Gyerekek, ma játszani fogunk – nézett körül az irodalomtanárnő az osztályban és rögtön folytatta is: dráma-játékot fogunk rendezni, ahol persze mindenkinek őszintének, nyíltnak kell lennie, tudnia kell bevállalni a véleményét. A játék lényege, hogy kört formálunk a székekből, mindenki leül egy székre, csak egyvalaki áll majd közületek középen, neki nem lesz széke. Ő majd mond egy állítást és akire az az állítás igaz, annak föl kell pattannia a helyéről és el kell foglalnia egy másik széket, ami fölszabadul, mert ott is valaki olyan ült, akire igaz volt az állítás. Persze ezt a játékot csak akkor lehet játszani, ha mindenki vállalja az őszinte játszást, vállaljátok? – zárta le a bevezetőjét hirtelen egy kérdéssel a tanárnő.
Az osztály hosszú percekig néma maradt. Mindenki csak nézett maga elé. Senkisem tudta, hogy mit feleljen a tanárnő kérdésére: tulajdonképpen féltek. Mi lesz, ha valaki olyat állít majd, amire nem akarnak majd őszintén „fölállni”, őszintén válaszolni; meg különben is: kell ez nekik, érdemes megnyílni, megnyilvánulni mások előtt, hiszen akkor kiszolgáltatottakká, sebezhetővé válnak majd, és azt már tudták, azt már megtanulták egymástól, meg azt hozták magukkal otthonról, hogy az nem jó! Mert ilyen ez a világ!
Tehát hallgattak. Vártak a másikra, hogy az bevállalja-e. Vállalja-e a megmérettetést, a „levetkőzést”, a kitárulkozást. A csönd először hosszúvá, aztán már nehézzé, végül elviselhetetlenné vált: nem is értették, hogyan lehet egy csönd ilyen dermesztő. A tanárnő is hallgatott. Ő értette a csöndet. Ő értette a feszültséget, amit okozott. Pedig még nem is játszunk – villant át az agyán, még bele se kezdtünk, még nem is állítottunk semmit, hogyan lesz ebből játék, hogyan lesz egy igazi osztály, és mi lesz belőlük később, zakatoltak benne tovább a kérdések.
Aztán Lali nem bírta tovább: én játszom – morogta magában, mégis hallhatóan, vállalom. Megtőrt a jég: én is, én is, én is – hallatszott egyre több hangból, és már mindenki részt akart venni a játékban, hiszen már a kimaradás lett volna a szégyen. Na, akkor fogjátok a széketeket, tegyétek körbe és Lali álljon középre – irányította a játékot a tanárnő, kezdjük!
Álljon föl, akinek van testvére – szólt Lali, amikor mindenki elhelyezkedett és izgatottan leült a helyére. Rögtön fölpattantak hatan és hangos sikoltozással máris megindult a székfoglalás. Most Barbara, a szőke, kékszemű lány maradt szék nélkül, középre penderült és elkiáltotta magát: álljon föl, akinek busszal kell iskolába jönnie! Most nyolcan ugrottak föl a helyükről, a zsivaj rögtön hangosabb lett, mint az előbb és most Gergő, akinek egy kicsit sötétebb volt a bőre, mint a többieké maradt szék nélkül.
Végre beindult a játék, ez nem is olyan vészes – gondolták mindannyian és önfeledten játszottak tovább. Álljon föl, aki nem szereti a cigányokat – csattant most bele az állítás Gergő szájából a halk zsongásba. Mindenki fölkapta a fejét, lopva a másikra nézett, idegesen szorongatni kezdte a széke karfáját és hirtelen egyikük sem tudta, mit csináljon: fölálljon-e, amit a szabályok szerint kellene csinálnia, vagy azt mutassa, amit „kell” és maradjon ülve. A mozdulatlanságba belecsattant a tanárnő éles hangja: akkor most módosítunk a szabályon, innentől kezdve, aki nem tudja megindokolni, ha az állítást megfogalmazó kéri, hogy miért marad ülve, vagy áll föl, az befejezi a játékot! Gergő, tied a szó – zárta le a szabálymódosítást.
Gergő nem hagyta magát: álljon föl, aki nem szereti a migránsokat!
Mindenki ülve maradt. A csönd talán még fájdalmasabb volt, mint a játék előtt. Gergő éppen kérdezni akart, amikor a tanárnő ráette a kezét Gergő karjára és megszólalt: ne szólj semmit, nem kell kérdezned senkitől, befejeztük a játékot, a következő órán ezzel kezdünk!
Éppen megszólalt a csengő…

2017. 02. 08.