2017. április hónap bejegyzései

Hivatkozás


Megrendülve olvasom a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést. Így kell ezt – súgom magamnak elmélázva – így van ez jól, hiszen így lesz nyereséges: egymás hátán a film meg a könyv is, ez így piacos. A történet, a kibeszéltelen, agyonhallgatott múlt nem is érdekes, (sajnos) csak eszköz, elengedhetetlen-szükségesség, megszabadíthatatlan háttér, szinte csak ürügy. Nálunk most nem lehet fordítva: az üzlet van előbb, aztán (talán) a megér(te)tés, ha egyáltalán. A közbeszédnek – itt és most – nem lehet tárgya a múlt, amiből azokká lettünk, amik vagyunk. (Holnap már a helyesírás sem lesz érdekes az érettségin: „… ugyanis nem része a nyelvnek…”!) Most megint nincs erre idő meg szükség se, most megint nagy-ügyek vannak: a lázadás, a nemzet-megmaradás, a magyarság megvédése viszi el az erőt! Hogy ez így volt, akkor is, abban az időben is – kit érdekel; hogy akkor mi történt, miért történt, el lehetett volna-e kerülni a bajt, nem fontos. Az se, hogy holnap mi lesz: ugyanaz vagy más?!
Inkább ne beszéljünk róla.
A beszéd állásfoglalást igényel, véleménynyilvánítást jelent: az meg ma megint veszélyes, nemkívánatos, kerülendő. Üzlet, az lehet. Az jöhet. De csak akkor, ha nem kell állást foglalni! Pláne nem a múltról. Amit jobb lenne teljesen elfelejteni: akárhol is álltak, éltek-haltak is az ősök. Minek gondolni rá, minek ápolni, megérteni, csak baj lesz belőle. Ezt tanítják most az „okosok”. Ha ti voltatok az „… őszes szakállú, idős férfi … fekete kalapban, fekete öltönyben és fehér ingben … emez … nem visel szakállat … gyászol …”, akkor azért; ha pedig te a jegyző voltál, aki éppen megvárja „… mihez kezdenek …”, akkor azért.
Érted, ugye?
Inkább ne beszéljünk róla.
Mert akkor meg kellene érteni a kalapost is. Meg a jegyzőt is. A kalaposnak a jegyzőt, a jegyzőnek a kalapost. Nekünk meg, a nézőknek, a visszatekintőknek, az újra-átélőknek mindegyiküket.
De ez most nem megy. Mert megint lövészárkok vannak. És mi benne mocskolódunk a lövészárkokban. Egymással szemben, a másikat gyűlölve, a másiktól félve, rettegve: a fegyver kibiztosítva.
Ilyenkor a beszédnek, a gondolatnak, a megértésnek nincs helye!
Sőt: az árulás!
Nézem a szakállas csecsen-t a tévében, a csillogó szemét, a maga elé meredését, ahogy próbálja a tolmácsot megérteni; hallgatom a folyékony válaszait, próbálom értelmezni a hallottakat. Aztán figyelem a történészt, az „okos” értelmezését, próbálom megérteni az Emlékműről mondott szavait, és rádöbbenek: Ő is benne van a lövészárokban…
Megrendülve rakom le magam mellé a most megjelent, a díjnyertes játékfilm alapjául szolgáló elbeszélést.

2017. 04. 29.

Hiba!


Nem jön az internet. Se a tv. A telefon sem működik. Persze: minden ugyanarról a központi egységről jön. Amikor jön. De most nem jön. Fölhívom őket. Mi vagyunk, ajánljuk a forma-matricánkat, amit azonnal megrendelhet és kiszállítjuk, ha most rendeli az Áfát megtakarítja; most adja meg a telefon-számát a gépkocsi rendszámának a harmadik számával együtt, az anyja nevét, kapcsolja ki-be a hűtőszekrényét és ha még mindig hibát észlel, akkor újra hívjon föl bennünket – mondja 10 percig a gép. Aztán jön a kislány, miben segíthetek, igen látom, kikapcsolta már, akkor rendben, most is látom, tényleg nem megy, no nem baj, fölveszem az adatait, mikor született és miért; nem értem, akkor most küldök két sms-t, az egyikben azt írjuk, hogy tényleg hiba van a rendszerben, és ezért küldöm a hibajegyet; a másikban meg egy internet cím lesz, amit olvasgathat – de nincs internetem; hehe, tényleg, nem baj, azért már elküldtem.
Én is őket.
Ja: most vettem mobil internetet…

2017. 04. 28.

Levél brüsszeli néniknek, bácsiknak, ott, a parlamentben …!


Kedves képviselő nénik és bácsik!
Innen írok Nektek, a Duna-Tisza közéről, mert apuval és a tanító nénimmel átbeszéltük a múltat, a jelent és a jövőt, meg a nagyit is, és aki velünk együtt él, és apu azt mondta, hogy most fontos helyzet van, amikor nem szabad hallgatni. Azt szeretném Nektek mondani először, hogy nekem néha még gond az alany és az állítmány megfelelő összepárosítása, az ikes igék használatáról nem is beszélve, ezért én előre is elszégyellem magam emiatt, nem úgy, mint sok magyar képviselő néni és bácsi, meg a Pali bácsi meg a Németh Szilárd rezsibácsi.
Én nagyon szeretek itt élni, mert velem van anyu és apu, meg a kistestvérem Erik is, aki nem rég jött hozzánk, de nem a gólya hozta, bár a nagyi azt mondta nekem, de én másképpen tudom. Szóval szeretek itt élni most, mert együtt vagyunk mi. De a Dani az isiben azt mondta, hogy az unokatestvérei most nem szeretnek itt élni, mert az apukájuknak ki kellett mennie egészen Bécsig, meg tovább dolgozni, mert itthon nem talált munkát a szakmájában, hogy megfizessék. Ezért a család most apuka nélkül vacsorázik mindig, és a Dani mondta, hogy ők is ki fognak elvándorolni, amikor az idő eljön és megérik.
De én most szeretek itt élni. Csak az anyu meg az apu néha suttogva beszélgetnek, amit nem mindig hallok meg értek, de látom rajtuk, hogy olyankor nem olyan simogatósak, hanem inkább letargiások. És sajnos ez egyre többszőr van ez így, különösen azóta, hogy a nagyi egyre rosszabbul van és már néha azt se tudja, hogy hol lakunk, a telefonszámunkról nem is beszélve. De legalább együtt vagyunk vele. De apuék attól is letargiába mennek néha, hogy sok ember megy az utcára tüntetésre, és ott vannak sokáig, meg beszélnek egymáshoz, nem is nyúlnak a kukákhoz se, meg az utcán lévő autókhoz se, meg jókat énekelnek, de a hatalmasok nem hallják meg az éneküket, legalább is au apu ezt mondja, meg az anyu is.
De én szeretek itt élni, mert együtt a család: az anya, az apa, az Erik meg a nagyi is. Nem nagy a lakásunk, de nem szoktunk fázni. A nagyinak van különszobája, meg nekünk, az anyuék ott alszanak, ahol enni szoktunk, meg tévézni, meg oda ülnek le, akik jönnek hozzánk. Néha a lift sem működik, akkor a nagyi fönn marad. Apu csak a mesét, meg néha a meccset engedi nézni, mert a híreket meg a híradót nem lehet nézni nálunk; amit nem értek egészen, mert a kép is jön, meg a hang is, de együtt mégse jó, legalábbis az apu szerint: mert ott hazudnak mindig.
De én szeretek itt élni, ahogy már az előbb is leírtam, mert az jó. De az utcán sok mindent nem értek, mert ott vannak azok a nagy plakátok, amin ott egy vörös kéz, hogy megállítsa Brüsszelt, mert most ez az érdekünk, mert az veszélyeztet minket, meg az adózásunkat; ezt mondta egy bácsi, amikor apu nem volt otthon, mert dolgozott és én mégis odanyomtam a tévét a M1 műsorra, mert az volt legelöl, és akkor tovább kapcsoltam még öt csatornára és mindenütt ugyanaz a bácsi mondta az érdekünket!
De én mégis szeretek itt élni! Mert jó nézni a meccseket is, mert többen szaladgálnak a pályán, mint ahányan ülnek és nézik őket szép, új stadionokban, amiket taoból építettek, ezt mondta nekem az apu, és így legalább nem kellett kórházat felújítani, hogy a nagyit lehessen gyógyítani. És ez is európaiság, bár ezt most tényleg nem értem, hogy miért, de mondta a Dani az isiben, hogy ilyeneket írtak Nektek a magyar képviselők egy csoportja, mert valamitől most egy kicsit félnek, pedig a Polt Péter bácsi nem is olyan ijesztő, ha nem vagy emeszpés vagy civil.
Szóval én szeretek itt élni, mert van magyar virtus is, ami elkél, ahogyan azt az Orbán bácsi írta föl az oldalára, amire ugyanolyan nehéz följutni, mint a trafikhoz is hozzájutni.
Szóval: én szeretnék itt élni és ezért arra kérlek Benneteket, segítsetek, ha tudtok; de ha lehet, akkor inkább nekünk segítsetek, ne azoknak a bácsiknak és néniknek, akik ott kinn vannak veletek…
Üdvözlettel: egy magyar tanuló

2017. 04. 26.

Csak focizgatunk …!

 Anya, akkor megyek a meccsünkre!
 Menjél csak, kicsi fiam, vigyázz magadra, csak el ne essél!
 Jaj, anya, ne már’!
 Csomagoltam két szelet rántott húsos szendvicset, meg bekészítettem a másfélliteres Colát is, utána meg két túrósrétest, jó lesz majd a szünetben.
 De anya, nem utazunk, ez hazai meccs lesz.
 Nem baj, kell az utánpótlás, tudom én, mit kell enned.
 Anya, hol a foci-csukám?
 Engem kérdezel, ahova leraktad.
 Ki se pucoltad, anya?
 Dehogynem, különben is: a mű füvesen fogtok játszani, akkor meg nem is ebben a cipőben, hanem a másikban, amit a legutóbbi tao pénzekből vett a szertáros Sanyi bá’ leértékelve a túrkálóban, tudod, aztán nekünk kellett Áfa-s számlát szereznünk!
 Igazad van, akkor csak a kaját viszem, kapunk majd mindent.
 És, mit mondott a Laja bá’, ma mennyire kaphattok ki, hogy még elégedett maradjon?
 Ma 24 gólt kaphatunk, mert ez egy közepesen erős ellenfél lesz, a Méhkeréki SE Száguldozók csapata!
 Jól van, kicsinyem.
 Anya, a mai meccs különleges lesz: kijön megnézni a Kövér Laci bácsi is, és vele lesz majd a Csányi Sanyi bácsi is, meg rengeteg kamera is veszi majd a meccset.
 Hű, de jó, aztán miért jönnek?
 Mert a parlamentben megint lesz vita a fociról, és mi leszünk az érv!
 Mik lesztek?
 Érv, anya, nem érted, ÉRV!
 Ti érv, aztán mire?
 Hogy nálunk még a vesztesek is boldogok!
 Akkor jó, ezt már értem…
2017. 04. 26.

Na, és akkor most megvezetjük őket …!


 Árpikám, összetartásra!
 Jövünk, Főnök: kit hívjak még?
 A Pétert, a Tónit, a Lajost, a Janót, a két bajuszost, jöjjön a Sándor is, meg az újságírókat-kergető Berci-gyerek.
 Már itt is vagyunk, Főnök!
 Hol a meghívó?
 Melyik, Főnök!
 Hát a csütörtöki!
 Itt, a kezemben, a részletes forgatókönyv is, már lefordítottuk és kiadtuk az apparátusnak.
 És?!
 Nem vészes, megint a szokásos: „magyar helyzet” -ről beszélgetés, majd vita, de határozat nem lesz!
 Akkor rendben van, jól csináltátok.
 De, Főnök, lehet, hogy később mégis határoznak majd.
 Az most nem érdekel, most a lényeg, hogy kimegyek és zsebre-dugott kézzel megvezetem őket megint!
 Khm, már gyanakodnak, hogy …
 Az sem érdekel, gyanakodjanak nyugodtan, azzal is időt nyerünk: 2017. a miénk lesz, mert ez a lázadás éve!!!
 De tegnap kikaptunk a sógoroktól a hokiban is, ez nem jó jel, odakéne rá figyelnünk!
 Ne károgj, Janókám, ne károgj: akkor sem fogjuk hagyni a Szilárd rezsi-csökkentését elvenni, meg az adózásunkba se szóljanak bele!
 De abba bele sem szólnak, Főnök.
 Ha én mondom, akkor beleszólnak, meg már a TV2 is mondja, úgyhogy biztosan úgy is van, vagy lesz!
 Igaz: akkor a beszédet milyen módon építsük föl, milyen legyen: támadó vagy védekező; simulékonynak vagy érdesnek kell lennie; Európainak vagy inkább keletinek?
 Tolsztojtól most nem kell idézet, Szolzsenyicintől se; viszont kellene néhány mondat a török időkből, hogy azér’ akkor is lehetett élni a három-részre szakadt hazánkban, mennyi minden őrzi annak is az emlékét.
 Már keressük is a megfelelő török fürdőt, amit a Lőrinc felújíthatna állami pénzből, miután megvette MFB-s és Eximbankos kedvezményes hitelből, amit később elengedünk.
 Jó ötlet, szervezzétek!
 Anikó vagy Récsör menne majd a Főnökkel?!
 Most Récsör és Tiborcz jönnek, el kell intézni valamit még nekik kint!
 Rendben.
 Akkor mindent értetek?
 Hát…
 Jelszó: megint megvezetjük őket, aztán lesz, ami lesz…

2017. 04. 25.

Nem vezet sehová …?!

Talán 1965-öt vagy 1966-ot írtunk. Már elcsöndesedett az osztály, mindenki vigyázz-ban állt, ahogyan az akkoriban szokásban volt, belépett Palotás tanár úr, megállt a tanári asztal mögött, lerakta az osztálynaplót, körülnézett, bólintott és halkan hozzáfogott: ma a Dózsa György-féle parasztfölkelésről fogunk beszélgetni – és megkezdődött a történelem óránk. Én nagyon szerettem, Palotás tanár úrat, mert nemcsak mondta, láttatta is velünk a történelmet. Hol vitatkozni hívott egy plébánost, hol egy filmről beszélgettünk, hol egy könyvről: észrevétlenül ugyan, de mindig közelebb jutottunk a megértéshez. Soha nem kellett fegyelmeznie, rászólnia valakire, hogy figyeljél már, ne zörögj a ceruzáddal, ne a Marit lessed.
Szabadok voltunk. Szabadnak lenni, érteni, előre meglátni jó – tanította mindig. És azt is, hogy a szabadsághoz érteni kell, hogy mi történik, meg miért; és észre venni az alapvetőt, a fontost, a lényegest, és helyén kezelni a lényegtelent, a fecsegő felszínt is!
Mondom, aznap a Dózsa-féle parasztfölkelésről beszélgettünk. Arról, hogy a jobbágyok terhei kíméletlenül növekedtek; bevezették a terménykilenced behajtását; sőt az kötelezővé vált a szőlő és a föld után is; határoztak a nemesség és a papság vám- és harmincadmentességéről. Korlátozták a jobbágyok költözési jogát is, mert azokat a nemeseket, akik akadályozták, azokat nem büntették már! Időközben a törökök elfoglalták a szreberniki bánságot és megkezdődött a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra a hadsereg szervezése. „A kereszteshadsereg tagjai közé a jobbágyok mellett a fekete sereg megmaradt zsoldosait, szökött jobbágyokat, munka nélküli marhahajcsárokat, elbocsátott katonákat, illetve kisnemeseket is toboroztak.” Május közepére az országban mintegy 40 ezer fős paraszti had gyűlt össze! – mondta Palotás tanár úr, miközben mi néma csöndben figyeltünk.
Az óra végére persze Dózsát kivégezték: „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták.”
És ekkor Palotás tanár úr föltette a kérdést: miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle fölkelés?! – ez a házi föladat, legközelebb ezzel kezdünk.
Meg voltunk zavarodva, egymást kérdezgettük napokig, mert csak kétszer volt töri óra a héten; a második csak pénteken következett, addig honnan tudjuk meg? Mindenre gondoltunk: a fölkészületlenségre, az anyagi háttér gyengeségére; a tanulatlanságra; meg már nem is tudom mi mindenre, mégis éreztük: nem ez lesz a megoldás.
Aztán eljött a péntek, minden ugyanúgy, mint hétfőn: Palotás tanár úr bejött az osztályba, megállt a tanári asztal mögött, lerakta az osztálynaplót, bólintott, mi leültünk, Ő meg előrejött.
Szóval, miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle fölkelés?! Mondtuk, amiről előzetesen is beszélgettünk: de persze nem volt jó a válaszunk. Mert, ha nyertek volna, akkor sem változott volna semmi – mondta halkan Palotás tanár úr; a győzelem sem vezetett volna sehová, mert az elégedetlenség orvoslásával sem szűntek volna meg azok az okok, amik kiváltották az elégedetlenséget, mert maradt volna továbbra is a sötét, lassú feudalizmus, megmaradt volna jobbágyok kiszolgáltatottsága, a nemesek előjogai, szóval nem indult volna el a változás!
És akkor most mi van? – ötlik föl bennem; tiltakozunk, vonulunk, oda láncoljuk magunkat, aztán hazamegyünk, abbahagyjuk, készülünk ugyanolyan választásra, amiről pedig tudjuk:
nem vezet sehová…
2017. 04. 23.

„Az ám, Hazám”

„Bújt az üldözött ´s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett és nem lelé
Honját a´ hazában.”
(Az Országos Széchenyi Könyvtár által közzétett eredeti kézirat átirata.)

Megint elrepültek.
Az újhazába.
Ahol se múlt, se jelen, se jövendő, se békévé oldó emlékezés; Duna sincs nekik.
Csak ismeretlenség, csak rácsodálkozás, csak idegenség.
Ahol a konnektor-aljzat is más.
Még a doktor se úgy hívja őket: kérem a következőt!
Ahol a nyelv soha nem lesz már nekik „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta vola neki …”.
Mégis elrepültek.
Már visszarepültek.
Ahol az anya van, meg az apa.
Meg a kis, fehér szőr-gombóc, az a vakkantó négylábú.
A Dédi meg itt maradt: de Ő már „szerencsére” ezt sem érti.
Pedig ez az egy hét olyan szép volt.
Egy hét!
Hajnalig beszélgettünk: a múltról, a jelenről, meg a jövőről – a Dunáról is.
Hogy mindenütt ugyanúgy van, itt se, ott se könnyebb!
Csinálni kell, figyelni – de hogyan lesz előbbre?!
Pedig milyen jó volna.
Lehetne itt is, de mégse.
Visszarepültek.
Már hívtak is: megérkeztek, szerencsésen.
Majd jönnek megint.
Talán egy év múlva.
Egy év múlva.
Év múlva.
Múlva…

2017. 04. 20.

Az arc …


Akkoriban mindig tapsolni kellett! Meg hozzászólni és mindennel egyetérteni! Sőt mind ehhez még ujjongani: dalban és versben is megénekelni a végtelen örömünket! Minden olyan világos volt: sőt, érthetően egyszerű is. Előre megmondták, megérttették, aztán vissza-mondatták és megerősíttették! Aztán végrehajtották, amit utána rövidhírben bejelentettek. A házfalakat akkor is beborították a „szemléltető és propaganda táblák”. Meg az emeletnagyságú arcképek a bölcs, mindenhez-értő vezérről, meg a politikai bizottság még aktív tagjairól. A kultúra is szolgáló-leány volt, a tudomány is. A sport is bizonyította népünk, nemzetünk, társadalmi berendezkedésünk magasabb-rendűségét: hogy mi képesek vagyunk a gaz imperialisták gyűrűjében és álságos aknamunkája ellenére teljesíteni a tervet! Felajánlásokat is tettünk, hogy hamarabb, gyorsabban és mindannyiunk épülésére!
De ezen már túl vagyunk!
Most éppen havazik. A didergő hajléktalan összébb-húzza magán gönceit, fázós kutyája közelebb gömbölyödik lilaeres lábához, a macskája is inkább bebújik a szemetes-zsákok közé meleget álmodva. A hideglelős csöndet csak a házfalakat beborító óriás-plakátok zizegése töri meg: „ÁLLÍTSUK MEG BRÜSSZELT!”, „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!” – susogja ütemesen a szél.
A párt elnöke megint pontokba szedi a jövőt, most konzultációs kérdőíveken keresztül ad eligazítást arról, merre is van az előre. És nekünk örömmel kell visszaküldenünk, hogy tényleg arra van az előre; sőt, vissza se kell küldenünk, mert akkor is úgy lesz/van/volt, ha vissza se küldjük, mert most ilyen ez a világ! Most megint minden olyan egyszerű lett, és világos, megint háborúban állunk, és ha mégsem, akkor is háborúban állunk, ha kő kövön nem marad, akkor is, mert az ellenség már megint itt van a kertek alatt, sőt a spájzban, és megint karvaj orrát fújja ránk a gaz egyetemet építő képében. A bölcs, mindenhez-értő vezér megint egy arc, egyetlen arc, ami egyre barázdáltabb, egyre ijesztőbb: már talán nem is arc! A sport most nem bizonyít, csak az arc szeretné; és a kultúra meg a tudomány sem szolgálóleány, az istenér’ se!
Most éppen nem füstölnek, üzemben vannak, utasokat szállítanak a metrók. A combinók is szerencsésen elindultak mai útjukra. Az eltűnt Uber-taxik helyett a sárga-taxik hiénák módjára, cikázva róják az utcákat.
Megint tapsolni kéne, de a tenyerekben festékes flakonok vannak; megint hülye dalokat kéne írni és megzenésíteni, de helyette az „ezek ugyanazok” rigmusa szól; megint el kéne vitetni őket, de ezek kiröhögik az elvivőket.
De az az arc, az az arc
2017. 04. 19.

Jelszavak és nagy semmi …


„Ideje felszámolni a jobboldali ellenzéket!” – adta ki a jelszót az SzK(b)P XVI. kongresszusa.
„Meg akarjuk védeni Magyarországot, ezért vállalnunk kell a küzdelmet is…” – hangzik el egy miniszterelnöki interjúban.
Közben egy KDNP-s bejelenti, hogy kilép a pártjából. Aztán ugyanezt kiáltja világgá egy Jobbik-os is, aki egyúttal lemond minden tisztségéről is (kivéve persze a képviselőséget). Aztán egy, amióta világ a világ mindig a Fidesz-re szavazó nyílt levelet ír a miniszterelnöknek, hogy „nehogymá’”! Ugyanezt teszi egy jogászprofesszor is! Mert: „… az elszántsága feszes. Meghátrálásnak jelét sem látom. Egység is van, cselekvőképességet megbontó vitáink nincsenek…” – így a miniszterelnök.
Mint a régi, szép időkben. Most a Magyar Időkben.
Aztán egy LMP-s képviselő mondja, hogy jövőre nem indul az országgyűlési választásokon. A szocialistáktól is kilép egy ifjú-szocialista.
És forrongásban minden: az utca főleg.
Közben Schmidt Mária megmondó-ember tovább üti a Soros-dinasztiát, aki meg akarta és akarja buktatni a vezérünket, meg a Trumpot is, és aki megrontja a világot, ránk szabadítja még a migráns-seregeket is. A Havasnál meg nyilatkozik a protokoll-szakértő: „Diktatúrát csak diktátoroktól lehet tanulni.” – hát figyeljünk rájuk?!
Mert ez már főpróba – kiált ránk megint a vezér, mert ez már élet-halál harc, itt a kérdés újból az, hogy „… magyar emberek érdekét szolgáló országgyűlésünk és kormányunk lesz-e, vagy idegen érdekeket szolgál majd …” a leendő parlament. Most megint mindennél fontosabb, hogy „… a párt ne Noé bárkája legyen, hanem egyformán gondolkodó és egy ütemre lépő emberek harci szövetsége …” (Dzsugasvili, Joszif Visszarionovics Sztálin).
Hát így éldegélünk most mi, húsvét után, 2017-ben…

2017. 04. 18.

Érvelés …


Tegnap nem voltam itthon, kimentünk egy napra Bécsbe az unokatestvér-gyerekekkel. Így egy napra kiestem az egyre elviselhetetlenebb, durvább, lélekölőbb napi dagonyából. Egy napra – mint régen – beszippantottam a szabadság édes illatát, amikor átgurultunk a határon; amikor elhagytuk Parndorf butikjait; amikor balról megpillantottuk a bécsi tározók hatalmas „hordói” -t. Pedig nem volt igazán jó idő, a nap is csak néha-néha, unalmában bukkant elő a szürkébe borult ég egyhangúságából.
És mégis! Pont ugyanúgy, mint régen. Kísérteties. Mert nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.
A Ringen az autók hangtalanul, tisztán, ragyogva suhantak; az emberek az utcán mosolyogva, kart-karöltve sétáltak; volt, aki pipáját tömködte, mások kutyájukat hívogatták füttyöve; még a kuporgó koldus szemében is megcsillant egy apró fénysugár – bár inkább az egy könnycsepp lehetett.
Éppen ugyanúgy, mint régen. Kísérteties.
Can I get a Latte? – kérdi mellettem Ricsi a kávézóban, s ahogyan 30 évvel ezelőtt anyámmal (csak akkor talán 6 schillingért kaptunk egy kávét a legendás Eduscho-ban), leülünk az egyik asztalhoz, kényelmesen elterpeszkedünk, és semmivel nem törődve isszuk a kávénkat. Az ablak előtt hullámzik a tömeg, a Karntner mindig tele van gondtalanul sétáló emberekkel, akiket nem érdekel: ki és honnan és miért érkezett, sétálnak, beszélgetnek. Talán az Opera mellett áll egy rendőrautó, ami jelzi: vigyáznak ránk!
Éppen ugyanúgy, mint régen. Kísérteties.
A Schönbrunni kastély kertje szintén csurig emberekkel: fényképeznek, sétálgatnak, nyomkodják a telefonjukat, szabadok! Mosolyognak. Most nincsenek gondok, nincs aggódás: kisimult és kipirult arcok néznek felém mindenféle hátsó gondolat és szándék nélkül. Szép ez a szabadság!
Éppen ugyanúgy, mint régen. Kísérteties.
Aztán este kilenc-körül megérkezünk, bekapcsolom a gépet, ugrom az internetre, nézem: mi történt. „Gu­lyás Már­tont nem törte meg a bör­tön, azon­nal egy spe­ci­á­lis társ­ke­re­sőn vi­gasz­ta­ló­dott…” – így a kormány-pénzelt, undorító szócső; ezt a hírt („Gulyás Márton a bíróságról egy társkereső oldalra rohant”) veszi át a másik (nézhetetlen, olvashatatlan), jobbnapokat megélt hírportál.
Végre itthon – súgom magamnak, csak olvass nyugodtan: „halált virágzik most a türelem” …
Szinte hallom a vitát:
 egyszer egy, az egy
 buzi vagy, kuss
szól rá az „érv”!
Végre itthon …

2017. 04. 16.