Politikus-kezek.
Nem kérges munkás-kezek.
Manikűrözöttek, ápoltak.
Húsosak-hurkásak.
Egyik a másikban.
Kéz a kézben.
Az egyik keményen megmarkolja.
A másik puhán belesimul.
Vajon mi tapad ezekhez a kezekhez?!
Ha megszólalnának egyszer, miről mesélnének?
Golyós-tollakról?
Számítógépes billentyűkről?
Netán szövegekről, utasításokról, megfellebbezhetetlen ítéletekről?!
Miről még?!
Vajon ez most/már kéz kezet mos?
(2.)
A hátsóajtón érkezett.
Ott kullogott be.
Gyáván.
Persze ez volt megbeszélve a „stábbal”.
Hogy most nem a „vörös szőnyegen” érkezik trombitaszóval és dobpergéssel.
Mindjárt megint választások lesznek.
Még kérdeznek tőle valamit, aztán el kell futnia.
Nehogymá’!
Itt a sajtó nem Mráz Ágostonokból, Bayer Zsoltikból, Deák Dánielekből, Szöllősikből áll.
Meg mikrofonállványokból!
Itt szabadon flangálnak és kérdeznek.
A Szijjártó sem tudja őket berendelni, kordában tartani.
Nehogymá’!
Ez most nem „szépségverseny”!
Pedig, ha elindulna Budapesten-Felcsúton, ott is nyerne.
Abban is.
Le lenne zsírozva.
Előre.
Ahogy a közbeszerzések is.
Testre szabva.
„Teltkarcsú-elhízott, nem katonatiszteknek, hivatásos focirajongóknak, stadionépítőknek, „oszt’ jónapot-oknak” lenne kiírva.
Nehogymá’!
Ne nyerjen!
Bármi áron!
Ha az ország az ára – az se baj.
Jut is, marad is.
Neki!
Csak neki.
Meg a családnak.
A csicskáknak.
A lakájoknak.
A többiek mehetnek a lecsóba.
Nehogymá’!
Halad a szekér.
Csak figyelni kell.
Minden rezdülésre.
Nehogy lanyhuljon a félelem!
Azt újból és újból, folyamatosan gerjeszteni kell!
Ellenség kell!
Migráns, Brüsszelita, Sorosista, liberális, kommenista – mikor ki.
Erre kellenek partnerek!
Szerencsére sokan vannak!
Jóbarátok.
Nem olcsó mulatság, de megéri.
Neki.
Nehogymá’!
Most akkor a hátsóajtón…
„Orbán Viktor nem fizetett a horvátországi nyaralónk használatáért …” – nyilatkozta U Péter, már nem fiatalkorú milliárdosellenzéki politikus, majd hozzátette: „„Legyünk őszinték, Orbán Viktor vagyonosabb a családomnál. De szerintem a miniszterelnök barátja meghívhatja a miniszterelnököt az ingatlanába három napra.”
„Nem, U Péter, már nem fiatalkorú milliárdosellenzéki politikus, meghívhatja, de nem nyaraltathatja (… napig se) ingyen, amikor szerződéses viszonyban van a meghívója az állammal!” – teszem hozzá én, ha nem érted, miért nem, akkor te sem vagy más/jobb, mint akiket bírálsz/támadsz.
válaszolta egy újságíró kérdésre a Kötcsei Piknik előtt – még a kapun kívül, mert akárkinek (földi halandónak, egyszerűen csak érdeklődő magyar állampolgárnak természetesen) nem lehetett oda bemenni – a nemzet plagizátora, (aki egykoron megígérte: újraírja a plagizált diploma-munkáját és ismét levizsgázik, azóta is írja és vizsgázik…). Aztán megszólalt a hírhedt milliárdos is, aki korábban „kétmillióan vagyunk” víziót fröcsögött abba a „buzi” mikrofonba: „Hogy van pofája magának idejönni egyáltalán?” egyszerű magyaros válasszal.
Ők a kiválasztottak.
Ők az „új(ra)-magyar elit” színe-java.
Nem fóliában jöttek: aranyszínű Mercedessel! Merthogy ők arra költik az adózott pénzüket, ami akkorra már elvesztette közpénz jellegét, amire csak akarják!
Annácskáról nem jelent meg (még) hír, hogy ott lett volna – pedig mintha már ő is tagja lenne annak az „úri-elitnek”.
Kötcse. Nekik a világ közepe. Ahonnét a kizökkent időt „a nagy ő” helyre próbálja/akarja tolni. Mert a (sajátos) „Szellemével” (folyamatosan-és betegesen) beszélgetve más utat nem lát, nem talál. Csak a helyretolást! És ha mégsem az a „helye”, akkor sincs semmi baj: kitalál majd egy másikat, neki mindig van egy másik. Mit is írt Vaclav Havel: „Ha ez az ember még egyszer hatalomhoz jut, Isten óvja Magyarországot, de még Európát is”! Szerencsére kis-ország vagyunk. Alig látszunk, szinte nem is vagyunk a világ, de még Európa térképén sem. Sokan Bukarestet vizionálják fővárosunknak. Ettől azonban „ő” még azt hiheti: neki kell! Úgy viselkedik, úgy ad-mond programot, úgy épít „színpadot” magának, úgy írja-rendezi drámáját. A mi drámánkat. Sokan tesztek szemrehányást nekem: miért foglalkozol vele, miért nem másokkal. Nos ezért, mert – itthon – csak neki van hatalma és vele hatása! Képzeld el: ez már a XIX. volt: emlékszel arra, mit mondott a harmadikon, a hetediken? Na látod: ennyit ér majd az is, amit most mondott. Minden évben bele-bele üvölt abba a „buzi mikrofonjába”, bömbölve harsog a hangja a hangszórókból, az elitje könnyes-vigadó tapsviharban zúgja nevét, bértollnokok hada kap bértolla után, a megmagyarázó-értelmezők hadserege köszörüli a torkát és megint semmibe hull a semmi. Ez Kötcse. Semmi más. Gödörásás és a gödör betemetése. Közpénz-égetés. Bikanélküli bikaviadal. A riogatás fönntartása.
Nem unja-unják meg: hisz „hiteles és meggyőző” „siker” volt/lesz ez is, akár a többi is volt/lesz, amire alapozva még ádázabbá válhat, még több erőt(?) mutathat…
Közben repülnek az évek és minden megy a maga útján tovább…
(Kép: különleges oldal alapján)
Csapzottan, de hetykének tűnően kimászott az Adriából, fölcammogott a lépcsőkön, megigazította magán a testét borító leplet, (kínlódva) belemosolygott a köztéri kamerába és belépett a kertbe. Alaposan és szuszogva megtörölte a testét, „egészen jól nézek ki, jó formában vagyok” – gondolta, elégedetten levette vizes fürdőnadrágját, nehézkesen belebújt bő klottgatyájába és nagyot hörpintett az odakészített pálinkájából. „Ma akkor egy jó kis programalkotó beszédet írok”, és hozzáfogott. Nehezen indult az írás, de nem idegeskedett, várta a – jó magyar szokás szerinti – böfögést, ami előbb-utóbb mindig jön a pálinkára. „Na itt is van” – konstatálta és alig olvasható, macskakaparással skribált jegyzeteibe pislantott. „Valami ütős kell, nyavalyog a had, föl kell rázni őket” – gondolta és szétnézett valami rágcsa után, „koslató” szemei azt nem találtak, viszont a szomszéd asztalon megpillantotta a gondosan odakészített házi-kolbászt, nagyokat nyögve hátra lökte párnával kibélelt székét és odaballagott, „megkóstolom, ma még úgyis csak egy kis disznósajtot kaptam, enni pedig kell, mert a magyar ember éhes hassal nem tud nagyokat álmodni se, programot adni se”, és hozzáfogott. Kicsit később, a piros-fehér-zöld zászlócskákkal színezett papírszalvétával megtörölte zsírtól csöpögő kezét-száját, összegyűrte azt és a kolbászos-tányér alá nyomkodta az asztalon és „innom is kéne valamit” felkiáltással megint böffentett egy jót. Úgy is tett, hamar megtalálta a vörösbort és a poharat, töltött és hörpintett, majd hátra caplatott az árnyékban „őt váró” nyugágyhoz és – ahogy tőle tellett óvatosan – beledőlt. „Majd amikor fölébredtem” – gondolta még, de már horkolt is…
Álmában fogadta őt Donald; megnyitotta a budapesti olimpiát; fogadta a gratulációkat a Fradinak a Konferencia Ligában, a világhíres litván csapat ellen elért újabb győzelméért; lenyomta az inflációt 16% alá is; Misivel tapsikolt az újabb milliárdos EUR hitelfelvétel sikerén; talált még három gondnokot, akik beálltak az iskolában kémia-tanárnak; Lölővel ropogtatták egymás hátát, miután újabb közbeszerzéseket nyert; és fölvetette Récsöllel a sztrádán hagyott szaros-pelenkát; aztán elöntötte a víz, elkezdett izzadni, mert saját magát látta Kötcsén, ahogy beszél, artikulál, látta a rá szegeződő tekinteteket, érezte a lelkesedő várakozást a hallgatóságban és belekezdett és mindezeket mondta el Kötcsén… Akkor érezte, hogy valaki rázza a vállát, nógatja is, hallotta „Főnök, ébredjen föl, ne kiabálja, hogy „nem ér a nevem”, az egyik TEK-es fegyveres őr hajolt fölé és akkor végre fölébredt…
I.
Varga Mihály pénzügyminiszter (is) megszólalt a Fidesz (házibuliján) rendezvényén Tihanyban.
„Magyarország alapvető és jól felfogott érdeke, hogy az euró bevezetésének feltételeit mihamarabb teljesítse” – mondta többek között. Azt is mondta (leírva is vagyon az index által): „az első lépés a hiány és az államadósság további csökkentése, aminek érdekében a kormány a veszélyes nemzetközi környezetben is folytatja az egyensúlyi mutatók javítását”.
Ősidőkben, még az „átkosban”, voltak „az egyszeri takarékossági intézkedések”. Aztán a „késre-menő” éves költségvetési csatározások: a 2 százalékos(!) dologi automatizmus megszüntetése, az „egyéb fejlesztések” rostálása, a háttérintézmények megszüntetése, meg tudom is én még mi miden nyirbálás. Valahogy túléltük, elkerültük az összeomlást. Igaz: a rendszer, az átkos megszűnt, később a szoci-szadesz kormány megbukott, de nem lett csőd.
Már tizenhárom éve vannak (van) hatalmon.
A „zOrbán”!
Azt csinál, amit csak akar.
Veszélyhelyzetben.
Most a karcagi szolgája bevallja: bár jó lenne az „ajró”, ha lenne, de ahhoz ezt meg azt kéne csinálnunk.
A „DNS-SAS” meg mást akar.
Ezt persze a karcagi legény nem mondja.
Annyira nem egy vagány legény.
Csak egy szolga(lelkű) miniszter.
Már tudom is én hány éve!
Ilyenek kellenek ma!
Meg a „lölőfélék”.
A „matolcsy-ivadékok”.
A Porsche-gyűjtők sok.
A „bátorok”.
Az „andik”.
Meg akik megírják, elmondják, példának állítják.
Őket.
Ja: te is kellesz hozzá, mint olvasó, néző, (bér)tapsoló, újból és újból megszavazó.
Aki elkábulva nézel csak magad elé, amikor elbúcsúzol a gyerektől.
A reptéren.
Mert kivándorol szerencsét próbálni…
II.
DE MINDJÁRT VÉGE!
„Mindjárt vége!” – hallom innen is, onnan is.
„Tényleg vége?” – gondolom (reménykedve).
Aztán meghallom: „az atlétikai VB-nek”…
Hm, legalább annak.
Az is valami.
Mi jön itthon?
Az OTP liga.
A Puskás Akadémiával, a Gyirmóttal, Pakssal.
Mit nem írok: a Gyirmót nem is, bocsika.
Mindegy.
Kisvárda, Mezőkövesd: dettó…
Viszont a Milos Kerkez meg az Vili Orbán!
Na látod!
„Mindjárt vége!”
Minek is?
„Putyinnál is rosszabb lehet, aki őt követi majd Oroszország élén…” – írja az index.
Mindegy.
Ha már utána lennénk.
De még nem vagyunk.
Még van hátra.
Ebből egy nap.
Ami biztosan megint történelmi lesz.
„Matolcsy Györgyék döntését lélegzetvisszafojtva figyeli mindenki”.
Az indexnél.
Meg Tihanyban.
Vajon a gyerök milyen autót vesz hétfőn?
Mindegy.
Neki biztosan van „ajrója”…
Mindegy.
Előbb-utóbb volttá válik ez is…
(Kép: szotyola a kertből)
(„a kutya maradt, csak láncot cseréltek.”)
Hogy élsz?
Elégedett vagy?
Kajára, rezsire, netán egy-egy könyvre „fussa”?
Egyszer-egyszer meg tudsz hívni vendégeket?
Néha-néha nyaralásra is telik?
Gyerekeidre, unokáidra is?
Itthon vannak, itthon dolgoznak?
„Polgárinak” érzed, ahogy élsz?
Akkor …
Miért van ez így?
Miért marad ez így?
Eltöltöttem néhány napot Németországban a rokonságnál. Ott, ahol állítólag „irigykednek” ránk. A sikereink miatt. Mert nekik nincsenek. Néhány napig én is élveztem a „sikertelenségüket”. Sétáltam a kerítések nélküli „falusi” házak virágoskertjei előtt; a tiszta, eldobott csikkek-nélküli utcákon; köszöntem a mellettem elsétáló, nyugodt és vidám embereknek; beszélgettem a színes-bőrű indiai pappal, rámosolyogtak a gondtalanul és felszabadultan játszadozó színes-bőrű (nekik nem) idegen-bevándorló gyerekekkel; a piros lámpáknál én is nyugodtan várakoztam, mint a többiek, míg a lámpa nem váltott zöldre: talán azért, de lehet, hogy nem azért, mert nem volt kihirdetve a veszélyhelyzet.
Aztán sétáltunk, a mára már nekem oly ismerős bázeli utcákon-tereken, nézegettük a kirakatokat, a pipa-szivar bolt lenyűgöző kínálatát, a nagy építkezéseket, megcsodáltuk a Rajna fölött átívelő hídról a folyót, a híd lábánál a „híres” kávézót, később kiültünk a „mi” kávézónk teraszára egy kapucsínóra, fagyira – mellettünk egy család pihent, az asszony csadorban. Hát, itt sem volt kihirdetve a veszélyhelyzet
Pedig rossz időnk volt: végig szakadt az eső, alig bújt elő a fellegek alól a meleget adó nap.
Aztán hazajöttünk.
Mára már „visszazökkentem” a normális(?) itthoni kerékvágásba.
Pedig itthon hét (vagy „tizenhárom”) ágra süt a nap.
Aztán elindulunk a kocsival vásárolni, de minden irányban áll a forgalom, se balra, se jobbra nem tudunk menni: persze, a körgyűrű építése, a budakalászi elkerülő út kialakítása „oda”, se paripa, se pénz. Ezért minden átmenő forgalom rázúdul a kisvárosunkra, majd …
Visszajövünk. Leülök a gép elé: „Pénzes proliság mint „nemzeti nagytőke” – az elmúlt tíz év legnagyobb átverése” – dobja föl a címet, „Orbán Viktor pontosan tíz évvel ezelőtt, a 2013-as tusnádi beszédében hirdette meg a „nemzeti tőkések” programját”. Azóta lopnak nyíltan. Persze nem így hívják, hogyan is mondta az egykor szebb napokat is megélt kis-Gulyás: kellene még harminc-negyven Mészáros Lölő, hogy nem szakad rájuk az ég?! Veszélyhelyzetben. Rákeresek az ominózus Orbán beszédre, szerinte „helyes dolog, hogy a magyar kormány nem válságkezelésre, hanem egy új, a személyiségi jogokat tiszteletben tartó, az emberi jogokat tisztelő, a szabadság eszméjét elfogadó, de mégiscsak új politikai és gazdasági rendszert próbál fölépíteni”. Ahol az előállított termékből és értékből minél több maradjon az országban. Ezért kell „nemzethy tőke, nemzethy tőkések”. Akik aztán offshore cégekbe, jachtokba, spanyol luxusüdülőkbe stadionokba „menekítik” a pénzüket. A nemzethyek. Veszélyhelyzetben. Közben meg … hagyjuk.
Hogy élsz?
Elégedett vagy?
Kajára, rezsire, netán egy-egy könyvre „fussa”?
Egyszer-egyszer meg tudsz hívni vendégeket?
Néha-néha nyaralásra is telik?
Gyerekeidre, unokáidra is?
Itthon vannak, itthon dolgoznak?
„Polgárinak” érzed, ahogy élsz?
Akkor …
Miért van ez így?
Miért marad ez így?
„Elhull a virág, eliramlik az élet…”.
A legszebb magyar verssor.
Kosztolányi Dezső szerint.
Meg a szeretett gimnáziumi magyar tanárnőnk szerint is…
Minek írok akkor én most a patkányról?
Egy valódi-igaziról.
Amit a János kórház szülészetén (https://naphire.hu/cikk/kepeket-kaptunk-patkanyok-bukkantak-fel-a-janos-korhaz-szuleszeten-reagalt-a-korhaz) láttak.
Le is fotózták.
Neked is megmutatom a bejegyzés végén.
Ahogyan van.
Én nem tudom, hogyan került oda.
Viszont engem nem kérdeztek/kérdeznek meg péntekente („kunta kinte”) a Kossuthon.
Se.
Mert akkor biztosan erről is beszélnék!
De ő nem.
Mert erről nem kérdezték?!
Pedig felelhette volna: „SOROS”!
Vagy „dollárbaloldal”!
Vagy „Gyurcsány”!
De nem kérdezték erről.
Nem tudott „patkányozni” egy jót.
Viszont „fikázott” néhányat.
Például az ellenzékről: akik „Nem olvasnak, nem tájékozódnak, csak a régi mantrákat ismétlik”.
Meg az ár spekulánsokról.
Mert miattuk van.
Az infláció.
Meg sok egyéb marhaságot is mondott.
„Ismételte a mantrákat”, azaz magát.
A patkányról nem beszélt.
Áttételesen sem.
„Elhull a virág, eliramlik az élet…”.
A legszebb magyar verssor.
Kosztolányi Dezső szerint.
Meg a szeretett gimnáziumi magyar tanárnőnk szerint is…
(Kép: naphire.hu)
Állok az Auchan parkolóban, nyomogatóm a telómat, végül a vízilabda VB elődöntőjét nézem, mikor mögém ér egy fiatalember, krákog egyet, hátra fordulok, borostásan és hallkan megszólít: „Uram, nem tudna adni valamennyit, ma még nem ettem egy falatot se …”
Interjút adott.
Vészhelyzetben.
Miközben háború van.
A szomszédban.
Évtizedek óta nem látott infláció meg a fa@om tudja mi van még.
Itthon, Magyarországon.
Közben ő, a nagy ő nyilatkozik: „A FUTBALL A MAGYAR EMBER ÉLETÉNEK RÉSZE”.
A „Marcipán Ceausescu”.
Neki is van stadionja.
A háza mellett.
Most a lelátón ül.
Nem a VIP páholyban.
Körülötte senki.
Nem is kell.
Békésen és nyugodtan ül.
Az üres stadionban.
Ami az övé.
Nem a tied.
A „csapat” se.
A „zAranylábúak” se.
„Tóth Balázs, Szolnoki Roland, Spandler Csaba, Nagy Zsolt, Tamás Márk, Kleinheisler László, Zsótér Donát, Gyurcsó Ádám, Kiss Tamás, Komáromi György, Sallai Roland” – mondja.
Fejből.
Biztos tudja a felcsúti orvos, védőnő, óvónő, tanító nevét is.
A kocsmárosét is.
A magyar miniszterelnök.
Ő a „Na ugye” kitalálója.
Most nyugodtan ül.
Nézi a pályát.
A jövőt.
Nem Tusnádakárhol van.
Ahol Budaházy is ott volt.
Igaz: az nem Amerika.
Oda nem mehet.
De ez a FOCI.
A többi „levan@r@a”…
Állok az Auchan parkolóban, nyomogatóm a telómat, végül a vízilabda VB elődöntőjét nézem, mikor mögém ér egy fiatalember, krákog egyet, hátra fordulok, borostásan és hallkan megszólít: „Uram, nem tudna adni valamennyit, ma még nem ettem egy falatot se …”
(Kép: nemzetisport)
„Különös dolog terjed Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc kapcsolatáról” – írta meg a Blikk ma 8:05-kor és megnézték, igaz-e!
Mármint a hír.
Hogy „Andi” elköltözött a „zország gázszerelőjétől”!
Nos, mindenki nyugodjon meg: NEM!
Mármint a hír.
És persze „állítólag” nem igaz!
Mert „Andi” most csak éppen befektetett!
Ugyan most nem úgy, most nem a „zország” leggazdagabbjába.
És mert a „zország gázszerelője” ugyanolyan szerelmes ’Andi”-ba – olvasom a cikkből, aki egy másik újságra hivatkozik(?), aminek az újságírója hallotta valakitől, egy hajdani kollégától.
Ugyan azt nem tudom, hogy „Andi” ugyanúgy szerelmes-e a „zország gázszerelőjébe” (erről a cikk nem írt) vagy sem, de ettől még akár maradhatott is.
Nyugdíjas barátaim (és más honfitársaim is), ugye észrevettétek: ez a hír (is) rólam, rólatok, rólunk szólt!
Arról, hogy MI hogyan élünk!
Hogyan tudunk (még) élni.
A nyugdíjunkból.
Az egyre nehezebben és nehezebben mozgó, csoszogó szeretett „anyusunkkal”, „apusunkkal”.
Az unokáinkat VÁRVA, megsütve nekik a sütit, kikészítve a mesekönyvet, a miattuk vásárolt Ipadot.
Ugye rólunk, rólatok szól a cikk?
Aztán megjelenik a képernyőmön a volt miniszter, a volt barát és sakktárs Laci cikke a Népszavából a nem létező megállapodásról.
Arról, hogy a Fidesz, a ma (is) kormányzó párt – valamikor régen lehetett ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik – amikor, még a választások előtt megegyezett a nyugdíjasokkal.
Hogy megőrzi a nyugdíjak értékét.
No nem a keresetekhez viszonyítva: hanem az inflációhoz mérve.
Az éves inflációhoz, mert nyugdíjas barátaim, ugye nemcsak december harmincegyedikén kell élnünk?
Hanem (talán) az egész évben?
A szerencsére még mindig sakkozó barátom megírta, tudod mennyinek kéne lenni a hátralévő hónapokban a nyugdíjas inflációnak, hogy elég legyen a nyugdíjemelés, amit kaptál az év elején, hogy megmaradjon a tavalyi értéke?
Öt százalék alattinak!!!
Most is húsz fölött van!
Viszont a „zország gázszerelője” még mindig szerelmes.
„Andi” nem költözött el.
Így könnyedén letörhető, elérhető az évvégére.
„Különös dolog terjed …”