2022. január hónap bejegyzései

CSAK EGY KÖNYV

CSAK EGY KÖNYV

Még mindig olvasom Ken Follett Soha című könyvét.

Nem értem a végére. Sejtem ugyan azt, de nem tudom. Hülye szokásom van ugyanis: egyszerre több könyvbe is belekezdek, szakkönyvekbe, regényekbe és attól függően, milyen a hangulatom veszem a kezembe az éppen olvasnivalót. Így van ez Follett olvasásával is. Hát lassan jutok a végére. Viszont a könyv lebilincselő, elgondolkodtató. A háborúba sodródásról szól, arról, hogy a háborút senki-sem akarja, aztán az mégis bekövetkezik. Persze a könyv emberekről szól. Sorsokról. Arról, hogy teljesen mindegy, ki vagy, az Egyesült Államok elnöke vagy Csádból menekülő; hol élsz, Észak-Koreában vagy Franciaországban; mit csinálsz, terrorista vagy küzdsz ellenük; ateista vagy muzulmán, nem ez az érdekes: hogyan élsz, hogyan gondolkodsz embertársadról, szolidáris vagy-e vele, képes vagy-e szerelemre a szokásaid ellenére is.

Belegondolok: vajon a magyar miniszterelnök olvasta-e ezt a könyvet?

Vagy „csak” a Nemzeti Sportot?

Tavaly megosztotta „nyári könyvajánlatait”: a „Megbetegít-e a modern technológia?”, „A kínai észjárás”, a „Biblia, Szent Benedek válaszútján”, az „Egy év a világ legboldogabb országában” című könyveket. Elképzelhető, hogy észre sem vesszük, hogyan manipulálnak bennünket; az emberközpontúság hatására változik-e a kínai észjárás; Krisztus követése a közösségben élők számára; hogyan kell boldognak lenni?

Könyvek. Amiből okulni, tanulni lehet.

Azt mondják: az olvasó is írja a könyvet. Ahogy olvassa, amit kiért belőle, ami hat rá, ahogyan az olvasás után folytatja az életét.

Mindenkinek, a magyar miniszterelnöknek is javaslom elolvasni a SOHA című könyvet.

Különösen a Putyinhoz történő látogatása előtt…

  1. 01. 30. vasárnap

(Kép: Soha könyv borítója)

„NE FIGYELJENEK ODA ARRA, AMIT MONDOK …”

„NE FIGYELJENEK ODA ARRA, AMIT MONDOK …”

szivárogtatta ki a WikiLeaks a 2008. áprilisi (confidential) táviratot, ami szerint Orbán Viktor ezt mondta diplomatáknak, ezt később az érintett sem cáfolta, viszont megerősítette: nem túl bonyolult, a TETTEK BESZÉLNEK.

Akkor nézzük miket mondott tegnap reggel, amire NEM kell figyelnünk:

  1. „De akik a részérdekeket szolgálják, vagyis egy-egy párt nevében beszélnek és dolgoznak, azoknak tudniuk kell, hogy a munkájukkal az egészet szolgálják. Tehát nem szabad úgy hatalomra kerülni, nem szabad úgy akarni a hatalmat – most a baloldal esetében szerintem erről van szó –, hogy közben az egész, mármint a nemzet, az ország, a népesség érdekei ellen teszünk. Amikor úgy támadjuk az oltási intézkedéseket, a vírus elleni védekezéseket, hogy valójában ezzel lebeszéljük az embereket arról, hogy közreműködjenek, hogy ők is akarják, hogy ők is részei legyenek a védekezésnek, akkor úgy akar hatalomra kerülni a baloldal, olyan számítások alapján, amik összességében rosszak az országnak.”

Ezzel szemben tetteinek a következményeként: Magyarország az elsők között van a világon a pandémia okozta a lakosság-arányos halálozási rátában, 41 000 magyar állampolgár halt meg; nem ingyenes a tesztelés (kivéve pl. a labdarúgóknál); a Fidesz szövetségese Mi Hazánk Mozgalmon kívül egyik ellenzéki párt sem támadja az oltást, nem beszélik le az embereket; a kínai vakcináról kiderült: idős embereknél nem hatékony, a magyar kormány mégis…; naponta derülnek ki a lélegeztető gépekkel, egyéb beszerzésekkel kapcsolatosan a „csókosok” anyagi érdekeltségeinek a visszásságai, lopásai; a nemzeti egészségügyi ellátórendszer közben nem tudja zavartalanul betölteni funkcióját; mintha a kormány nem lenne ura a helyzetnek.

  1. „Azt is tudjuk, hogy a baloldal időről időre rendszeresen támadja a vakcinákat, még most is, amikor már közülük legtöbben fölvették a harmadikat is és főleg, elsősorban a keleti vakcinákat, miközben mindenki tudja pontosan, hogy ez üzleti kérdés volt az Európai Unió számára. És addig, amíg nem tudhatjuk meg, hogy az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen miről SMS-ezgetett, és milyen tartalmú SMS-eket, üzeneteket váltott a Pfizer cég vezérigazgatójával, addig egyáltalán ez a kérdés, nem is értjük, hogy hogy merülhet fel.”

Ezzel szemben itthon nem az „SMS-ezgetésről” nem tudunk semmit, hanem a pandémiával összefüggő megbetegedési, halálozási adatok részleteiről; a vakcina-vásárlások szerződési hátteréről; a lebonyolító közvetítők hihetetlen nyerészkedéséről; a tesztek, a lélegeztetőgépek sorsáról; a magyar egészségügy valódi helyzetéről nincs információnk.

  1. „Tehát a gyógyszergyárak nagyon fontosak az életünk szempontjából, hiszen ott gyártják a gyógyszereket meg a vakcinákat, de nem szolgáltathatjuk ki sohasem magunkat egy vagy kettő vagy három ilyen, egy klubba tömörülő gyógyszergyárnak.”

Érthető: ha a gaz imperialisták az EU-ban hajhásszák a profitot, akkor nem szabad csak rájuk támaszkodni, akkor be kell szerezni Kínából, Oroszországból is vakcinát, igaz: azokat még nem engedélyezték nemzetközi szakértők, speciális magyar szabályokat kellett hozni, hogy Szijjártó Péter (gyógyszerész???) engedélyezhesse; aztán a nem javasolt (idős) korosztálynak be kell adatni: ez az igazi kiszolgáltatottság!

  1. „Az egyik az infláció, ami egy ilyen makrogazdasági, a valóságtól kicsit távolabbi megközelítés; ez is fontos. Meg van az élet, és annak az életszagú megközelítése … De vannak rendkívüli helyzetek, és rendkívüli helyzetekben a kormány nem mondhatja azt, hogy majd a gazdasági szereplők fogják megoldani a rendkívüli helyzetet, ugyanis ők nem tudják. Ha meg tudták volna oldani, akkor nem jött volna létre rendkívüli helyzet.”

Tehát: „rendkívüli helyzet van”! Amit persze eddig is tudtunk, mert törvényt hozatott róla, amit a csókosai, a „133 bátor ember” azonnal megszavazott. Tehát akkor mégsem szárnyal az a gazdaság, Adódik a kérdés: miért csak rendkívüli helyzetekben kell „az életszagú közelítés”?

  1. „Szerintem a magyar közvélemény elég régóta ismeri a mi politikánkat, és pontosan tudja, hogy bennünket nem lehet sehova sem odarendelni. Magyarország egy szuverén ország, és a kormánya is szuverén, és a vezetői is szuverén módon viselkednek. Másodsorban mi mindig a nemzeti érdekeket tartjuk szem előtt – a külkapcsolatokban is.”

A magyar nemzeti érdek: ne legyen háború! Magyar nemzeti érdek: bárhol és bármikor érje támadás egy demokratikus jogállamot, ki kell fejeznünk a szolidaritásunkat. Magyar nemzeti érdek: szövetségesi feladatainkat teljesítsük. Magyar nemzeti érdek: cselekedeteink miatt ne büntessenek, ne ültessenek szégyenpadra. Putyin most az orosz nemzeti érdekekre hivatkozva új, (hideg)háborús programot hirdetett, ennek megfelelően cselekszik is, ennek (informális, miniszterelnöki látogatással való) támogatása nem magyar nemzeti érdek!

Választások lesznek Magyarországon. Nem egyenlő feltételekkel zajlanak az előkészületek, a pálya egyértelműen lejt a Fidesz felé, a kormány (vissza)él lehetőségeivel, közpénzből finanszírozott kampányt folytat; nem ad hiteles információt az ország valós helyzetéről; nem biztosít egyenlő feltételeket a közmédiában az ellenzéknek; negatív, lejárató kampányt folytat.

Mi lesz ebből?

Hova vezet ez az út?

Április harmadikán majd megtudjuk.

Vagy csak később…

  1. 01. 29. szombat

(Kép: 24 módosításával)

A NOVÁK

A NOVÁK
„A legfontosabb,
hogy Magyarország
magyar ország
maradjon”

Sok (magyar) Novák élt hazánkban, névtelenek, akik tisztességesen tették a dolgukat; híresek is: olimpiai bajnokok (Éva, Ilona, Dezső, Ferenc); koreográfus (Ferenc); zenész (Ferenc).
Köztársasági elnök Novák még nem volt.
Most lesz.
Nem a Duna jegén választják majd.
De ez őt nem érdekli.
Neki elég, hogy a „gyűlöletkeltő-gyűlölködő vezér” megnevezte, jelölte. Magyarország alaptörvénye 9. cikk (1) bekezdése szerint ugyan: „Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzet egységét, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.” A „gyűlöletkeltő-gyűlölködő vezér” szerint a jelöltje, Novák kifejezi. Novák elvállalta, hát szerinte is kifejezi. A nemzet egységét.
Szerintem nem.
Viszont én csak egy névtelen, nem is Novák ember vagyok. Nekem nincs szavam. Pontosabban nem lehet szavam. Hogy képzelem, egyszerű magyar állampolgárként, hogy belepofázzak a nagyok dolgába?! Én csak töltögessem ki a konzultációs kérdőív-baromságokat, csak tapsikoljak a krumplinak, a kézilabda-csarnokoknak, higgyek a hazugságoknak, hogy nőnek majd a pedagógus-bérek, letörik az inflációt, itt van már a Kánaán…
És akkor jön Novák.
A pártpolitikus. Aki szerint a „köztársaságielnök-jelöltek párthoz kötődése általános Magyarországon és külföldön is, semmi újdonság nincs benne”. Szűrös Mátyás, Göncz Árpád, Mádl Ferenc, Sólyom László, Schmitt Pál, (Kövér László), Áder János – ’89 után. Tényleg: a szűrösi, schmitti, kövéri, áderi sorba simán beleillik, belesimul. No de a többieknek a közelébe se…Mert ők NEM pártpolitikusok voltak!
Jön a Novák.
Aki nem azér’ lett „bábunak” minősítve, mert nő, hanem azért, amit eddig életében tett! Lehetett volna férfi is, mint Szájer, aki nem azért lett, aki lett, mert az ereszen ereszkedett alá, hanem azért, mert közben olyan alaptörvényt pötyögött az Ipadjába, amivel saját sorstársait hozta lehetetlen helyzetbe (magát nem, mert a hatalom bástyáin belül volt). Ugyanez a helyzet Novákkal is: nem azt kell figyelni, amit mond…
Jön a Novák.
Aki szerint az a gesztus, hogy büszke, hogy óv, hogy gyarapít. Hogy Magyarország a szíve közepe. Amikor a hidegháborúban, szabadosság(??) elleni harcban kell helytállni. És mire fogod tanítani („nem középiskolás fokon”) a gyermekeket? Kik fogják majd? Lesznek még?
Jön a Novák.
És Sandra Bullock „világbékéje” …
2022. 01. 27. csütörtök
(Kép: telex)

MÉG NEM KELLETT VOLNA …

MÉG NEM KELLETT VOLNA…

Még nem kellett volna meghalnia. Még élhetett volna. Mégsem így lett. Meghalt. „Természetes kiválasztódás.” Az élet és a halál rendje. Semmi különös.

Bár még nem kellett volna meghalnia.

Persze manapság?

Amikor minden ember „annyit” is ér… Amikor fontosabb egy „Békemenet” szervezése „romániai vendégmunkásokkal”, egy kézilabda EB megrendezése, „IPPON” fényképezése, kis-ovisok és Putyin látogatása, mint az egészségügy újra-szervezése.

Még nem kellett volna.

Viszont „Magyarország előre megy…”. Az övé, meg a családjáé, meg a csókosaié, a hűbéreseié biztosan. A többieknek coki. Ők a „természetesen kiválasztódottak” lesznek. Vagyis a belepusztultak.

Bözsi néni, Edit néni: értitek? Vagy elég, ha „benne lesztek a tévében”, ha mutatkoztok, szelfiztek vele egyet? Azt hiszitek, az unokáitok büszkék lesznek erre a fotóra? Most röhögnek „Rajtatok”, aztán amikor nem lesztek már, a képet kiba@@ák a szemétbe.

Meghalt. Talán még nem kellett volna.

 De „csak” egy kisember volt. Nem is olimpiai bajnok. Nem is egy celeb. „csak” egy ember.

Holnap lesz a temetése…

  1. 01. 26. szerda

„BETEG VAGYOK”

„(BETEG VAGYOK…)”

„Igen kicsim, egyszer még mi is örülni fogunk.” – írta József Attila 1926 áprilisában.

Most még nincs április. Még nem is örülünk. Bár biztosan lenne minek, hisz meggyógyultak az unokáim, mehetnek már oviba, isibe. A nagy pedig Párizsban előadást tart majd franciául egy konferencián, amin ott lesz Macron is, szinte hihetetlen: elképzelhetetlenül büszke vagyok rá! Aztán megkaptam a szurikat is; van mit ennem is, olvasnom is; Thessza sem éhezik: nem vagyok egyedül! A szobámban is meleg van; amikor akarok, (még) el tudok menni sétálni is. Bár a nevek néha cserben hagynak, de látom (még), amit látnom kell; bár már ritkábban veszem észre azt, amit észre kell.

Mennyi öröm!

Hát akkor?

A család, a ház, a kert rendben. Amire lehet, van hatásom, az működik. Ha nem, megbütykölöm. Ha kell, segítséget kapok a szomszédtól.

Kit érdekel a tágabb világ?!

Lehetne, hogy ne érdekeljen?

Nem lehet! Óráról-órára derülnek ki visszataszító ügyek, fölháborító dolgok, amelyek nem hagynak nyugodni, mert nem hagynak normálisan élni sem. Állampolgára vagyok (még) e hazának, egyenjogú bárki mással: a miniszterelnökkel is, a volt és a leendő államelnökkel is; én nem csaltam, plagizáltam; tudatosan nem hazudtam „jónak a rosszat” bele a magyar emberek arcába; nem szítottam magyart a magyar ellen; nem keltettem gyűlöletet, nem állítottam be a szegénységet bűnnek, csak mert az érdekem úgy kívánta volna.

Hogyan is írta a költő: „Mert leheletem segít a felhőn s a kis öreg hosszan bámul az eltünő csapat után,/ Óvatosan indul meg aztán, pipája is kialszik közben./ Hűvösödik,/ Az uccára dobott cselédlány fiacskája holttestét költögeti.”

Egyszer még örülni fogunk, az unokáim biztosan…

  1. 01. 24. hétfő

(Kép: 444)

„PIROS VOLT A PARADICSOM, NEM SÁRGA…”

„PIROS VOLT A PARADICSOM, NEM SÁRGA…”

A végén visszajött és a billentyűkre csapott. Pedig azt „ígérte”: ő bizony nem fog megnyilvánulni: sem az egyik, sem a másik mellett. Most mégis, aztán vigyorogva kivonult a színpadról.

Szimbolikus.

Volt, aki azt a „bizonyos” labdát vitte magával a megnyitóra. Ő vihette, nem jött rendőr érte.

Szimbolikus.

Volt, aki nem ment el a megnyitóra. Megírta: „Így a kultúra napján különösen fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy ennek az épületnek a létrejötte nem a kultúra, hanem a barbár erőszak jegyében történt.” Megszólta érte.

Szimbolikus.

Volt, aki szintén nem ment oda. Pedig szabadon engedték: most csak „bírói engedélyes kényszerintézkedés hatálya alatt áll”. Pedig elszökhet, meghamisíthat, összebeszélhet. Most lófrál az utcán.

Szimbolikus.

Volt, aki férfiasan kezet fogott vele. Aztán a képpel „teleszóródott” az internet. Kossuth díjat előbb kapott. Mert a banzájnak (vigyorogva) indulnia kell!

Szimbolikus.

Volt, aki disznót pörkölt, pacalt főzött; vitán vett részt és azt mondta, „A semleges, mindenre nyitott kultúrpolitikát nyugodtan el lehet felejteni, abból nem jön ki semmi”. Igaz, katonatiszt volt egykoron.

Szimbolikus.

Volt, aki az unokáival játszott, és szóba sem került a nemváltás kérdése. „Csak” játszottak.

Szimbolikus.

Voltak (Fidesz-KDNP képviselők), akik nem vettek részt az EP szavazásán, ami erőszakos cselekménynek minősítette a Kazahsztánban történteket.

Szimbolikus.

Volt, aki (meg)magyarázta: miért siker a százmilliárdos épített kézilabda-csarnok építési projekt, miközben a magyar férfi kézilabda válogatott leégett a magyar rendezésű EB-n.

Szimbolikus.

Volt, aki most nem Bözsi nénit, hanem Edit nénit köszöntötte.

Szimbolikus.

Volt, aki kiírta az üzenőfalára: „OTT LESZÜNK!”

Szimbolikus.

És a magyar kultúra napján kinyílik a verses kötet Ptőfi Sándor 1847. januárjában írt versénél: „Vannak hamis próféták, akik/ Azt hirdetik nagy gonoszan,/ Hogy már megállhatunk, mert itten/ Az ígéretnek földe van./ Hazugság, szemtelen hazugság,/ Mit milliók cáfolnak meg,/ Kik nap hevében, éhen-szomjan,/ Kétségbeesve tengenek.”

Szimbolikus.

  1. 01. 23. vasárnap

NAPLÓSZERŰEN

(110.)
Szikrázóan süt a nap, néhány centiméter hó hullott az éjjel, de nincs annyira hideg, hogy a kertben megmaradjon, már voltam a patikában, ahol hosszú sorban kígyózott a gyógyszerre váró emberek sokasága, mindenkin maszk volt, még kinn, a patika előtt is várakoztak, viszont sehol egy hang, semmi morgolódás, a gyógyszerész kedvesen és gyorsan dolgozott, hamar végeztem. Most nem velem volt Thessza, hanem Marival mentek a piacra, szinte együtt értünk haza, most itt hever mellettem, nyalogatja, tisztogatja magát.
„Nálatok van választás?” – fordulok Thesszához a kérdéssel, „mert nálunk, magyar embereknél hamarosan lesz és akkor szavazunk, te kire szavaznál?”, de Thessza csak fekszik, igaz: a szemeivel engem néz, talán a farka is megmozdul, de nem, fekszik tovább nyugodtan, talán várja a folytatást. Persze tudom én: Thesszáéknál nincsen választás, a falkában megküzdenek, megharcolnak a „falka-vezérségért”, aztán az erősebb győz, a gyengébb meg megy a falkába, nem kell nekik szavazni, csak „gond lenne vele”. Az ember-falkában is sokan gondolkodnak így, azaz tennének így, de baj csak akkor lesz belőle, ha a kormány, a hatalom gondolkodik így, aztán ennek megfelelően cselekszik is. Hogy is mondta a regnáló „falka-vezér”, „… ne figyeljenek oda arra, amit mondok, egyetlen dologra figyeljenek, amit csinálok”, hát éppen ez az, azt figyeljük, érezzük nap mint nap.
Thesszáékat értem, az erősebb, az erősebb: ő nyúl először a kajáért, választ szukát, fekszik a legjobbnak vélt helyre. Az embereknél ez, hogy is, nem ugyanígy van? „Hülye kérdés” – súgom csak magamnak, hisz a válasz nem kérdés. Pedig (állítólag) azért választunk, hogy ne ugyanígy legyen, olyanok legyenek a „vezetőink”, akik elfogadják „szolgaságukat”, hiszen ez így volt, amióta világ a világ! Mert ők mégsem ezt teszik: a „szolgának” választott inkább kiválasztottnak érzi-hiszi magát, és élni kezd „kiválasztotti” helyzetével, lehetőségeivel. Hát nem így volt ez az utóbbi tíz-tizenkét évben is? Viszont a remény hal meg utoljára…
Tovább szemezünk Thesszával: ő persze hallgat, nekem közben jár az agyam. Vajon kit fogunk választani? „Inkább támadnak az emberek olyan valaki ellen, aki megszerettette magát velük, mint akitől félnek” – írta Niccolo Machiavelli, meg azt is: „Az embereknek úgy kell ártani, hogy ne lehessen félni a bosszútól.” „Érted te ezt, kis-kutyám?” – kérdezem Thesszától, „te kit választanál?” Barna szemeiből árad a szeretet, nem is kérdés, mit sugároz. „Mi, emberek, vajon miért nem így választunk?” – nézek előre, „lehetséges, hogy igaza van Machiavellinek? Vagy nem is ismerjük föl a helyzetükünket, hogy ártanak nekünk, félünk tőlük?”
Ömlenek a hírek a legújabb botrányról, a Völner-Varga-Rogán maffiáról, ami pedig nem is az egyetlen, csak éppen az aktuális balhé. Vajon mindenki érti-e, miről is van szó? Itt és most nem „megfoghatatlan és normális aggyal elképzelhetetlen” milliárdokról van szó, hanem arról, ami közvetlenül érint(het) mindenkit: a gyereked nem egyenlő feltételekkel vizsgázhat, a Bíróság előtt nem érvényesül(het) a jogegyenlőség, a házadat „@arért-h@gyért” veszik majd meg, amikor elárverezik, hiába pályáznál azér’ az ingatlanért, úgyse te nyered… Persze végső soron ezek is a milliárdokról szólnak, de legfőképpen arról, hogy a kormány szügyig benne van, hogy ez már ténylegesen „maffiaállam”.
Thessza hirtelen fölugrik, élénken kirohan a szobámból, kinéz a teraszra, majd visszaszalad és elkezd sivítóan ugatni, ami nála azt jelenti: nem hallod, mennem kell a kerítéshez!
Kiengedem: most nem tudott segíteni…
2022. 01. 22. szombat

NAPLÓSZERŰEN

(109.)

Ma olyan „semmihez nincs kedvem van”, olyan „hiába minden, úgy sem sikerül” hangulatom, szokott ilyen lenni, biztosan az időjárás teszi. Vagy más. Nem tudom. Annyi minden lehet. De Thessza kizökkent és „elvisz sétálni”, de most nem rohangál előre, figyeli a mozgásomat, a „metakommunikációmat” és azonnal dekódolja, értelmezi és igazodva tudomásul veszi: ma ilyen napom van.

Vajon mitől?

Pedig napsütéses, ugyan hideg, de szélmentes időnk van: olyan sétára-ingerlő. Finom volt a reggelim is („nem sárga”), ahogy hallottam: „előre megy Magyarország, nem hátra”, az egészségügy sem fizetős, csak a teszt drága … Dalolni én is tudnék, ha ahhoz lenne kedvem. De most nincs. Mondja csak a magáét, hisz mondhatja, mit mondhatja: ország-világ (és a mikrofonállvány „riporter”) elé kiállva, tele „pofával” kiáltja, bele az űrbe, ahol vannak, akik lélegzetüket visszafojtva hallgatják az „igét”. Hallgassák. „Addig ütötte ököllel a nyugdíjas önkéntest, hogy az már a szomszéd fideszesnek is sok volt” – hát hol élünk, erről miért nem szól a miniszterelnök? És a rádiók előtt ülők, tudnak róla? És összevetik vajon saját tapasztalataikkal, „élményeikkel”, a mindennapokban átéltekkel? Persze: kinek mi a mindennapos élménye, mit tart fontosnak, amihez viszonyítania kell, amihez viszonyítani akar. Széles a skála: kinek a múlt, kinek a közelmúlt, kinek az ábránd, másoknak meg remény vagy illúzió. És vajon a hallgató(k) hagyják-e magukat gondolattalanul, csak a szónokra és (hamis) érzéseikre hallgatva (meg)vezetni? Beugrik egy internetes cikk-élmény: „75 évvel ezelőtt törölték el a magyar nemesi rangokat”, tényleg? Nem kéne újból eltörölni?

Kérdések. Most nincsenek válaszok, majd lesznek, előbb-utóbb lesznek.

A kétkedésem miatt vagyok rosszkedvű?

Thessza nem szalad el tőlem, nem is nógat gyorsabb sétára, érzi rajtam: most hagyni kell, „majd kiforrja magát a gazdi”.

Ballagunk tovább, alig van ember az utcán, szerencsére nem csúszkálunk. „Hát dolgoztam hiven,/ zümmögve, mint a rét./ Milyen könnyű a menny!/ A műhely már sötét.” – zümmög a fejemben a költő, talán nyugtat is, feledtet is egy kicsit. Aztán bevillan a folytatás is: „Fáradt meg együgyű,/ vagy tán csak jó vagyok/ s reszketek, mint a fű/ és mint a csillagok.”

Thessza mellettem van, éppen hazaértünk.

  1. 01. 21. péntek

VÁDIRAT

VÁDIRAT

Tombol.

Az új fertőzöttek száma soha nem látott mértékben nőtt egy nap alatt, a halálozási ráta az egekben. Nemcsak a vírus miatt: az egészségügyi ellátórendszer kimerültsége, szervezetlensége, összeomlás-közeli állapota miatt is. Viszont a kormány a helyén van, a propaganda éjjel-nappal harsogja: „csapataink harcban állnak”!

Közben a valódi adatokat, a hiteles információkat nem mondja meg az „illetékes elvtárs”, azokról „kuss van”. Sem a beteg, sem az egyszerű, egészséges, ám halandó ember nem tudhatja meg az igazat. Semmi köze hozzá, azt csak a bennfentesek „láthassák, tudhassák”. A végén még majd a betegek javasolnak, tesznek valamit. Úgyhogy coki nekik, nem adatok.

Tombol.

Hát aztán. Legalább a veszélyhelyzetet fönn lehet tartani (az illegális migránsokon már csak röhög az ország). Az kényelmes a hatalomnak. Abban „jogszerűen” lehet sumákolni, dönteni, közpénzeket, amik elvesztik közpénz jellegüket elsíbolni. Akkor tomboljon.

A hatalmat, a kormányt, Orbán Viktort nem érdekli, hogy közben emberhez méltatlan helyzetekbe, szituációkba kényszerülünk. Egyre kiszolgáltatottabbakká, reményvesztettebbekké válunk, mert egyre többünk rokona, ismerőse veszti életét – ki ezért, ki azért – és nem kapunk választ kétségbeesett kérdéseinkre: miért, hogyan, hol rontottunk el valamit, hogyan temessük el méltóan az elhunytat, most mit tegyünk?

Meghalt egy ember (nem segített rajta a tízparancsolat se). Lehetett volna más is, most mégis róla írok (megint), arról, hogy halála után mi is történt. Halála óta eltelt már közel egy hét. Hazarepült gyorsan külföldről a lánya is. Ő is, mi is tisztességgel el akarunk búcsúzni az elhunyttól, tisztességgel el akarjuk temetni. De még nem lehet. Majd „ők” szólnak. Most fizessünk naponta tízezer forintot. A hűtőkamráért. Mert még nem tudják fölboncolni. Mi nem akarjuk a boncolást. Azt nem lehet. A boncolás majd lesz: hétfőn, csütörtökön vagy hétfőn. Telefon ide, oda majd megint ide. Visszahívást ígérnek. Mindig visszahívást. Aztán semmi. Be a kórházba. Ott az egyik információs pulttól a másikig, az egyik nővértől a másikig. Nem tudják, keressen mást, hívja ezt a számot vagy azt. Majd orvos jő pihegve, telefonál: menjenek haza, még nem boncolták föl, majd hétfőn vagy csütörtökön, majd hívják magukat. Itthon internetes keresés, majd végül – a lap alján, kisbetűkkel – egy telefonszám, a patológia száma. Kicsöng (persze, ki hívja a patológiát), fölveszik, várjon, megnézem, de hisz’ már megcsináltuk…

Tombol.

  1. 01. 19. szerda

„KIS-EMBER”

„KIS-EMBER”
A „Kis-ember”, a nép egyszerű fia; akinek saját lábán álló” lánya van, aki pelenkát is tart néha a kezében, amit aztán az út szélére hajít; akinek veje is van; aki természetesen
– pálinkát iszik
– ipponnal legyőzi a disznót
– aztán meg is pörzsöli, majd
– „viszlát röfi”-t mond
– rögvest kirakja a Facebook oldalára
– később megnézi a kézilabda meccset
– megsimogatja az (nem-közszereplő) unokái fejét (nem nyilvánosan, mégis köz-láthatóan)
– küzd, harcol és hadakozik, hogy „… fényre” derüljön
– persze előbb csizmát húz
– a „farhát-kérdéssel” is foglalkozik
– nem mellesleg a Türk Tanácsban is van széke
– a Karmelita Kolostorban is, koronás.
Ő a „Kis-ember”, a nép egyszerű fia. Mert most választás lesz. Akkor – szerinte, meg a tanácsadói szerint – így kell: el kell játszani a szerepet! Ahogyan az Elkú@@tukban is! Csak játszad el, az sem érdekes igaz vagy hamis, ez nem a „Játszd újra, Sam!” Hisz te nem egy gátlásos, esetlen, csetlő-botló Woody Allen vagy, te vagy a magyarok miniszterelnöke. Te egy Humphrey Bogart vagy! Még el is hiszed, hisz’ másképp nem menne. De megy. Csinálod. Beállsz, akár Bözsi néni mellé is. Csak világítsanak a lámpák! Azt Rogán Tóni megszervezi. Amikor kell, a Kubatov is besegít a talpasaival.
Hát játszod tovább. A „Kis-embert”. Hisz’ engedik…
Meddig még …
2022. 01. 17. hétfő
(Kép: velvet)