„Bújt az üldözött ´s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szertenézett és nem lelé
Honját a´ hazában.”
(Az Országos Széchenyi Könyvtár által közzétett eredeti kézirat átirata.)

Megint elrepültek.
Az újhazába.
Ahol se múlt, se jelen, se jövendő, se békévé oldó emlékezés; Duna sincs nekik.
Csak ismeretlenség, csak rácsodálkozás, csak idegenség.
Ahol a konnektor-aljzat is más.
Még a doktor se úgy hívja őket: kérem a következőt!
Ahol a nyelv soha nem lesz már nekik „Láttyátuk feleim szümtükkel mik vogymuk. Isa pur es chomuu vogymuk. Menyi milosztben terümtevé elevé miü isemüküt, Ádámut, és adutta vola neki …”.
Mégis elrepültek.
Már visszarepültek.
Ahol az anya van, meg az apa.
Meg a kis, fehér szőr-gombóc, az a vakkantó négylábú.
A Dédi meg itt maradt: de Ő már „szerencsére” ezt sem érti.
Pedig ez az egy hét olyan szép volt.
Egy hét!
Hajnalig beszélgettünk: a múltról, a jelenről, meg a jövőről – a Dunáról is.
Hogy mindenütt ugyanúgy van, itt se, ott se könnyebb!
Csinálni kell, figyelni – de hogyan lesz előbbre?!
Pedig milyen jó volna.
Lehetne itt is, de mégse.
Visszarepültek.
Már hívtak is: megérkeztek, szerencsésen.
Majd jönnek megint.
Talán egy év múlva.
Egy év múlva.
Év múlva.
Múlva…

2017. 04. 20.