A színpad már szemkápráztató fényárban úszott!
A háttérben végig, a baloldali oszloptól egészen a jobboldalon állóig mozdulatlanul, mégis méltóságteljesen fonódtak egymásba a zászlók. Az egyszemélyes pulpitus elülső oldalán magabiztosan világított az „ERŐSÖDIK” mindent elmondó jelszó. A két mikrofon egymás felé kacsintva várta, hogy végre közvetíthesse a mai megszólalást.
A főszereplő késett. A várakozás mégsem volt bántó, inkább a beteljesülést megelőző, bizsergető érzés, előjátékot keltető izgalom. Ő még be se lépett a terembe, de mégis ott volt már, nem lehetett menekülni varázsa elől, persze senki nem is akart elmenekülni, éppen ellenkezőleg: át akarta élni a pillanatot, a felejthetetlen ejakulációt, ami eddig, minden ilyen alkalommal be is következett!
A nézőtéren egy széknyikorgás se hallatszott, a nézők elcsendesedtek, mereven ültek a helyükön, az izzadságcseppek is csak csöndben, mozdulatlanul, csillogtak egyesek homlokán.
Minden készen állt!
Hirtelen – megelőlegezve a biztosan bekövetkező sikert – a nézők robbanásszerű dübörgésbe, hangos éljenzésbe és tapsolásba kezdtek: az oldalfüggöny mögül, mosolyogva, nyelvét – mintha kígyó-nyelv lenne és azzal akarná érzékelni a világot – néha-néha kidugva, előlépett az est főszereplője. Tömzsi testén szürke, karjánál gyűrött öltöny feszült, pocakosodó hasát a nadrágba bújtatott öv alig bírta összefogni, de ez senkit sem zavart, éppen ellenkezőleg, „milyen elegáns megint” suttogó, elharapott mondatok hallatszottak mindenfelől. Az egyre erősödő tapstól kísérve előrelépett, az első sorban – kicsit előre hajolva, de fejét fölszegve – minden előkelőséggel (oda csak a kivételezettek ülhettek) kezet fogott, amitől a megérintettek azonnal a mennyben érezték magukat. Aztán középen megállt, kicsinysége ellenére is most hatalmasnak tűnt, megigazította narancssárga nyakkendőjét, lesöpörte a nemlétező pihéket az öltönyéről és föllépett a színpadra: megkezdte a mutatványát, miközben az már javában folyt!
A pulpitus mögé lépett, megkocogtatta a mikrofonokat: nem azért, mert nem volt biztos abban, hogy azok működnek, hanem azért, hogy most már mindenki csak Őt figyelje, ami persze már belépése óta így is történt. Ekkor oldalról – az előre megtervezettek szerint, hogy egy kicsit még tovább húzza az elkerülhetetlenül bekövetkező beteljesüléshez kellő időt – bejött egy ember, kezében egy tálcával, amin egy vízzel teli pohár volt, illedelmesen lerakta a pulpitusra, egy kicsit biccentett a fejével, majd némán, ahogyan bejött, ki is ment a színpadról.
Most már tényleg elkezdte. Tisztelt… kedves… kedves… meghívóim…. Hölgyeim és Uraim, jó látni Önöket – krákogta bele a mikrofonba, de érdekes módon a hangja nem rekedtesnek, disszonánsnak hallatszott, hanem egyenletesen ércesnek és melengetőnek. Ma megint … fittyet hányunk… fityiszt… liberális… nagyokosok… mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal… És mondta és mondta és mondta. Mintha ”… lovaglóostorát, melynek hurkát lecsúsztatta karjáról, egy ízben kurtán megsuhintotta …” volna a levegőben, mindenki elbűvölten nézett rá, hallgatta, nyitott szájjal figyelte minden szavát és mozdulatát. „- Ez én voltam – csúfolkodott” tovább, de ezt már senki nem hallotta, mert csak azt a szöveget hallhatták, érthették, amit a szónok akart; ugyanis már csak üveges tekintettel révedtek maguk elé. Ha akarnám, mindannyian egyszerre kinyújtanátok a nyelveteket is – gondolta, vagy pofon vágnátok egymást, de ennek még nem jött el az ideje, várjátok csak ki, türelmesen, miközben hangosan és nekik ezt mondta: hadállások… Az érvelésalapú demokrácia helyett beköszöntött a korrektség alapú demokrácia… a valódi hatalmat… világhálózatba fogott emberek kezébe, a médiagurukhoz… országokat pályaudvarrá alakítják, mindenki szabadon járkálhat ki-be…
Mi, a szuverén országok állunk szemben az unionistákkal – harsogott bele a mikrofonba megint.
És ekkor, teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, valahol hátul, a karzat alatt a huzat becsapta az egyik nyitott ajtót, és az hatalmas robajt hallatott! A legutolsó sorban a varázs megtört, az egyik meghívott szeme megrebbent, döbbenten nézett maga köré és belekiáltott a megbabonázottok némaságába: ezt már hallottam egyszer, 1933-ban, akkor „… már senki sem vallotta magát européernek; mindnyájukról kiderült, hogy ők már régóta pánszlávok, pángermánok vagy egyszerűen csak lett, bolgár, ír vagy szlovák hazafiak. A húszas-harmincas évek egész Európájában már csak a zsidók voltak európaiak.” De a szónok csak folytatta … mi lesz ebből?… így áll hát a világ tisztelt Hölgyeim és Uraim, tisztelt Elnök úr, 2017-ben, télvíz idején…
2017. 02. 14.
2017. február hónap bejegyzései
„- Ment-e A könyvek által a világ elébb? …” Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban
„Hol a nagyobb rész boldogsága?” – kérdezhetném Vörösmarty 1844 végén írt szavaival a ma is aktuális kérdést, hiszen „… míg nyomorra milliók születnek, /Néhány ezernek jutna üdv a földön…” most is, itt is. És akkor azt halljuk a miniszterelnöktől: „legyen bármilyen vastag vaj a kenyéren„, az emberek elégedetlenek, nekik soha és semmi nem elég! Miközben „Magyarországon a „jövedelmi szegénységi arány” 14,5%, a „szegénység vagy kirekesztettség kockázatának kitettettek aránya” pedig 26,3% (KSH: A háztartások életszínvonala 2015). A gyakran emlegetett, 40% körüli arány pedig a megszüntetett, de a szakszervezetek által, KSH-módszertannal, 2015-re is kiszámított mutató, a létminimum alatt élők aránya.” (Havasi Éva)
Szóval „- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” – ötlik föl bennem minduntalan a kérdés, amikor olvasom a híreket, hallgatom a beszédeket, szemezgetek a kommentek között; amikor kérdezősködik az unokám: miért… Kérdezik a Magyar Művészeti Akadémia megtámadhatatlan és megfellebbezhetetlen elnökét: rendezzünk-e olimpiát, meg kell-e kérdezni az embereket erről, számít-e majd a véleményük. És már jön is a válasz: „Nem tartozik az emberekre”, semmi közük hozzá, ez az állam dolga, és az állam tudja, mit és miért csinál!
„- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?” – lüktet bennem minden dobbanásnál. „És itt a törvény – véres lázadók /Hamis birák és zsarnokok mezéből /Fehérre mosdott könyvnek lapjain.” De hát ezt nem is ma írta, pedig mintha most történne! „Irtózatos hazudság mindenütt!”, hogy az „önsajnálat nagy istencsapása volt az országon, az volt a szocialista kormányzás kultúrája …” de mára az országnak „végre sikerült átlépnie az önsajnálat kultúrájából a cselekvés kultúrájába”, mondja tovább a magáét a miniszterelnök, és észre sem veszi – mert a zsarnokok nem veszik észre –, már régóta nevetik.
„- Ment-e /A könyvek által a világ elébb?”. Hát lehet ez kérdés, hiszen ma már minden ember kezében lehetne akár két mobil is, ma már nem kérdés, hogy a föld el tudja- tartani az emberiséget? Persze, ha közben nem robbantja föl, nem írtja ki magát!
„- Ment-e…”
2017. 02. 12.
„De miért” …
Jaj, kicsikém, üljél már végre le a TV elé
de miért
mert amikor a Viktor bácsi évértékelőt mond, akkor le szoktunk ülni a készülék elé megnézni és meghallgatni
de miért
mert most már tizenkilencedik alkalommal hívja meg Őt a Magyar Polgári Együttműködés Egyesülete beszélni az övéi előtt, hogy ne az Országgyűlésben kelljen beszélnie és esetleg válaszolnia a kellemetlenkedő ellenzéki bábok, akarom mondani bácsik kérdéseire
de miért
mert Ő nagyon de nagyon okosakat, érdekeseket, mulatságosokat, tanulságosokat, történelmileg és nemzetközileg „beágyazottokat” szokott mindig mondani és azt mindenkinek meg kell hallgatnia, ha akarja, ha nem
de miért
hát, mert mi most egy ilyen országban élünk
de miért
na, látod, ezt nem tudom, de a kockázatokról és a mellékhatásokról kérdezd meg inkább apádat…
2017. 02. 10.
Magyarország erősödik…
„Magyarország erősödik” – hallom a magyar kormány hangoskönyvéből a csicsergő hangot. Az, tudod te mi erősödik – gondolom magamban tovább a hallottakat, a fű, az alulról fűtött felcsúti arénában, az erősödik, de minden más megy a lecsóba, duzzogok tovább. „Magyarországon 26 éve nem dolgoztak annyian, mint …” – dumál tovább bele a pofámba a csaj, miközben mindenki tudja a számokról, hogy sumákolás, „kreatív kozmetikázás” eredményei, köze sincs a valósághoz! „A béremelés 2018-ban is folytatódik” – mondja egykedvűen a hang tovább, de persze az arcát nem adja a mondaandóhoz, csak a hangját. Persze megértem: attól kezdve, ki se mehetne az utcára, mert beleröhögnének az agyonsminkelt arcába.
Pedig igazából nem is neki kéne szégyellenie magát! Hiszen ő „csak” egy kikiáltó ripacs, aki ráadásul olyan unalmasan mondja a magáét, (mit magáét: a leírtakat) hogy hallgatni sem érdemes.
„A magyar gazdaság egyre jobban erősödik, és ez lehetővé teszi…” – hallatszik tovább az együgyű beszéd, közben pedig látom az interneten a táblázatot, ami azt mutatja, hogy szinte alig férünk föl alulról arra a táblázatra, ami az európai jövedelmeket mutatja!
„Magyarország erősödik” – hallom megint, de már nagyon bántja a fülemet, mert közben olvasom a cikket: „Vödörrel merik a vizet a kátyúból…”; a mentők nem győzik a lábukat kitörő embereket elszállítani a jeges utcákról; a sürgősségi betegosztályokon alig van orvos; „Egymillió ember fagyoskodik fűtetlen lakásban Magyarországon…”!
Dühödten próbálom megállítani az mp3 lejátszót, de nem megy: az istennek sem hagyja abba a manipuláló-dumáját, csak mondja és mondja és mondja tovább. És közben dúl a szippantó-autós, rendőrsorfalas, „lezárt-területes” demokrácia Magyarországon, ahol cigány-embert verni és azt lájkolni, még rendőrnek is szabad!
Mert „Magyarország erősödik” –, de hidd már el: tényleg erősödik, hisz annyit, de annyit mondják…
2017. 02. 10.
Az osztály játszik
Gyerekek, ma játszani fogunk – nézett körül az irodalomtanárnő az osztályban és rögtön folytatta is: dráma-játékot fogunk rendezni, ahol persze mindenkinek őszintének, nyíltnak kell lennie, tudnia kell bevállalni a véleményét. A játék lényege, hogy kört formálunk a székekből, mindenki leül egy székre, csak egyvalaki áll majd közületek középen, neki nem lesz széke. Ő majd mond egy állítást és akire az az állítás igaz, annak föl kell pattannia a helyéről és el kell foglalnia egy másik széket, ami fölszabadul, mert ott is valaki olyan ült, akire igaz volt az állítás. Persze ezt a játékot csak akkor lehet játszani, ha mindenki vállalja az őszinte játszást, vállaljátok? – zárta le a bevezetőjét hirtelen egy kérdéssel a tanárnő.
Az osztály hosszú percekig néma maradt. Mindenki csak nézett maga elé. Senkisem tudta, hogy mit feleljen a tanárnő kérdésére: tulajdonképpen féltek. Mi lesz, ha valaki olyat állít majd, amire nem akarnak majd őszintén „fölállni”, őszintén válaszolni; meg különben is: kell ez nekik, érdemes megnyílni, megnyilvánulni mások előtt, hiszen akkor kiszolgáltatottakká, sebezhetővé válnak majd, és azt már tudták, azt már megtanulták egymástól, meg azt hozták magukkal otthonról, hogy az nem jó! Mert ilyen ez a világ!
Tehát hallgattak. Vártak a másikra, hogy az bevállalja-e. Vállalja-e a megmérettetést, a „levetkőzést”, a kitárulkozást. A csönd először hosszúvá, aztán már nehézzé, végül elviselhetetlenné vált: nem is értették, hogyan lehet egy csönd ilyen dermesztő. A tanárnő is hallgatott. Ő értette a csöndet. Ő értette a feszültséget, amit okozott. Pedig még nem is játszunk – villant át az agyán, még bele se kezdtünk, még nem is állítottunk semmit, hogyan lesz ebből játék, hogyan lesz egy igazi osztály, és mi lesz belőlük később, zakatoltak benne tovább a kérdések.
Aztán Lali nem bírta tovább: én játszom – morogta magában, mégis hallhatóan, vállalom. Megtőrt a jég: én is, én is, én is – hallatszott egyre több hangból, és már mindenki részt akart venni a játékban, hiszen már a kimaradás lett volna a szégyen. Na, akkor fogjátok a széketeket, tegyétek körbe és Lali álljon középre – irányította a játékot a tanárnő, kezdjük!
Álljon föl, akinek van testvére – szólt Lali, amikor mindenki elhelyezkedett és izgatottan leült a helyére. Rögtön fölpattantak hatan és hangos sikoltozással máris megindult a székfoglalás. Most Barbara, a szőke, kékszemű lány maradt szék nélkül, középre penderült és elkiáltotta magát: álljon föl, akinek busszal kell iskolába jönnie! Most nyolcan ugrottak föl a helyükről, a zsivaj rögtön hangosabb lett, mint az előbb és most Gergő, akinek egy kicsit sötétebb volt a bőre, mint a többieké maradt szék nélkül.
Végre beindult a játék, ez nem is olyan vészes – gondolták mindannyian és önfeledten játszottak tovább. Álljon föl, aki nem szereti a cigányokat – csattant most bele az állítás Gergő szájából a halk zsongásba. Mindenki fölkapta a fejét, lopva a másikra nézett, idegesen szorongatni kezdte a széke karfáját és hirtelen egyikük sem tudta, mit csináljon: fölálljon-e, amit a szabályok szerint kellene csinálnia, vagy azt mutassa, amit „kell” és maradjon ülve. A mozdulatlanságba belecsattant a tanárnő éles hangja: akkor most módosítunk a szabályon, innentől kezdve, aki nem tudja megindokolni, ha az állítást megfogalmazó kéri, hogy miért marad ülve, vagy áll föl, az befejezi a játékot! Gergő, tied a szó – zárta le a szabálymódosítást.
Gergő nem hagyta magát: álljon föl, aki nem szereti a migránsokat!
Mindenki ülve maradt. A csönd talán még fájdalmasabb volt, mint a játék előtt. Gergő éppen kérdezni akart, amikor a tanárnő ráette a kezét Gergő karjára és megszólalt: ne szólj semmit, nem kell kérdezned senkitől, befejeztük a játékot, a következő órán ezzel kezdünk!
Éppen megszólalt a csengő…
2017. 02. 08.
Ifjúsági Parlament
Már negyven éve, hogy ilyentájt vagy egy kicsit később, már tavasszal talán (a kutya emlékszik már a pontos dátumra), de az biztos, hogy 1977-ben, összegyűltünk a Pénzügyminisztérium Nagy Tanács-termében, mi, a pénzintézetek, pénzügyi szervezetek fiataljai az 1976-77-es ifjúsági parlament helyi szintű rendezvényén, és én, a Pénzügyminisztérium akkor KISZ Bizottságának a titkára, szünet előtti utolsó fölszólalóként azt kérdeztem a mikrofon mögül: „Hanyas vagy? / ’28-as? /”, és rögtön válaszoltam is rá, „Én 28 éves vagyok!”. Erre azért emlékszem ilyen pontosan. mert Juszt Lajossal, aki akkoriban a főnököm volt a VIII. Társadalmi közkiadások főosztálya vezetőjeként, és egyben Ő volt akkor a ifjúsági parlament levezető elnöke is, előre megbeszéltük, hogy a szünet előtt ad nekem szót, hogy a szünetben legyen miről beszélgetniük majd a küldötteknek.
Az idő tájt a Pénzügyminisztérium jelentős fiatalításon ment keresztül, mert Faluvégi Lajos pénzügyminiszter – szakítva az évtizedes szokásokkal, hogy minisztériumban csak középkorú vagy annál idősebb szakembert lehet alkalmazni – nyitott az egyetemek felé és frissen végzett, korszerű ismeretekkel, más szemlélettel rendelkező fiatalok fölvételét támogatta és engedélyezte. A PM vezetése sem volt „öreg” -nek mondható, hiszen Juszt Lajos, a főnököm, vagy Filipszky János, Akar László, Ferge Sándor, Kállai Lajos sem voltak idősek, mégis, csak a ’70-es években indult be igazán a jelentősebb fiatalítás: Medgyessy, Antal, Farkas, Balázs Ági, Győrfi István, Kunos Péter, Herczog Laci, Rácz Margit, hogy Matolcsy Gyuriról se feledkezzek meg, is akkor kerültek be az apparátusba; a Pénzügykutatóról nem is beszélve: Bokros, Surányi, Csillag, Lengyel, Szalai Erzsi és még sokan mások jelentették az új időket. Akkoriban komoly „társadalmi” életet éltünk, mi fiatalok, mindenről volt véleményünk, mindenhez hozzászóltunk, például megvitattuk a Római Klub javaslatait, az „Észak-Dél problémát”, a pénzügypolitika változtatását, de volt véleményünk könyvekről, színházi előadásokról is.
Türelmetlenek voltunk! Ezt akartam kifejezni a hozzászólásommal is, ami persze Szilágyi György: Hanyas vagy? című versét idézte és arról szólt, hogy most már ide nekünk a kormányrudat, bízzák végre ránk a haza sorsának az irányítását, mert már mi (is) tudjuk, pontosabban: mi tudjuk, hogy merre, meddig, hová! Elég lesz már a sunnyogásból, a mellébeszélésből, a tehetetlenségből.
Persze „robbant” a hozzászólásom: kaptam hideget is, meleget is; mindenki „viszonyult” hozzá. Emlékszem, a szünetben hozzám-lépett Lakos Éva, a személyzeti főosztály vezetője és mosolyogva gratulált, majd Faluvégi „elvtárs” is – lefelé jövet a főlépcsőről – „jó ötlet volt a Szilágyit idézni” mondatokkal nyújtotta a kezét. Csillag Pista morgott, hogy előtte mért nem beszéltük meg a hozzászólásomat, „ezt úgy illett volna, de így se volt rossz”, még a többi pénzügyes intézményből is jöttek gratulálók. Persze a következő pénteken, az MSZMP Pénzügyminisztérium szervezetének VB ülésén, ahol a mindenkori KISZ titkár is állandó meghívott volt, Morvaközi elvtárs dörgedelmesen kioktatott arról, hogy ez bizony nem odaillő beszéd volt, „rossz volt az üzenete, rossz irányba befolyásolta a Küldöttgyűlés hangulatát” és kérte a VB állásfoglalását. Hát az nem sokat váratott magára, mert Villányi Miklós is, Dombi Margit is megvédett és biztosított arról, hogy ez egy jó beszéd volt. Persze itt még nem lett vége a történetnek, néhány hónappal később hivatott Morvaközi „elvtárs” egy négyszemközti beszélgetésre és elmondta, hogy beiskolázott engem a Politika Főiskolára, hogy „politikai érzékenységedet javítsuk”. Hiába érveltem, hogy a kisdoktori fokozatom közgazdaságtanból talán megfelelő alap, hajthatatlan volt. Talán két évig tudtam – különféle indokokkal – szabotálni az iskola indítását, aztán nem úsztam meg: el kellett végeznem.
Mire befejeztem más világ kezdődött…
2017. 02. 07.