(6.)

 

2022-ben közel hetvenezer honfitársunk

már megünnepelte 90 éves szülinapját.

Akkoriban a magyar lakosság egyötöde,

1 980 795 volt idősebb hatvanötévesnél!

Én is köztük vagyok.

Érdekel még valakit: hogyan látom, látjuk a világot?

 

„GARAI KITTIK” VAGYUNK, MIDANNYIAN…

 

„Hogy érzed magad, jól vagy, minden ok?” – indul a beszélgetés és mindig ugyanoda fut ki: örüljünk annak, ami (még) van; legyünk boldogok, ahogy tudunk; jöjjünk ki annyiból, amennyi jutott és persze a végén a konklúzió, „úgy szar az egész, ahogy van”.

Megjelent megint. A KSH havi jelentése. A folyamatokról. AZ inflációról, a GDP változatlanságáról, a magyar népesség fogyásáról (bár most mintha…, ha hinném is), a munkanélküliségi és foglalkoztatási rátáról, ja: meg az ipari termelés csökkenéséről. Nem vidám olvasmány, ha bogarásznál a számok között, depresszióssá válnál. A helyzettől. Annak kilátástalanságáról.

És akkor, ahogy babrálom a telefonomat, fölugrik a cikk: „Minden nyugdíjas erre a hírre várt: ekkora nyugdíjemelésre számíthatnak januártól”, aláírás Garai Kitti. Egy mosolygós arc tekint rám, a sikeres fiatal nő magabiztossága sugárzik arcáról, rákeresek a facén, ott van, hogy munkahelyei Nap Híre, atv.hu, ezernél is több követő. Gyerünk tovább, vajon „miket írt még a lány” – kérdem magamtól és klikkelek is: „Brutális infláció sújtja a magyarokat még mindig: ennyit drágult az életünk”; „Botrány a Ryanairnél: porig aláztak egy mozgássérült magyar utast”; „Gyászol a világ, meghalt az FC Barcelona legendája”; „Rendkívüli hírt kaptak a nyugdíjasok: hamarosan dönthet a kormány a nyugdíjkorrekcióról”; „Brutális fordulat Fekete Dávid ügyében: erről döntött a bíróság”, szóval bulvár-újságíró, csak az „olvasottság”, a „lájk” az érdekes, semmi több. Nem kell vele foglalkozni.

Aztán mégis elgondolkodom: vajon hányan olvassák, nézik „Kitti” szövegeit, híreit; ők vajon mire gondolnak közben: fölkapják a fejüket, fölszisszennek, hogy mi van itt és miért, megnyugodva olvasnak tovább??!

„… örüljünk annak, ami (még) van; legyünk boldogok, ahogy tudunk; jöjjünk ki annyiból, amennyi jutott…” – zakatolnak a fülembe az előbb hallott mondatok: hisz Kitti ebben segít, hogyan is van ez?! Talán ezt akarjuk olvasni, látni, mert ez legalább segít eltakarni a valóságot, amiben élünk? „Kitti” csak „képet, (ál)adatokat, lehetőséget”, ad, amivel eltakarhatjuk az eltakarhatatlant?! Ránk bízza a döntést: hiszünk-e neki, mert hinni akarunk?! Hát persze, hogy (inkább) hiszünk neki(k), mint az életünknek…

Hisz Kittik vagyunk mi is, mindannyian!

Mert mi (még) mindig megalkuszunk! Én, te is, a rokon is, a barát is, a tanító is, a szomszéd is, (csak ő nem, aki kitalálta, mozgatja és aztán a termést learattatja és elveszi az egészet), „mert élni kell, mert a gyerek, mert a dédi, mert a munka, mert az a kis segély, …”. Így megy ez mostanában nálunk: kerítésekkel „ölelt kis ország”-unkban…

Hajnalig nézem a koreai sorozatot, a Joghallgatókat. Nem tudom nem végig-nézni: vajon nálunk is vannak ilyen fiatalok, akik botladozva, hibázva, majd fölállva és újrakezdve küzdenek, mert hisznek egy igazságosabb, élhetőbb világban?! Lehetnek. Lehetnének. Miért nem állnak akkor ki ország-világ elé?! Azt hiszik: egyedül, csak nekik, egyénileg sikerülhet?! Legföljebb elrepülnek Koreába…

 

„Hogy érzed magad, jól vagy, minden ok?” – indult a beszélgetés, ami, mint mindig ugyanoda futott ki: örüljünk annak, ami (még) van; legyünk boldogok, ahogy tudunk; jöjjünk ki annyiból, amennyi jutott és persze a végén a konklúzió, „úgy szar az egész, ahogy van”…

„Garai Kittik” vagyunk, mindannyian…

2023. 07. 09. vasárnap