Az iskolában (2014.)

Az osztály elcsendesedett. Bejött Marika néni, a töri tanár, akitől nagyon féltek. Nem is szerették, mert állati szigorú volt mindig, utálta a butaságot és a fölkészületlenséget. És azonnal meg is torolta a rossz választ: mindenki előtt éreztette a „bűnössel”, most mekkora hülyeséget mondott. 13 évesen ez nagyon tud fájni. Főleg akkor, ha a megszégyenítés a megszégyenült barátai, a „nagy” szerelme és az utáltjai előtt is történik, akik ráadásul még ki is röhögik. Úgyhogy most mindenki elhallgatott, összehúzta magát, mintha ott se lenne. Ma a holokausztról fogunk beszélgetni – kezdte Marika néni, ki tudja, mi az, jött a kérdés. Csend. Egy pisszenés se. Csak egy légy koppanása hallatszott, ahogyan nekicsapódott az ablaknak, de most senki sem nevetett. Szóval – hangzott fel újólag, most már egy kicsit vészt jóslóan. Szilvinek eszébe jutott a nagypapa, aki sokat mesélt az Ő apjáról, a déd-papiról, aki megjárta Auschwitzt. Két éve el is mentek Krakkóba, ahonnan kocsival már könnyen és gyorsan, először a sztrádán, majd később kicsi falvak és zöldellő dombok közt haladva jutottak el Auschwitzba is. Az auschwitzi koncentrációs táborral kezdték, azt járták körbe, de nagypapa mondta, hogy a déd-papi odáig nem jutott el, mert Birkenauból előbb elszállították Németország belsejébe, mert már közeledett a Vörös Hadsereg, akik az oroszok voltak – gondolta magában Szilvi. Na, most erről hogyan beszéljek – mérlegelt Szilvi. Mégis döntött, lassan ugyan, de fölemelte a kezét. Marika néni rögtön észrevette és fölszólította: akarsz mondani valamit, Szilvikém? – hangzott el a rövid kérdés. Az én dédi-papimat 1944-ben elvitték Auschwitzba vagy nem is oda hanem Birkenauba ahol fogságban tartották és alig adtak neki enni és inni meg fürdeni se engedték őt ezt onnan tudom hogy nagypapa ezt megírta egy írásban és láttam én is a tábort mert elmentünk a nagypapámmal megnézni nem is voltak ott vécék csak lukak egymás mellett az egyik barakkban és sokan megbetegedtek és úgy haltak meg de voltak akiket bevittek a krematóriumba és ott nyitották rájuk a gázcsapot és ettől meghaltak és mindenütt szögesdrót kerítések voltak meg volt egy hosszú sín is ahova érkeztek a vonatok a zsidókkal én ezt tudom a holokausztról – hadarta el gyorsan elvörösödve és rögtön leült. Megint csönd lett. Ez most egy kicsit más csönd volt. Marika néni se szólt egy szót se, Ő is először csak hallgatott. Aztán megkérdezte: más is hallott már ilyen történetet? Senki sem felelt, lehajtott fejjel hallgatott. Szilvi – folytatta Marika néni, a nagypapa írása nálad van? Nincs – válaszolta gyorsan, de majd elkérem, biztos odaadja a nagypapa. Az osztály tovább hallgatott, még Tomi se szólt egy szót se, pedig neki mindig, mindenről van véleménye. Akkor legközelebb, ha megkapod az írást, hozd be – folytatta Marika néni, majd elolvassuk és megbeszéljük. És akkor megszólalt a csengő.

Az iskolában (2015.)

Zúgott az osztály. Büdös zsidó – kiabálta Tomi Szilvinek, vedd már észre magad, elvesziktőledisahazádatarohadtmigránsok – hadarta tovább, annyi már itt az idegen, hogy nincs egy talpalatnyi helyünk sem már nekünk, már alig hallani magyar szót az utcán. Szilvi szikrázó szemekkel nézett rá: találkoztál már eggyel is, beszéltél már velük, tudsz róluk valamit is egyáltalán, vagy csak úgy ugatsz bele a világba? A Hitler csinálta jól – folytatta Tomi, Ő megvédte a népét a rohadt zsidóktól és az idegenektől, mert igaza volt, ami az övé, ami a német népé, azt meg kell védeni. Az osztály kíváncsian állta körül őket, kezdődött a mindennapos veszekedés, ami mindig lökdösődésbe, hajtépős, cibálós verekedésbe torkollott. De most nyílt az ajtó és belépett Péter bácsi, az új töri tanár. Marika néni nem ment el az iskolából, de most más osztályt kapott, ez bevett szokásává vált az iskolának, de még senki sem tudta megfejteni, miért. Péter bácsit szerették, mert olyan langyos víz volt, nem igazán követelt semmit, nem szidott meg senkit, minden jó volt úgy, ahogy. Készülni se nagyon kellett, puskázhattak egymásról, nem is volt közepesnél gyengébbje senkinek. Mit kiabáltok – kérdezte vagy inkább megállapította, zeng az egész folyosó. Tomi fölpattant a helyéről: ez a hülye liba vitatkozik velem a Hitlerről, hogy az egy gonoszember volt, aki megölette a zsidókat meg a liberálisokat meg a cigányokat és a kommunistákat is, és hogy fasiszta volt, ami egyáltalán nem igaz, mert az a Joszif Sztálin volt – fejezte be a hirtelen előadott monológját. A szomszéd osztályban éppen énekóra volt és áthallatszott Johann Sebastian Bach Violin Concertos darabjának egy tétele, amit egyikük sem ismert. Szilvi maga elé meredt, nem szólt egy szót sem. Akkor most erről beszélgessünk – kezdte Péter bácsi, van valakinek véleménye vagy más álláspontja? Az osztály mozgolódott, a zaj úgy fölerősödött, hogy már a szomszédból sem lehetett hallani a zenét. Na, ki mer hozzászólni – harsant föl a zúgolódásban Tomi hangja, most nyugodtan beszélhettek, mondjátok csak el, amit gondoltok. Tényleg, minek jönnek ide, semmi keresnivalójuk nincs itt – kezdett bele Zoli, aki eddig még sohasem szólalt meg az ilyen vitáknál, apu is mondta, hogy csak a baj van velük, csak apu munkáját akarják elvenni, meg segély kell nekik, meg másképp imádkoznak is. Szilvi összeszorította a száját, hallgatott, de belülről feszítette valami. A fasiszta tényleg Sztálin volt, meg az oroszok, meg a kommunisták is – szólalt meg most Ági Szilvi padtársa, a nagyi is erről mesélt a múltkor, hogy idejöttek hozzájuk és végigmentek a faluban a lányokon. Most már hangosan röhögött mindenki, csak úgy záporoztak az eddig nem hallott, csak otthon ismert történetek egymás után. Péter bácsi nem szólt közbe, még csak nem is emelte föl a kezét, hogy halkabban beszéljenek. A kipirult arcokon önfeledt öröm látszódott, ilyen jól még nem is érezték magukat. Szilvi összeszorította kezét, vontatottan fölállt, nem szólt semmit. Összecsomagolta füzeteit, könyveit, berakta a táskájába, majd azt a vállára vetette és lassan kiment az osztályból. Éppen kicsöngettek.

2015. november 2.