„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”

Amikor reggel nyugtalan álmából hirtelen fölébredt, szocinak, sőt ami még rosszabb volt számára, szadeszosnak érezte magát. Ő, aki ott csápolt az első sorokban minden rendezvényen, ahol Orbán Viktor megjelent; aki őrjöngve és durván, obszcén szavakkal utasított vissza minden ellenvéleményt, rágalomnak kiáltva; aki minden fenntartás, fontolgatás nélkül azonnal támogatott minden javaslatot – legyen az akár ÁFA emelés, vagy iskolabezárás, stadionépítés –, most egészen másként látta a világot. „Mi a lófasz van velem” – morfondírozott magában, „ez nem lehet igaz”. De kint már ugattak a kutyák, autók is tülköltek, nem is beszélve a chopperjüket bömböltető Gój Motorosokról. „Pedig nem is ittam tegnap este” – folytatta az elmélkedést, „fű sincs itthon, már régen elfogyott, akkor mégis, mi a franc ez?”. Pedig minden olyan jól alakult: megbecsült, hangadó tagja volt egy társaságnak. Félszavakból értették egymást, amikor az egyikük belekezdett, a másik már folytatta is; csak kimondták, hogy Gyurcsány és már gurgulázva, hangosan röhögtek. Volt egy játékuk, a név-játék: mondtak egy szót, pl. Nokiás doboz, és párosítani kellett egy névvel. Liba – Bajnai; pufajkás – Horn, offshore-lovag – Simor András. Gondolkodni se nagyon kellett. Mindenhová együtt mentek, és mindig volt mit inniuk is. Kaptak zászlót, transzparenseket, még rigmusokat is osztottak nekik szórólapon. Csak szólnia kellett, hogy kellene egy kis lóvé, és már hívták is: hol ide, hol oda. Most meg aztán igazán király, hogy megjöttek ezek a földönfutó ázsiaiak, ez az éhenkórász banda, ezek miatt adták nekik a munkát. Mindig menniük kellett valahova tiltakozni: hol egy ideiglenes tábor megalakítása ellen, hol a tranzitok áttelepítéséért, volt, amikor megakadályozták a más színűeknek, hogy bemehessenek egy presszóba kávét inni, vagy egy kisboltba kaját venni. Csak jött a telefon, és már rohantak is: ő járt mindenben elől. Tök állat az egész.
És most tessék. Fölkel és nem érti a csíziót. Az egész olyan üres, fölfoghatatlan, az agya egészen másra kapcsol, olyan gondolatok keringenek a fejében, hogy szégyenkezik. Szégyenkezik. Ilyen még eddig nem volt. Ilyet még nem érzett. „Mi van itt, mi történt” – szólalt meg megint a hang belül. „Hogy ezek a menekültek is emberek, nekik is vannak gyerekeik, meg élni akarnak, nem meghalni a bombázásokban” – zakatoltak a gondolatok a fejében. „Itt se akarnak maradni, csak átmenni az országon” – sípolt a következő mondat, „meg aztán, mire jó ez a gyűlölködés, uszítás, ellenségeskedés, származott ebből valaha is jó?” – birizgálta tovább belülről az újabb kérdés. De nem hagyta magát, lerázta magáról az aggodalmat (hm, aggodalom, ez az érzés is teljesen új volt számára, nem is ismerte eddig). Most már mennie kellett, jelenése volt a Keletinél. Gyorsan összekapta magát, WC, fürdőszoba, reggeli. Bekapcsolta a rádiót. A Klubrádió ment, Pikó beszélgetett egy komával. Megdöbbent a stílustól, a nyugodt, a kiegyensúlyozott, az indulatmentes beszélgetéstől. Nem értette: nem ehhez volt szokva, nem ilyen tónusú hanghoz volt szocializálva. Az ő füle a sipító, üvöltő, artikulálatlan ordítozást értette; elméje a másik döbbent némaságát, rettegésének a csöndjét élvezte. Itt meg beszélgetnek, néha nevetgélnek is, verseket mondanak. „Mi van velem?” – zakkant vissza megint a reggelbe. Fölrángatta gyorsan magára a farmert, meg „meztéllábra” szandálját, mára ez is jó lesz, már csak pólót kell fölvennie. És ekkor megállt a keze a levegőben, mit vegyen föl: a Trianonost, a keményen buzizó kisemberest, a pajeszos zsidót eltaposóst?! A máskor oly kedves ruhadarabok mozdulatlanul, mind ott száradtak a szétnyitható szárítón. De most nem nyúlt feléjük. Egy egyszínű feketébe bújt. Lerohant a lépcsőn és közben előre köszönt a szembejövő szomszédnak. „Mit csinálok?” – zúgott a hang megint a fülében. Hiszen ez az átkosban tagja volt az állampártnak, még irányított is valami építkezést, alig látták a házban, állandóan dolgozott, ő még kisgyerek volt, azért emlékszik rá ilyen pontosan, mert amikor találkoztak mindig kapott tőle egy MELBA csokit, azt a töltöttet, hű de finom volt. De a rendszerváltás után már nem fogadta a köszönését, hiába volt öregebb. Most meg: előre köszön neki. „Mindjárt beszarok” – doboltak megint egyet odabenn. Kifordult a kapun, fölugrott a villamosra, most alig voltak rajta, csak egy öreg, meg egy kisebb csoport fiatal, talán az övéi, vagyis a volt övéi, mindannyian harsányan beszéltek, úgy hadartak, hogy még ő se értette. Aztán odaléptek az öreghez és elkezdték zrikálni: nézd már, piros nyakkendője van – mondta az egyik, és milyen hülyén csomózta – folytatta a másik, szerintetek szabad ma Magyarországon piros nyakkendőt viselni, ez biztosan egy libcsi szoci – hangzott el a provokatív, táncra hívó kérdés a harmadiktól, vágjuk le a nyakkendőjét. Korábban ilyenkor jóleső bizsergést érzett a hasa alján, elfogta egy vadászat előtti jóleső izgalom. De most nem ez történt, most a gyomrában érezte a görcsöt, a szájában rossz ízű savasat érzett, és egész testét elöntöttre a víz, és megcsapta valami, eddig sohasem tapasztalt szorongás. „Mi van veled?” – szúrta mellbe a hang belülről, „csak nem fogsz beavatkozni?”. De mégis odalépett, az öreg mellé, megfogta a ráncos kezét, csúszott az izzadságban, szálljunk itt le, azt hiszem megérkezett. És mindketten leszálltak a villamosról. Köszönöm, rebegte, nyugdíjból élek, ha azt életnek lehet nevezni, ki képvisel engem, ki hallgat meg engem, a gyerekek Liverpoolban, anyával vagyunk otthon, a szomszéd csak kiabál, neki is meg van a maga baja, és most maga segített, vigyázzon magára – intett búcsút és elcsoszogott. Innen már simán eljutott a Keletihez. Az ismerős kép fogadta, amit már többször látott, amikor itt járt. Csak most még többen voltak. És most nem úgy néztek ki. „Vagy én nem látom olyannak őket?” – most meg provokálta őt a hang. Ezek is emberek: férfiak, nők, kisfiúk és lányok, akik ugyanúgy élni akarnak, mint ő. „Akkor meg mi a franc bajod volt eddig velük” – már megint az a hang. Nem tudott válaszolni magának, eddig ez a kérdés nem foglalkoztatta, minden világos volt: elfogadta, amit mondtak neki, csinálta, amit ajánlottak neki, hitte, mint sokan mások is, hiszen ezzel nem volt gond. Te – szólította meg valaki, te szandálos, te is muszlim országból jöttél, mért nem maradsz nyugton otthon a seggeden, mért tolod ide a pofád, te vándormadár-nulla, hozod ide be a sok nyavalyát meg vírust, takarodj az országunkból Tovább a folytatáshoz →