanács főtitkára lett. „Ez a könyv abból a célból készült, hogy az 1944. évi tragédiának rendszeres történetét írjam meg … összekössem a közvetlen szemlélő hű tanúbizonyságával” – írja az előszóban a mára már történelemmé vált tragédiáról, katasztrófáról. Aztán a képernyőn megjelenik „A hazugság napja” telex-cikk, „tudományos cikk”, Ungváry Krisztián írása, amelyben azt fejtegeti: miért kell a győzelem napját inkább a hazugság napjának nevezni. Ő napjaink szereplője. Napjaink történelmének írója is. Őt majd később ítéli meg majd a történelem.

Mostanra beborult. Nyomasztóan rám nehezedik a meleg. Thessza is liheg, talán ezért nem találja a helyét. Ahogy én sem. Mert most is benne vagyunk. A történelemben. Talán mindannyian jót akarunk. Talán csak úgy gondoljuk. Teszünk is érte valamit. Vagy nem is teszünk. Csak úgy (el)vagyunk. Ami persze ugyanúgy cselekedet. Majd elválik, hogyan értékelődik.

Még mindig nem esik. Még mindig „csak” nyomaszt. Indulunk sétálni…

2022. 05. 13. hetvennyolcadik nap

(117.)

Van egy ritmusa a napjaimnak és ahogy öregszem, egyre ritkábban akarok eltérni attól. Hogyan is írta Pascal: „Az emberek minden baja abból ered, hogy nem tudnak nyugodtan megmaradni a szobájukban”. Néha-néha el kell szállnom a megszokott mókus-kerekemből, mert Thessza hamarabb szeretne sétálni menni, azt azért tolerálnom kell, de a megszokás egyre erősebben köt. Már megtaláltam a mai Ady versemet, a napindító hangulatos képet, amit azonnal megosztottam a Twitteren, már átnéztem a tegnapi és a hajnali híreket is, kidühöngtem magam, amin kell és Thessza sem hív sétálni.

Hozzáfogok az íráshoz: „Saját telkére vezette a védett forrás vizét az erdész alpolgármester” – olvasom a hírt és nem is csodálkozom, hisz’ ezt csinálják a „nagysasszonyok és urak” hivatalosan, törvény-alkotással, uniós források – nagyipari módon történő – lenyúlásával, kormányzati támogatással, mert a kiválasztottaknak ennyi jár! Hogyan is mondta Orbán: létre kell hozni a magyar középosztályt, a magyar tulajdonú bankrendszert, üzletlánc-hálózatot, a „magyar focit” és rögtön hozzá is fogott einstandolni a trafikokat. Ebben a miliőben nem is olyan feltűnő egy védett patak ellopása: istenem, kellett a friss víz a pisztrángoknak. Majd valahogy megmagyarázzuk, jönnek majd a jogászok „oszt jó napot”! A nemzet Lölője, a volt gázszerelő naponta nyer milliárdos pályázatokat versenyben(?), a végeredményt aztán tisztességesen ki is hirdetik. Kell ennél több? „Munka-munka-munka!” – mondta, amikor kérdezték az egykor tisztességes szakmából élő, friss férjembert, aki okosabb Bill Gatesnél is. „Saját telkére vezette…”, és akkor mi van? Mi lesz? Majd megírja az „egri ügyek”, átveszi néhány hírportál, néhány jó bejegyzés is megjelenik a Facebookon és a Kövér László „házmester”, Varga Judit „ex focista” miniszter asszony, Kovács Zoltán „és sikerült” kormány-megmondó kinevezett majd büszkén jelenti az Uniónak: nálunk szólás és vallásszabadság (is) van!

Apropó, május nyolcadika van: hetvenhét éve ezen a napon fejeződött be a Második Világháború, tették le a fegyvert a hitleri fasiszta csapatok. Valamiért a kormány évek óta nem emlékezik meg erről a napról. Most sem. Azaz dehogynem: nyolcmilliárdért Magyarországról indult a Giro d’Italia kerékpáros körverseny („vágod, haver”: nyolcmilliárdért!), amit természetesen az M4 élőben ad, mutatja a lelkes, csápoló nézőket, közben hallom az ifjú-titán riportert, aki elmondja, most „Ürgümburgum” falván halad át a mezőny, ahol azt mesélik a zemberek, hogy ’45-ben, amikor a németek föladták a falut, a katonák aláaknázták a református templomot, de mielőtt végleg elmentek volna, a német parancsnok hívatta a lelkészt és elmondta neki, hogyan hatástalanítsa az aknákat, de közben megjöttek az oroszok, akik megölték a lelkészt és a lovaikat a templomba szállásolták el… A másik riporter lelkendezve mondja: akármerre nézünk, jobbra-balra, mindenütt éljenzés, mire az ifjú-titán közbeszól: csak jobbra nézünk…

„Vannak igaz dolgok, amelyeket vitatnak, s vannak hamisak, amelyeket vitatás nélkül elfogadnak: márpedig sem a vitatás nem a hamisság jele, sem a vitatás hiánya nem az igazságé.” Hogy nem lehet ezt megérteni? Az ország Házmestere bohócnak nevezi az ellenzéki képviselőt, aki tiltakozásul nem megy be a nyitó-ülésre bólogatni, egyedül eldönti majd, mikor jöhet esküt tenni. Ilyen jogosítványa ugyan nincs, de „kreatívan” értelmezi jogosítványait. Majd hat év múlva a strasbourgi bíróság helyre rakja őt, ha bírságot kell majd fizetni, te, kedves állampolgár majd kifizeted a Házmester helyett a bírságot is. Erről is szavaztál néhány napja. Úgy kell neked (is).

Abbahagyom: Thessza böködni kezd: induljunk már…

2022. 05. 08. vasárnap hetvenharmadik nap

(116.)

Bár nem írtam róla, azér’– hol erről, hol arról beszélgetve – sokat sétálunk Thesszával: ő persze előre rohangál közben, majd orrát a földre szorítva, szaglászva lemarad egy kicsit, hogy aztán utolérhessen és farokcsóválással folytathassuk a sétát.

Mindig van mit megbeszélnünk.

Szinte ugyanúgy készülök ezekre a „beszélgetős sétákra”, mint annak idején egy lánnyal való találkozóra. Csak most tényleg a beszélgetésen van a hangsúly… Most is több könyvet olvasok egyszerre, a témájuk a közös: a diktatúra, a fasizmus. Innen is, onnan is vannak szerzők. Van, amikor érdeklődve olvasok; van, amikor dühöngve. Néha lerakom a könyvet, csak nézek magam elé, mert nincs kivel vitatkoznom, érvelnem, mert az olvasnivaló nem hagy nyugodni. Ilyenkor elrakom a kisagyamba, jó hátra, hogy majd a séta alatt előveszem és megvitatom Thesszával. Ahogy öregszem és lassulok, úgy válik fontossá a tényszerűség. A tárgyilagosság. Az érvelés. A hitelesség. A kinyilatkoztatás hamissága nem vonz. Nincs annyi időm, hogy figyeljek rá. De persze érdekel: mit akar vele elérni a szerző. Most is a mai, a való világ izgat: miért alakult így? Miért marad így? Meg akarom érteni a megérthetetlent. Zavarodott vagyok a zavarodottságban. Ez változatlannak tűnik a kinti változatlanságban.

Ma lesz az alakuló ülése a megválasztott parlamentnek. A honanyák és honatyák fölesküsznek. Előtte a Fidesz és a KDNP(?) képviselői istentiszteletre mentek egy templomba. Vajon minek? Közben megjelenik a hír: ha megszűnik az egészségügyi dolgozók felmondási stopja május végén, „felmondási-cunami” indulhat el…

Mindjárt csöpögni kezd. Thesszát ez nem érdekli. Engem sem igazán: magamra húzom a gondolataimat, azok persze nem védenek az esőtől. Nem attól kell…

2022. 05. 02. hétfő hatvanhetedik nap