Orbán Viktor – elmondása szerint – „egyszer irgalmatlanul nagy pofont” kapott az édesapjától. Mert engedély nélkül akart elmenni otthonról. Csak az ajtóig jutott, „ott úgy megverte, hogy másnap alig tudott felkelni.” A Fekete Doboz felvételén elhangzottak szerint édesapa még bele is rúgott a fiába néhányat.
Orbán akkor örök életre megtanult valamit a pofonból: no nem azt, hogy „Nem az a legény, aki üt, hanem aki állja”, hanem azt, hogy aki adhatja!
Néhány évvel ezelőtt Abban Khider -Berlinben élő német-iraki író – Pofon címmel írt egy könyvet. Ebben a könyvben Khider nem a Szaddám rezsim zsarnokságát, a diktatúrák természetét leplezte le, hanem a németek „toleranciájáról”, „közigazgatásáról”, az állami alkalmazottak lélektelenségéről írta meg a véleményét.
A regény az Irakból, Szíriából, Afganisztánból Németországba menekültek reménytelen, kilátástalan beilleszkedési törekvéseikről, elkerülhetetlen kálváriájáról szól. Arról a Németországról, amelynek szüksége van a munkaerőre, amely nyitott, befogadó – legalább is annak tűnő – ország, és amelyik ennek ellenére vagy ezzel együtt irreálissá, szinte lehetetlenné teszi az integrálódást, az új élet elkezdését. Az író történetében azt meséli el, hogy az árkon-bokron át menekülők, akik az életveszélyt, a hazátlanságot is vállalták, miért kerülnek elmegyógyintézetbe, hogyan válnak az iszlám fundamentalisták eszközeivé, bérrabszolgákká, miért menekülnek tovább egy másik országba.
A Pofon erről szól.
Arról, hogy mit reagálnak Ők a rendre elcsattanó, megalázó pofonokra. Többen közülük vissza akarják adni, mások beletörődnek, s vannak, akik bízva bíznak és tovább menekülnek: hátha ott talán mégis csak jobb lesz.
És a pofonok elcsattannak, nap mint nap mindenütt!
És mi – mindannyian – kapjuk (eltűrjük) vagy (egyetértően) adjuk a pofonokat!
Ezt megválaszthatjuk!
Orbán a hétvégén egyértelműen bejelentkezett pofozkodónak, első pofonosztónak.
Magyarország ezt már tudomásul vette, elfogadta.
Európa vajon mit válaszol majd?!

2018.07.31. kedd