1. A politikus
Fölhívtam. Ő visszahívott. Egy jót beszélgettünk. Mondtam: aggódom. Csinálni akarok valamit. Tenni. Magányosan lehetne, de értelmetlen. Innen, egy jobboldali kisvárosból, pláne. Csak szervezetten lenne valamiféle esély. Az elmúlt években mindig hagytuk: az emberek alaptalan meghurcolását, az Alkotmány, az Alkotmánybíróság, az ÁSZ szétverését; az Ügyészség és más független intézmény bedarálását; állami vezetők, tisztségviselők, szakemberek, bírák, tanárok, orvosok, ápolók, rend-védelmisek megalázását; a föld-, és a trafik mutyit; a lopások törvényesítését; az árokpartra lökött emberek százezreit; mindent, ami fontos. Egyszer sem léptünk. Most megint helyzet van. Most ne hagyjuk.
Az adott keretek között lehet csak mozogni – mondta, azok meg nem teszik lehetővé. Nincs mozgástér. A politika be van zárva. Tehetetlenek vagyunk. Talán a civilek. Nekik egyszerűbb, szabadabb. Talán majd ők. Bár ők se igazán.
Ezek a keretek nem Mózes törvényei – feleltem, nem kőbevésettek, ugyan nem mi csináltuk, de mi, akár meg is szeghetjük, meg is változtathatjuk. Ezek nem jó keretek, ezek nem az én, a mi kereteink. Ezek nem engedik, hogy véleményem legyen, hogy kifejezzem a véleményemet, hogy föllépjek a véleményem érdekében. És most meg még jön az új csodafegyver is, a „Tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet” kihirdetése, a bújtatott szükségállapot bevezetése. Ami a maradék emberi kiállást is lehetetlenné teszi majd, mert úgy körülbástyázzák diktatórikus törvényekkel.
Igazad van – válaszolta, de meg van kötve a kezünk.
Legalább a háttérben induljon el valami – próbálkoztam még egyszer, kezdjetek el, kezdjünk el gondolkodni, bemutatni, hogy a menekültek segíteni is tudnának, ha mi is segítenénk nekik, hogy van más út is, hogy „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,/és csecsszopók, akikben megnő az értelem…”.
Én is szívesen részt vennék ilyen beszélgetésen – jött a lezáró válasz.
Ha hívnátok, mennék – mondtam még halkan. Aztán elköszöntünk. Ő legalább visszahívott.

2. Az önkormányzati képviselő
Fölhívott. Hogy megvolt a közgyűlés. Persze, hogy elfogadták. Egyedül Ő szavazott ellene. Még a másik ellenzéki is megszavazta. Pedig előtte azt mondta, hogy legalább tartózkodni fog. Mégis. Szót se kapott, hogy megindokolja a nem szavazatát.
Nyugtatgattam, hogy erre számítottunk. Hiszen itt csak egy egyszerű kilakoltatási döntésről volt szó. Az meg a Fideszeseket meg a Jobbikosokat hidegen hagyja. Hogy a választások óta egyre nehezebb véleményt nyilvánítani. Hogy most az a feladat, hogy megmutassa: van más vélemény is. Aztán ez majd később beérik.
De én ezt nem biztos, hogy bevárom – mondta a telefonba, én, aki egy konfliktuskerülő alkat vagyok, én kerülök ilyen helyzetbe. Nem ezt így nem lehet.
De legalább benn vagy – jött a válaszom, ez egy fórum, megszólalási lehetőség, élni kell vele, kihasználni. Ennél egyre rosszabb lesz csak, az országos egyre gyorsabban legyűrűzik, ez ellen csak az önálló hang jelenthet ellenállást.
Lehet – jött az ellenvetés, de a hangja mást sugallt.

3. Riporterek
Elindult. Végre üzemel. Mindenki nézheti. Sőt nézze is: az M4 sportcsatornát. Azt hiszi majd, sportot lát. Azt hiszi, végre szórakozik majd. Azt hiszi, hogy felhőtlenül örülhet a magyar sikereknek. Meg a jó meccseknek. Meg a világcsúcsoknak. Meg a sport diadalának, e felett a kurva világ felett. Nem kell majd kapcsolgatnia, nem kell majd keresgélnie. Itt mindent megkap, ami szem szájnak ingere.
Aztán elkezdi nézni. Gyanútlanul. Naivan. A képeket látja, a küzdelmet látja, a gólokat látja, még azt is: ki nyert és ki veszített, ki volt a jobb és mennyivel.
Csak a hang. Az zavaró. „Legalább a románokat győzzük le”, „ezt az összjátékot már a Barcelona se tudja”, „szerezzünk örömet a miniszterelnök úrnak”, „ebben is mi vagyunk a legjobbak”. Meg az állandó hírek. Meg az állandó reklámok: Magyarország működik.

4. Egy magyar kivándorló apukája
Ő nem hívott föl. Eddig rejtette az arcát. Alámerült. Háton fekve úszott az árral. Pihent. Kivárt. Persze, ha adódott, élt a lehetőségekkel. Természetesen figyelt, ha kellett, már időnként előbukkant. Most már egyre kevésbé titkolja az érzéseit, a gondolatait, a világnézetét. Hogy hova tartozik, mi az, amivel egyetért; és mi az, amit gyűlöl. Mert tud gyűlölni. Sőt, igazán azt tud. Csak eddig nem lehetett.
És most végre megjelenhetett. Most végre átszakadt a gát. Most már szabad. Megtalálta az övéit, akik segítettek és segítenek neki kimondani, amit gondolt korábban, és amit most végre vállalhat is.
Lánya, veje, unokája már kivándoroltak. Mert itthon nem tudtak tovább megélni. Mert nem voltak csókosok. Mert nem volt kapcsolatuk a Fidesz gazdasági lobby-magjához. Van ilyen. A mai szóhasználattal élve (e)migránsok, idegenek, betolakodók lettek, akik a befogadó szigetország kultúrájából kilógnak. De befogadták őket. Élnek.
De ez „hősünket” nem érdekli, talán nem is érti. Ő itthon van otthon: ebben az egyre örvénylőbb sodrásban. Ahol már azt mondhat, amit csak akar, hogy Hitler lágerében legalább rend volt. De Tovább a folytatáshoz →