Talán 1965-öt vagy 1966-ot írtunk. Már elcsöndesedett az osztály, mindenki vigyázz-ban állt, ahogyan az akkoriban szokásban volt, belépett Palotás tanár úr, megállt a tanári asztal mögött, lerakta az osztálynaplót, körülnézett, bólintott és halkan hozzáfogott: ma a Dózsa György-féle parasztfölkelésről fogunk beszélgetni – és megkezdődött a történelem óránk. Én nagyon szerettem, Palotás tanár úrat, mert nemcsak mondta, láttatta is velünk a történelmet. Hol vitatkozni hívott egy plébánost, hol egy filmről beszélgettünk, hol egy könyvről: észrevétlenül ugyan, de mindig közelebb jutottunk a megértéshez. Soha nem kellett fegyelmeznie, rászólnia valakire, hogy figyeljél már, ne zörögj a ceruzáddal, ne a Marit lessed.
Szabadok voltunk. Szabadnak lenni, érteni, előre meglátni jó – tanította mindig. És azt is, hogy a szabadsághoz érteni kell, hogy mi történik, meg miért; és észre venni az alapvetőt, a fontost, a lényegest, és helyén kezelni a lényegtelent, a fecsegő felszínt is!
Mondom, aznap a Dózsa-féle parasztfölkelésről beszélgettünk. Arról, hogy a jobbágyok terhei kíméletlenül növekedtek; bevezették a terménykilenced behajtását; sőt az kötelezővé vált a szőlő és a föld után is; határoztak a nemesség és a papság vám- és harmincadmentességéről. Korlátozták a jobbágyok költözési jogát is, mert azokat a nemeseket, akik akadályozták, azokat nem büntették már! Időközben a törökök elfoglalták a szreberniki bánságot és megkezdődött a pápa által meghirdetett keresztes hadjáratra a hadsereg szervezése. „A kereszteshadsereg tagjai közé a jobbágyok mellett a fekete sereg megmaradt zsoldosait, szökött jobbágyokat, munka nélküli marhahajcsárokat, elbocsátott katonákat, illetve kisnemeseket is toboroztak.” Május közepére az országban mintegy 40 ezer fős paraszti had gyűlt össze! – mondta Palotás tanár úr, miközben mi néma csöndben figyeltünk.
Az óra végére persze Dózsát kivégezték: „először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták.”
És ekkor Palotás tanár úr föltette a kérdést: miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle fölkelés?! – ez a házi föladat, legközelebb ezzel kezdünk.
Meg voltunk zavarodva, egymást kérdezgettük napokig, mert csak kétszer volt töri óra a héten; a második csak pénteken következett, addig honnan tudjuk meg? Mindenre gondoltunk: a fölkészületlenségre, az anyagi háttér gyengeségére; a tanulatlanságra; meg már nem is tudom mi mindenre, mégis éreztük: nem ez lesz a megoldás.
Aztán eljött a péntek, minden ugyanúgy, mint hétfőn: Palotás tanár úr bejött az osztályba, megállt a tanári asztal mögött, lerakta az osztálynaplót, bólintott, mi leültünk, Ő meg előrejött.
Szóval, miért volt eleve bukásra ítélve a Dózsa-féle fölkelés?! Mondtuk, amiről előzetesen is beszélgettünk: de persze nem volt jó a válaszunk. Mert, ha nyertek volna, akkor sem változott volna semmi – mondta halkan Palotás tanár úr; a győzelem sem vezetett volna sehová, mert az elégedetlenség orvoslásával sem szűntek volna meg azok az okok, amik kiváltották az elégedetlenséget, mert maradt volna továbbra is a sötét, lassú feudalizmus, megmaradt volna jobbágyok kiszolgáltatottsága, a nemesek előjogai, szóval nem indult volna el a változás!
És akkor most mi van? – ötlik föl bennem; tiltakozunk, vonulunk, oda láncoljuk magunkat, aztán hazamegyünk, abbahagyjuk, készülünk ugyanolyan választásra, amiről pedig tudjuk:
nem vezet sehová…
2017. 04. 23.