Szilvi, azonnal állj meg – csattant élesen a reggeli iskolába-menet. De Szilvi nem állt meg, sietősen kapkodta tovább lábait a járdán, szinte már futott. Nem is nézett se jobbra, se balra, talán csak a lába elé pillantott egyszer-egyszer, inkább iszkolt előre, ahogy csak bírt. Szilvi – hallotta megint a háta mögül, állj meg!
De Ő, mintha meg se hallotta volna.
Korához képest fejlett, nagytestű kislány volt, a ötödiket fejezi be éppen, aznap már az ”…áció!” naphoz érkeztek meg, már móka volt az egész iskola: az udvaron játszottak, meg néha-néha volt egy óra is, ahol a javítani akaró gyerekek még bizonyíthattak. De Szilvi már túl volt ezeken a bizonyításokon, neki már minden jegyét lezárták, olyan lett a bizonyítványa, amilyen szokott: se túl jó, se túl rossz; még elmegy.
Otthon ebből a szülei korábban sem csináltak gondot, elfogadták Szilvikét olyannak, amilyen. Csak a bratyója, csak Ő nem akart ebbe beletörődni: nem tudta elfogadni, hogy Szilvi nem az első, hogy nem a legjobb, de még csak nem is második. Állandóan csesztette, hogy tanuljon, kérdezzen, ha valamit nem ért, sőt, még ki is kérdezte Szilvikét, amikor együtt voltak. Kemény volt vele, több, mint szigorú, éppen, hogy csak nem verte, de amivel csak tudta büntette: amikor úgy ítélte meg nem engedte se játszani, se olvasni, még tv-t nézni sem. És sokszor ítélte úgy.
A bratyó szerette ugyan Szilvit, mégis élvezte, amikor látta rajta, hogy félelemből tanul, fogad neki szót, olvassa tovább a tanulnivalót. Emlékezett rá, hogy Ő is mennyire félt az apjától, amikor meg kellett mutatnia az ellenőrzőjét és abban az az üzenet állt: „Fia megint verekedett, állandó közbe-kérdezéseivel zavarta az órát, ezért szigorú figyelmeztetésben részesítem, Némethné Kollár Aranka osztályfőnök”. Ilyenkor összegömbölyödve várta a pofont, ami rendre el is csattant. De Ő nem ütötte meg Szilvit, nem akarta. Minek. Ütés nélkül is félt tőle és mindig tette, amire utasította.
Szilvi sohasem szólt a szüleinek, hogy a bátyja terrorizálja, hogy fél tőle, hogy kerülné, ha lenne még egy szobájuk, ahová elmenekülhetne, de nem volt. Így, hát minden ment tovább a maga útján.
Mindig együtt mentek iskolába: fölkeltek, megmosakodtak (mindig a bratyó ment előbb a fürdőszobába), aztán megreggeliztek, fölkapták a tanyójukat és irány a suli. Még útközben is kérdezte a bátyja a leckéről, figyelte, mennyire tudja az anyagot. Még ott sem hagyott békét neki.
De ma reggel előbb akart beérni az iskolába, mint a bátyja. Ma mindenképpen előbb! Úgy akarta intézni, hogy mindenki lássa: ma nem a bratyóval jött, egyedül!
Mert volt egy találkozója. És oda egyedül akart érkezni. Azért vette föl a húsvétra kapott új szoknyáját és blúzát, amit Ő választhatott. Még anyu kölnijéből is öntött egy kicsit magára. Már a rágót is kiköpte.
Mert a hetedikből a Lalival ezt beszélték meg, hogy reggel egy kicsit beszélnek, hogy mikor és hol fognak az udvaron „összefutni”.
Ezért sietett előre.
Állj meg – harsant megint mögötte a bratyó, most már artikulálatlan hangja, és akkor utolérte és durván hátba-vágta, hogy elesett és elszakadt az új szoknyája, a könyöke fölhorzsolódott és vérezni kezdett a lába is…
Fölötte nevetés hallatszott, az ismerős lányok vihorásztak, a fiúk gúnyosan röhögtek és akkor Lali odalépett hozzá: „Ne félj, hagyd őket, gyere, beszélgessünk …”
2017. 06. 15.
