2022. július hónap bejegyzései

MEGALAPÍTTATOTT

Már benne van a tévében.

Ja nem: a Magyar Közlönyben. Úgy hivatalos. A többi csak duma. A péntek reggeliek is. Amik a rádióban(?) mennek. A „KÖZ”ben. Miközben te röhögsz. Magadon. Kínodban.

Szóval: benne van: hogy a kormány határozott, a 1336/2022. (VII. 15.) határozatával létrehozta a (z)Energia-veszélyhelyzeti Operatív Törzset. Az egyszázharminchetediket. De lehet, az egyszázharmincnyolcadikat. A franc számolja. Nyunyóka néni most nincs benne. A pacalos viszont ott virít izzadva. Egyébként tele van ez a zOperatív Törzs is „hozzáértő” emberekkel, „megbízottakkal”. A Rossit se hívták. Még. Téged se. Te is annyit értenél hozzá, mint a Rossi. Vagy bármelyik másik. Ja. Viszont téged fognak megvédeni. Ahogy szoktak. Gebedésig. Az jut neked. Viszont neked nem emelték harminc százalékkal a fizetésedet. A zövékét viszont igen. Persze te kaptál nyugdíj-korrekciót. Csak most a Főni nem a felcsúti kocsmában jelentette be, hogy Ő fölemelte. Van bőr a pofáján emelésnek nevezni…

Ki ne mondd!

Szóval: megjelent, benne van. Hogy ki mindenki van benne. Mi, emberek: nyakig. A következményekben. Ők viszont a Zoperatív Törzsben. Mert, hogy „a háborús veszélyhelyzet” okozta. Most már drasztikusan. Nyugat-Európában már hiány is van. Ugyan ők még nem tudnak róla, de mi már igen. Ahogy a Lázár is hamarabb tudta Bécsről, hogy az egy lakhatatlan hely. Mert a migránsok tömkelege ellepte. Ezért mi most megemeljük a kerítéseink magasságát. A szögeset. Kevés lesz a drót. De Lölő majd legyártja. Meg odaküldünk határvadászokat. Akik tudják a nyelvet. Is. A szlovénok elbontják. De ők marhák. Bár tudnak legalább a bledi tó körül futni. A KATÁval. Még ilyen háborús helyzetben is.

Szóval megalakíttatott. A zOpratív Törzs. A legújabb. A „magyar energiaellátás biztonsága, valamint az energiaárak elviselhető szinten tartása és a rezsicsökkentés eredményeinek megvédése érdekében”. Ezért rögtön emelik a díjakat. Azér’, mert hittél nekik. Te marha. Égetted a villanyt, amikor kellett; fűtöttél, amikor kellett; interneteztél üptre; nemcsak az M4-et nézted, a meccseket, hanem filmeket is, úgy kell neked. Most megszívtad. Holnaptól hiába nem akarod. Akkor is szívhatod. Ha közben nem fagysz meg. Majd összebújsz a kutyával, macskával. A „magyar energiaellátás” viszont biztonságban lesz. Az atlétikai VB stadionja is. Meg KATA asszony repije is. Azokra jut. Még több.

Most már értem, Parragh miért nincs benne: ennyi fa@ságot ki tudtak nélküle is találni. Viszont van ijesztő mondat is a határozatban: a kormány „az 1. pontban foglalt körülményekre tekintettel meghozandó intézkedések megtételének előkészítésére, továbbá a meghozott döntések végrehajtásának nyomon követésére” hozta létre a zOperatív Törzset. Tehát még előkészítenek és nyomon is követnek. Elképzelem, ahogy a Rogán Anti, a pacalos, meg a Judit asszony meg egyéb meg nem nevezett, viszont delegált személy követ. Csak ne itt Pomázon tegyék, mert azonnal kiközösítenek. Hogy szép kis haverjaim vannak.

Betonbiztos ez a rezsicsökkentés! Így mondta a pacalos februárban és ráerősített a gatyás FŐNÖK naponta a választási hadjáratban. Akkor védte a rezsit. Azóta (is) dumál róla. Te meg fizeted. a Dumát is. Meg a sok egyéb marhaságát. Amit megfinanszíroz. A te kis pénzedből. Meg az enyémből. A csípőprotézis, a pelenka nincs benne. Nemá’! Oldd meg magad!

Egyébként az is, ami a gatyádban marad, az melegít majd…

  1. 07. 16. szombat száz-negyvenkettedik nap

VÁLSÁGSTÁB

VÁLSÁGSTÁB
– FŐNÖK, ezek tüntettek!
– A drogosok?
– Egynél találtak a rendőrök zöldet, lehet, de nem biztos: fű volt.
– Az volt, én tudom, szóval drogosok, akkor ezt kell nyomni!
– De, FŐNÖK, mást kiabáltak!
– Ne törődj vele: majd tüdőn lövik magukat!
– FŐNÖK, azt hogyan lehet?
– Nem kell mindent szó szerint venned: láttatni, érezni kell, ahogy a pacalt is a Szilárdnál!
– Rendben, FŐNÖK, akkor drog és tüdőlövés!
– Az!
– De FŐNÖK, én nem értem ezt a Katát.
– Mit nem értesz rajta: eddig jó volt, mert a multik azt akarták, hogy a 100 ezer ne 300 ezer legyen; mi is ott hagytunk mindenkit – nyugdíjast, hajléktalant, rászorulót –, akit akartunk az árokban, úgyhogy nem kellett az a pénz; de most már kell; az is; nagyon kell!
– De FŐNÖK, nem ezt ígértük!
– Ennyire nem lehetsz hülye: az nem ígéret volt, csak választási beszéd!
– Akkor az más.
– Persze, hogy más.
– És FŐNÖK, akkor a felvidéki focival mi lesz?
– Mi lenne: támogatjuk tovább!
– És Hatvanpuszta?
– Hagyd abba: semmi köze senkinek Hatvanpusztához!
– És az uniós pénzek?!
– Azok kellenek, nem hagyom magam zsarolni!
– Akkor belépünk az Európai Ügyészségbe?
– Hülye vagy?
– Nem.
– Akkor tudod a választ.
– Tudom.
– De szólni kénye a Kövér Lacinak: mondjon valami ütőset, arról kéne beszélni.
– De mit mondjon, FŐNÖK?
– Például, hogy „Tőlünk nyugatra egy ideológiai háború dúl, egy istentelen ideológia, a halál kultúrája terjed és a szemünk előtt zajlik Európa öngyilkossága”!
– Ez jobb, mint a tüdőlövés!
– Nem baj, csak beszéljenek róla!
– FŐNÖK! Ma este is kimennek…
– Nyár van, menjenek. Leengedik a gőzt. Ősszel, amikor megkapják majd az első számlákat, amikor kiderül, hogy az iskolákban a gyerekekhez nem lesz elég tanár, akkor lesz majd baj.
– De ha a FŐNÖK ezt ilyen jól látja…
– Most majd már ők is látják, addig nézzenek focit…
2022. 07. 15. péntek száz-negyvenegyedik nap
(Kép: Magyar Kétfarkú Kutya Párt)

EZT A BEJEGYZÉST NEM AKARTAM MEGÍRNI…

 

Tegyük föl, de „tényleg”, hogy a budapesti agglomerációban minden kisváros környékén ma szolidaritási tüntetés kezdődne, sokan mennének ki, talán elegen is és egy kis, meghatározott (amíg a KATA módosítást nem vonják vissza) időre lezárnák a település legnagyobb, a közlekedés szempontjából centrális helyen lévő főterét.

Tegyük föl, de tényleg, hogy ugyanez történne mindenhol, minden megyében a kisvárosokban széles e hazában.

Csak egy pillanatra tegyük föl, de „tényleg”.

Mi történne?

Parragh önkritikát gyakorolna. Hollik, Tállai nem azt nyilatkozná, hogy a módosítás a KATÁSOK érdeke. Deák Dániel is visszavenne arcából az Egyenes Beszédben. Nem kellene az M1-nek kussolnia a tüntetésekről. Varga, Navracsics Brüsszelben elmagyarázná, hogy miért is tartja be mégis a magyar kormány az általa vállaltakat, miszerint társadalmi vita és konzultáció előz majd meg minden törvényjavaslatot, persze kiröhögnék őket.

Az is lehet, sőt valószínűbb, hogy a magyar Rendőrség rövid idő alatt szétoszlatná az tér-zárókat.

De ez még „föltevésnek” is illuzórikus álom: Magyarországon élünk, nyár van, iskola-szünet, a tanárok is „fizetéssel-nyaralnak” (Parragh szerint), a szolidaritás alig ismert fogalom errefelé.

Ezt a bejegyzést nem akarom megírni.

Mert tegnap spontán tüntetés volt Budapesten. Az érintettek tüntettek. Néztem a sok elkeseredett és dühös embert a Margit híd pesti hídfőjénél. Hallgattam a sok spontán és okos beszédet, a lelkesedést kiváltó szavakat. Most nem voltam ott. A Fekete Nővérrel, a pedagógusokkal, az SZFE diákjaival ott voltam. (Pedig nem voltam-vagyok nővér, se pedagógus, még színinövendék sem.) Most is ott kellett volna lennem. Így, hetvenen túl is.

Mégsem mentem. Sejtettem a végét. Hogy befejezetlenül marad. Megint befejezetlenül maradt. Velem is, nélkülem is.

Még mindig nem vagyunk fölkészülve. Még mindig nem vagyunk szervezettek. Még mindig nem vagyunk eléggé dühösek amiatt, hogy teljesen kiszolgáltatottak vagyunk néhány akarnoknak.

Ezt a bejegyzést nem akarom megírni.

Ma este megint tüntetés lesz. Amiről a „közszolgálatisok” megint nem fognak tudósítani. Majd utólag bemondják, amit megírtak nekik, fölolvassák a súgógépükről a rogáni szöveget, az se lesz baj, ha egy szó sem lesz igaz. A nézők, akik maradtak még, edzettek, meg fáradtak a munkától, melegtől. Ettől még lesz tüntetés. Össze fog gyűlni sok dühös ember. Elhangzanak majd beszédek is. Meg az is: KATA ne írjad alá! Mert ma már nem Jani van. Kata. Egyébként oly mindegy. Alá fogja írni.

Aztán megy minden a maga útján. A parlamentben most megalakult imacsoport elmondja majd első imáját. Az infláció is. A focisták, a kaszinótulajdonosok adókedvezményei is. A pelenka tb támogatásának a megszüntetése marad. A külügyi államtitkár fizetése viszont emelkedik. Atlétikai VB is lesz. Talán az Olimpiát is megpályázzuk. Mert a zsarnok így akarja.

Ezt a bejegyzést nem akarom megírni.

Ma negyvenéves a legkisebbik fiam, mindjárt csapunk egy bulit. Thesszát is vinni kell majd utána sétálni. A paradicsomot is le kéne „szüretelni”. A hazudozás meg úgyis folytatódik tovább. Nélkülem is.

Ezt a bejegyzést nem akartam megírni, helyette talán kéne szerveznem egy tüntetést, itt, Pomázon, szolidaritásit, a KATÁSOK, a pedagógusok, az orvosok, az ápolók és sok mindenki más mellett. A körforgalomnál…

  1. 07. 13. szerda száznegyvenedik nap

NEM ELÉG – KATÁS VAGY, HAVER?

Mit fogsz most csinálni?

Hűb@meg: mert tényleg nem irigyellek.

Mit fogsz szerdán csinálni? Még bízol benne, hogy holnap nem tudják átnyomni a szavazógépen? Hülye lennél bízni, igaz? Ha rendkívüli sürgősséggel kívánja a plebános, aki „amatőr közgazda” is, mert a Parraghtól tanulta a szakmát, akkor az már eldöntetett. Fönn, a zégben. Akkor ne bízzál másban, csak magadban!

Mit fogsz szerdán csinálni? Vársz a jószerencsédre? A lottóötösre? Arra bizony várhatsz, mert te nem vagy egy hatvanpusztai lakos, vagy felcsúti focista-palánta, aki nyer is! Vagy sorban kapja a zuniós pénzeket, mert tudja: kivel-hogyan-miképp (a telefonszámokat is ismeri)! Aki mindig nyer.

Vagy már ma is dühöngesz? Azt hiszed, az elég? Esetleg elszaladsz a könyvelődhöz, biztos van-lesz megoldása? Talán hívod a havert, ő mit talált ki? Vagy ráordítasz a gyerekre? Lövőd a rigót és lenyomsz egy sört?

Nem lesz elég.

Aztán mit teszel? A tanárokra, orvosokra, ápolókra, rendvédelmisekre gondolsz majd talán, a kisemmizettekre, az árokpartjára lökettekre, a támogatás nélkül maradt pelenkázottakra? Akik ugyanúgy nem kapták meg a szolidaritást senkitől?

Nem lesz elég. Csak magadra számíthatsz ma még. Lassan-lassan mindenki megtanulja. Talán nem lesz késő.

Katás vagy haver, hűb@meg, nem irigyellek.

Ha taxis vagy, akkor se. Mert lehet, ma-holnap megúszod: de már te is rajta vagy a listán, holnapután már érted jönnek. Csak ma még félnek tőled, mert nem volt olyan rég, hogy kiálltál az igazadért…

Hűb@meg: mi lesz?

  1. 07. 11. hétfő százharmincnyolcadik nap

NAPLÓSZERŰEN

(132.)

Mostanában alig írok. Hagyom az egészet. Csak magamban fortyogok. Érzem: a szelep nem nyílik. Baj lesz ebből.

Mégse szánom el magam.

Minek.

Peregnek a szemem előtt a képek, a Google Fotókban rögzített képeim villognak. A „múltamból”, az elmúlt napjaimból minden nap kapok egy filmszerűen összevágott összeállítást. Nem is homályosak, nem is elmosódottak: élesek a képek, filmek. Néha még mosolyogni is tudok rajtuk. Tényleg ez történt? Tényleg így volt? Az ott én lehetek? Amott meg Thessza?

Ez az én történetem. Ez a mi történetünk.

Villognak a képek, egymás után ugranak föl a képernyőn: ahogy „akkor” (néhány nappal, hónappal, évvel ezelőtt) láttam, tapasztaltam, éreztem magam és magam körül a világot. Akkor még nem tudtam, hova vezet az út. Tényleg nem tudtam? (Nézd csak: Szentendrén sétálunk éppen a Dunaparton, még Kyra szaladgál előttünk; amott meg éppen a semmeringi csúcson üldögélünk és sörözgetünk két lesiklás között; ni csak, Dórival már Párizzsal ismerkedünk, az ott az Arc de Triomphe, a Diadalív – Dóri most nem áll még díszőrséget –, ott vonulnak a katonák, a lovasok díszmenetben; ott meg éppen olvasom az Ady-verset neki…)

Olvasom a könyvet, a sánta kutyát: az is rólam szól. Az elmúlt évtizedeimről, évtizedeinkről. Szépek. Mikor vidámak, mikor szomorúak. Az enyémek. A mieink. Kár, hogy nem látható a lényeg. A miértek. A hogyanok. Pedig ott vannak. A mosolyok mögött, az arcok rezdülésében, a simogatásokban, a születésekben és a halálokban, az „újra-temetésekben”. Nézd: ott tüntetünk, tiltakozunk, amott is mennyien gyűltünk össze az utcán! Látod-e ott vagyunk az Operánál, hallgatjuk Majtényit, milyen okosan beszél! Aztán hazamentünk.

Nézem a filmet az Illés együttesről, látom a kipirult arcokat, köztük az enyémet is, önkéntelenül dúdolom a dalokat, ujjaimmal dobolom a ritmust – megint ott vagyok a nézőtéren a többiek közt. Újra-élem a történetemet. A történelmemet. Értelmezem azokat a dalokat, verseket, vajon most nyílik a sárga rózsa? Vajon most beomlana az utca, ha lánckerék taposná? Fáj-fáj-fáj minden csók?

Ki voltam? Kik voltunk? Miért hagytuk, hogy így legyen? Megtagadtuk minden álmunk? (A sánta kutya itt vonyít a lábamnál…)

Mostanában alig írok. Hagyom az egészet. Csak magamban fortyogok. Érzem: a szelep nem nyílik. Baj lesz ebből.

  1. 07. 11. hétfő százharmincnyolcadik nap

 

NAPLÓSZERŰEN

(131.)

Nézem az öreget.

A GAZDIT.

Közben a fejemet leteszem a mellső lábaimra, de szemeimet akkor sem csukom le, alulról-fölfelé lesem akkor is a GAZDIT, keresem vele a szemkontaktust, mert úgy tudok üzenni neki, éreztetni vele, mennyire szeretem.

Meg aztán akkor érzékelem is a GAZDI „állapotát”, hangulatát, ami hol ilyen, hol olyan; mostanában inkább olyan, ezért gyakran nem tetszik a GAZDI, olyan más, mint szokott lenni, amikor be nem áll a szája, mindig mond valamit, ami olyan dallamos és lágy, közben a keze is jár a fejemen, a fejem alatt is cirógatja a nyakamat, ahol az a fehér csík van, aztán levándorol a hasamra, mert addigra már hanyatt vágom magam, hogy hozzáférjen, mert ott is jó, amikor simiz.

Mostanság viszont csöndesebb a GAZDI, nem tudom, mi lehet vele, szótlanabb, ami nem tetszik, hiába ugrálok körülötte, csak ül és bámul maga elé, mintha keresne valamit, pedig ott nincs is semmi, én tudom, mert se szaga, se hangja nincs ott semminek, még egy gyík se rohangál arra felé ebben a melegben.

Nem tetszik az öreg, a GAZDI.

MI lehet vele?

Pedig most az a motoros-berregős, nagy-táskás ember sem járt felénk, aki mindig megzörgeti a kapun lévő dobozt és bedob oda valamit, amit aztán a GAZDI kivesz onnan és széttépi, meg morog közben, hogy „nem lehet ennyi, nem is égettük a lámpát, nem is locsoltunk”, aztán kidobja a kukába és dühösen bemegy az óljába és leül a helyére és püfölni kezdi azt a billentyűs izét és közben morog magában.

Olyankor inkább kimegyek onnan, mert az az ő ólja, de nem szokott kizavarni onnan, de én mégis tudom a rendet, amikor nincs jó kedve, olyankor jobb, ha hagyjuk kiforrni gőzt, vagy hogy kell ezt mondani.

Pedig a GAZDI olyan jókat tud mesélni, nem is, inkább dallamosan, simogatóan hozzám-szólni, persze nem mindig értem, amit mond nekem, mert olyan ismeretlen szavakat is szokott mondani, hogy „akkor is mozog a föld”; meg olyat is, hogy „némely születik rangosnak, némely szerzi a rangot, némelyre pedig rátukmálják azt” és olyankor nagyon dühös lesz, néha csapkod is meg föl alá járkál az óljában, pedig az egy kicsi ól csak, alig fér el benne egy szék meg az íróasztal, meg az a sok könyv, amit lapozgatni szokott és olyankor fénylik az arca, csillog a szeme és hátradől a székén.

Aztán van olyan is, hogy a GAZDI ránéz a billentyűs dobozára és azt mondja, hogy képzeljem el, hogy minden tanár fölmondott egy iskolában, mert olyan keveset kapnak ott, miközben a zOrbán (ezt mindig olyan furcsa hangon mondja a GAZDI) szerint a háborúban nem fizetésemelés kell, hanem katonák, kivéve az ő fizetését…

Nem tetszik az öreg, a GAZDI, hogyan tudnám fölvidámosítani, ez itt és most a kérdés, a séta biztosan segítene, bár ebben a melegben nem akarom, hogy a GAZDI nyelve kilógjon a szájából a pipája mellett, majd talán este megyünk, akkor ő is nézegetheti a gyíkokat, szaglászhatja a szomszéd fenekét, amiből én annyi mindent meg tudok állapítani, többek között azt is, hogy…

Na, majd este.

  1. 07. 02. szombat százhuszonkilencedik nap

A LÁTNOK

A LÁTNOK

„Az egyik oldalon van egy 138 millió fős Oroszország, a másikon egy 31 milliós Ukrajna, és hiába az, hogy felszerelték,” – mondta ma a miniszterelnök (szerinte tizenötmillió emberéé) és folytatta „hogy mi lesz, ha az ukrán front összeomlik, még nem hangzott el, de az igen, hogy a helyzet egyre rosszabb, nagyon súlyos”, és mi is látjuk, ahogy ég a piros lámpa a fejében, mi is halljuk a vészcsengőt a fülében: a „front gyorsabban közelíthet a magyar határhoz, mint gondolnánk” …

Akkor most belevágunk! – rikoltotta világgá, mármint a haderőfejlesztésbe és rögvest hozzá is fogott védelmi képességeink radikális, „két- vagy háromszoros”(???) növelésébe, azaz határvadász rendszerünk lesz, akár kettő-négyezer emberrel(???)!

Neb@@meg! Jön a 138 milliós, mi meg a végváron várjuk őket bajszos és kerékpáros, esetleg lovas dandárokkal!

Közben Solymáron már nem csöpög a csapból a víz, de sebaj, a háborúhoz nem kell …

  1. 07. 01. péntek százhuszonnyolcadik nap