Ma megint vizsgálaton voltam: reggel hatkor „bepattantam” a kocsiba, irány a pesti kiemelt kórház, először az másodikra caplattam föl, ott volt a papír az ajtóra kifüggesztve, beírom magam, már csak a harmadik helyre lettem jó, aztán vissza az elsőre le, persze a sorszámláló még leragasztva, már legalább tizenketten tébláboltak ott, persze még nincs hétóra sem, de már mindenki legyezi magát valamivel, végre megjelenik – talpig fehérben – egy enyhén túlsúlyos ápolóféle, mogorván odaszól „nekünk”, „regisztrációba voltak már, ugye, taj-kártyát kikészíteni, beutalót is, de aki nem volt a regisztrációba’, az irány a földszint, mindenki megértett, ugye”, azzal leszedi az A4-es papírt a sorszám-automatáról és eltűnik, senki nem megy le regisztrálni, már mindenki „ismeri a dörgést”, lépegetünk előre a sorszámunkért, miközben szállingóznak befelé a vérvételt elvégző nővérek…
Háromnegyed nyolcra túlvagyok a vérvételen, kimegyek sétálni, csak tizenegy körül érkezik majd a „DOKTOR ÚR”, attól függően, hogyan végez az osztályon, hiába: kevesen vannak itt is, ebben a kiemelt-központi kócerájban, viszont nagyon sok a beteg – sorszám ide, sorszám oda, a központi ütemezés, regisztrációs kényszer sem segít, pénz kéne ide is, de ma nem erre megy el az a regiment állami suska, közpénz se…
Egy évvel ezelőtt találtak nálam valamit egy rutin-vérvételen, azóta járok ide: kezdetben havonta, aztán kéthavonta, mostanára – beállt a vérképem – már négyhavonta, szinte „haza-járok”, lassan-lassan már ismerek minden sarkot, ülőke-szakadást, hol csúszósabb, hol meg ragadósabb a kövezet, hol számítsak vérfoltokra…
Már rég visszajöttem a sétámról, a karomon is csak egy kis-piros pötty (nem olyan matolcsys) jelzi a „szuri” helyét, nyugodtan üldögélek a helyemen, egyre többen és többen érkeznek mellém, előveszem Szekfűt, a „Három nemzedék”-et, egy Széchenyi idézetnél nyílik ki: „Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában“, rögtön elcsalinkázik az agyam a valómtól, már egészen máshol járok: mi történik itt és miért, velünk „Hunniában”, ahol az egyiknek Jachtra telik és Caprira a közpénzből, a másiknak legyezőre se az orvosi rendelőben…
Aztán megérkezik a „DOKTOR ÚR”, egy óra múlva már én is benn vagyok, „Jól néz ki, Radnai úr, a vérképe is”, még fölírja a „felhőbe” a receptet, átadja a decemberi beutalót, a nyaralásáról kérdezem, dünnyög valamit mosolyogva és már kinn is vagyok, ahol csak gyűlik, csak gyűlik a „nép”, az istenért nem akarnak elfogyni …
„Legalább a vérképem rendben” – súgom magamnak, de mégsem tudok igazán örülni …
- 08. 15. kedd
(Kép: Hadházy Ákos oldaláról)