Megrendülve olvasom a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést. Így kell ezt – súgom magamnak elmélázva – így van ez jól, hiszen így lesz nyereséges: egymás hátán a film meg a könyv is, ez így piacos. A történet, a kibeszéltelen, agyonhallgatott múlt nem is érdekes, (sajnos) csak eszköz, elengedhetetlen-szükségesség, megszabadíthatatlan háttér, szinte csak ürügy. Nálunk most nem lehet fordítva: az üzlet van előbb, aztán (talán) a megér(te)tés, ha egyáltalán. A közbeszédnek – itt és most – nem lehet tárgya a múlt, amiből azokká lettünk, amik vagyunk. (Holnap már a helyesírás sem lesz érdekes az érettségin: „… ugyanis nem része a nyelvnek…”!) Most megint nincs erre idő meg szükség se, most megint nagy-ügyek vannak: a lázadás, a nemzet-megmaradás, a magyarság megvédése viszi el az erőt! Hogy ez így volt, akkor is, abban az időben is – kit érdekel; hogy akkor mi történt, miért történt, el lehetett volna-e kerülni a bajt, nem fontos. Az se, hogy holnap mi lesz: ugyanaz vagy más?!
Inkább ne beszéljünk róla.
A beszéd állásfoglalást igényel, véleménynyilvánítást jelent: az meg ma megint veszélyes, nemkívánatos, kerülendő. Üzlet, az lehet. Az jöhet. De csak akkor, ha nem kell állást foglalni! Pláne nem a múltról. Amit jobb lenne teljesen elfelejteni: akárhol is álltak, éltek-haltak is az ősök. Minek gondolni rá, minek ápolni, megérteni, csak baj lesz belőle. Ezt tanítják most az „okosok”. Ha ti voltatok az „… őszes szakállú, idős férfi … fekete kalapban, fekete öltönyben és fehér ingben … emez … nem visel szakállat … gyászol …”, akkor azért; ha pedig te a jegyző voltál, aki éppen megvárja „… mihez kezdenek …”, akkor azért.
Érted, ugye?
Inkább ne beszéljünk róla.
Mert akkor meg kellene érteni a kalapost is. Meg a jegyzőt is. A kalaposnak a jegyzőt, a jegyzőnek a kalapost. Nekünk meg, a nézőknek, a visszatekintőknek, az újra-átélőknek mindegyiküket.
De ez most nem megy. Mert megint lövészárkok vannak. És mi benne mocskolódunk a lövészárkokban. Egymással szemben, a másikat gyűlölve, a másiktól félve, rettegve: a fegyver kibiztosítva.
Ilyenkor a beszédnek, a gondolatnak, a megértésnek nincs helye!
Sőt: az árulás!
Nézem a szakállas csecsen-t a tévében, a csillogó szemét, a maga elé meredését, ahogy próbálja a tolmácsot megérteni; hallgatom a folyékony válaszait, próbálom értelmezni a hallottakat. Aztán figyelem a történészt, az „okos” értelmezését, próbálom megérteni az Emlékműről mondott szavait, és rádöbbenek: Ő is benne van a lövészárokban…
Megrendülve rakom le magam mellé a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést.
2017. 04. 29.