TRUBINYI JÁNOS

Az Országgyűlés képviselőháza, Budapest, 1902. március 11.

A századforduló „szélcsendes” (sic!) országgyűlési életében szinfolt volt a Pozsony melletti Dévényújfalu káplánja, Trubinyi János (1853-1919). Itt közölt felszólalásában a katolikus néppárti képviselő a belügyi tárca 1902. évi költségvetéséhez, konkrétan a közbiztonsági kiadásokhoz szól hozzá, részletesen taglalva a cigány és csavargókérdést. Demagóg hangneme, amelyet a probléma kapcsán megüt, annál megdöbbentőbb, hogy ha másról nem, de papként legalább a Rerum novarum című, a szegényekkel és elesettekkel való szolidaritást hangsúlyozó pápai enciklikáról tudhatott volna. Elképesztő szociális terveihez méltóan elképesztő szóhasználattal él: a lovakról, mint „gebékről” beszél, amelyek „az ország minden szögletébe beleviszik a lóbetegség csíráit”, valamint ” veszedelmes csavargókról”, akik „kéjgyaloglást végeznek a mi szabad hazánkba, Magyarországba.”

„Tisztelt Ház! (Halljuk! Halljuk!) Midőn e tételhez hozzászólni kívánok, bátorkodom úgy a tisztelt képviselőháznak, mint a tisztelt miniszter úrnak becses figyelmét a kóbor cigányokon kívül még ezeknél is sokkal veszedelmesebb elemekre: az úgynevezett akarva munkakerülő csavargóknak és házalóknak veszedelmes elemeire felhívni. (Élénk helyeslés a szélsőbal oldalon.)

Ha a cigánykérdést is érintem, ezt nem azon okból teszem, mint hogy ha kívánnám, hogy a miniszterelnök úr (Széll Kálmán) újra felszólaljon ebben a kérdésben. (….)De teszem azon okból, hogy kijelentsem, miszerint ennek a kérdésnak a megoldása rendkívül sok tanulmányt és sok tapasztalatot igényel.

Méltóztassék csak visszatekinteni a múltba. Már Mária Terézia és II. József idejében, sőt még későbben is több ízben foglalkoztak ezzel a dologgal, és a vége mindig az volt, hogy sohasem tudták megoldani.(jajjajjaj nekem…) A mi tanulmányunk is oda fog kilyukadni, hogy akármennyire fogunk is iparkodni, a vége csak az lesz, hogy nem leszünk képesek ezen kérdést kellőképpen megoldani. Azonban ez nem azt jelenti, hogy azért a kérdés megoldásához komolyan hozzá ne lássunk. (….) (OCO, ÖCO, MICO…?)

A szakértők akik ezzel foglalkoznak, ( akkor is voltak már…?)azt mondják, hogy az egyik megoldási mód itt az lett volna, hogy a gyermekeket még csecsemő korukban távolítsák el a szülőktől. Ez egy radikális kúra, amely talán idővel célhoz is vezetne, de állitólag összeütközik a humanizmussal, mert egy anyának a magzatát kebeléről quasi erőszakkal elvinni, ez ellenkezik a szabadelvűséggel ( egy hang a jobboldalon. A természet törvényével!), azzal is ellenkezik, de ezzel a brutális és durva lelkü néppel szemben talán a humanizmusnak is határt kellene szabni.

A második idea, amelyet felhoznak az, hogy le kellene őket községenkint családokban telepíteni. A megoldásnak ez a módja tetszetősnek látszik, de nehéz, és én azt hiszem, hogy önként semmiféle község nem fog találkozni az országban, amely ezt elfogadja, hacsak törvényhozásilag nem kényszerítjük a törvényhatóságokat és községeket arra, hogy egy-egy családot fogadjanak kebelükre és gyúrják át.

A harmadik idea az volna, amint a szakértők állítják,( má megin’ a szakértők…) hogy ha találkoznék az országban önként 30 000 család, amelyek quasi adoptálnák gyermekként egyenkint ezeket az embereket: de én azt hiszem , hogy a 18 millió honpolgár közül nem fog találkozni egy sem, aki ezt vállalja.

A legegészségesebb idea pedig az volna, hogy törvényhozásilag tiltassék meg ezeknek az embereknek a lótartás. Be van bizonyítva, hogy ezen emberek között egynek sincs egy talpalatnyi földje sem, és mégis lovat tartanak, mégpedig az adófizető polgárok határozott kárára. Azonkívül még a földművelési miniszter úrnak figyelmébe ajánlom azt is, hogy ezek az emberek gebéikkel az ország minden szögletébe beleviszik a lóbetegség csíráit is.

Én részemről még egy ideát tudnék a tisztelt miniszter úrnak ajánlani. Igaz, hogy a maga részéről talán viccnek fogja venni, és nem fog beleilleni a megoldások keretébe, hanem én részemről azért komolynak tartom. (Halljuk !Halljuk!) Tudniillik ezeket a veszedelmes, kóborló embereket bizonyos marsrutával (szabályos katonai rendben) az osztrák határ felé kellene terelni, és őket a mi tisztelt szomszédainknak kárpótlásul átadni azokért, akiket elveszítettek az által, hogy őket ide bebocsátották. ( Tetszés a néppárton.) ( Ööööö, hogy is van ez…?) Ezeknél azonban még sokkal veszedelmesebbek az úgynevezett munkanélküli csavargó elemek. Tisztelt képviselőház! Az egész országban igazán ezerszámra kóborolnak ezek a veszedelmes emberek. Az alkalom szüli a tolvajt, és ezek az emberek éppen azért, mert nálunk nagyon enyhén bánnak el velük, szabadságot vesznek maguknak: nem dolgozni, hanem a könnyebb mesterséghez folyamodnak, a házról házra való kolduláshoz. Az egész országban általános miattuk a panasz. De különösen az ország határszéli községeiben olyan a helyzet, hogy az többé fenn nem tartható. Itt már radikális kúra kell. (Helyeslés a néppárton.) Itt nem segít semmiféle minisztei rendelet, vagy vármegyei határozat, rendszabály, itt nem segít a szolgabírói ukáz sem.

Hogy ezek az állapotok ennyire elfajultak, annak az okát két körülményben látom. Az egyik az, hogy a határszéli községekben egyáltalában nagyon hiányos a csendőrállomány. A másik pedig, hogy a mi tisztelt szomszédaink meghozták 1873-ban azt a törvényt, amely március 10- ről szól, és amely törvény hozzánk is átplántálódott 1879- ben a XI. törvénycikkben, annak 62. és következő szakaszaiban, azzal a különbséggel azonban, hogy a mi tisztelt szomszédaink azt végre is hajtják a szó legszorosabb értelmében, míg nálunk, a fővárost kivéve, ez a törvény csak papíron van. ( Úgy van! Úgy van! bal felől.) Ausztriában, amint a törvényt meghozták, bizonyos távolságokban felállították az u.n. „Verpflegsstationokat”, ( nicsak, nicsak, kvótázunk, kvótázgatunk…?) és itt a tisztességes vándorlók, akik tisztességes munka után akarnak látni, ellátást kapnak, kenyeret és néha főzeléket is: ( a kutyafáját, főzeléket is…?) de a többi haszontalan csavargó nem elégszik meg ezzel, hanem szépecskén kéjutazást, kéjgyaloglást végez a mi szabad hazánkba, Magyarországba.(….)”(Kiemelés tőlem) A XX. század magyar beszédei, Agave Könyvek, 2007, 27-29 oldal, az http://inszeminator.blog.hu/ oldalról idézve

Trubinyi közbiztonsági intézkedési javaslatából szerencsére nem sok valósult meg, ő maga viszont tragikusan végezte: Váry Albert 1922-es könyve szerint 1919- ben Szamuely Tibor hírhedt Lenin-fiúi végezték ki, több más pappal egyetemben.

Mindez 110 évvel ezelőtt történt, ha mégis ismerősnek tűnik, az az olvasó hibája!