2023. szeptember hónap bejegyzései

TE MELYIKBE TARTOZOL?!

„Európa XX. századi történelmét alapvetően három főszereplő határozta meg:

  • a gonosz, aki begyújtotta a máglyát;
  • az áldozat, aki pörkölődött fölötte; és
  • a jók, akik körbeállták és nézték.”

írta könyve bevezetőjében Maklári Tamás.

 

„Én statiszta voltam” – rebegem a kérdésre.

„Gonosz, áldozat vagy jó statiszta?” – jön azonnal a kíméletlen újabb kérdés.

„Talán semleges?” – kérdem óvatosan magamtól.

„Olyan nem létezett: egyik voltál, a másik vagy a harmadik! – hangzott dörgedelmesen felettem.

„Választhatok?” – kérdem megint.

„Már nem!” – hangzott ostorcsapásként.

 

Hát így vagyunk. Már késő.

 

És a jövőben, a XXI. században: barátom, hova állsz?!

  1. 09. 30. szombat

NYÍLT LEVÉL

Nagymamák, nagypapák, dédik és dédipapák, hozzátok fordulok, nektek írok most!

 

Leéltük már az életünk javarészét: ki így, ki úgy; kezdetben álmodozva-hitben, később a munkába feledkezve-törődve; több rendszert is kiszolgáltunk vagy „csak” alkalmazkodva megélni próbáltunk; voltunk fenn is és lenn is; napon és árnyékban; rettegően-reménykedve, talán tevékenykedően is egy jobb-szebb világért.

Tettük, amit tennünk kellett: rövid szoknyában-nadrágban rohangáltunk a gangon; kisdobosokként-úttörőkként nyakunkba tettük a kék-piros nyakkendőt és hallgattuk a Donnál elesett apákról-nagyapákról, vagy a Vörös Hadseregről szóló legendákat; megtáncoltattuk az Ofőt az iskolai orsós-magnós bulin, aztán magunkhoz vontuk/engedtük a osztálytárs lányt/fiút és megcsókoltuk a folyosó végén, ahol már nem égett a körte a lámpában; később elkerültük a kmk-t (a közveszélyes munkakerülést), mert mindenkinek volt/lett munkája; megtaláltuk a párunkat és családot alapítottunk, gyerekeink születtek és becsülettel fölneveltük őket; kiabáltunk a Népstadionban a meccseken, mert azok tényleg azok voltak; csápoltunk, együtt énekeltünk Freddie Mercuryval a „Tavaszi szél”-t hallgatva; olvasgattunk Adyt, József Attilát, Jack Kerouac-t, Berkesit is;

Láttuk, amit észrevettünk, mert nemcsak néztünk, ahogy a dal mondta; meghallottuk, amit meg akartunk, a sorok között elolvastuk, amit olvasni akartunk; éltünk, ahogy tudtunk és boldogultunk is!

Mi jöhet még: rohanunk az unokákhoz, amikor hívnak; alig várjuk a gyerekek jelentkezését; aggódunk, amikor a postás csönget, megszólal a mobil – most vajon ki ment el?

 

Hát nekem (nekünk) ne hazudozzon a képembe (képünkbe), ne hadováljon össze-vissza a háborúról, a béke akarásáról, miközben csak a háborút kirobbantóval kvaterkázik, üzletel; ne hazudja azt, hogy „nem engedhetjük meg magunknak, de meg kell tennünk”, mert jövőre majd egyszámjegyű lesz az infláció (mondta már nyárra-őszre-télre is), miközben ő pofátlanul emeli a saját és vazallusai bérét-jövedelmét, garázdálkodik a közpénzzel, mintha az a sajátja lenne.

Tele hassal, húszezreseket számolgatva, máskor fürdőlepedőbe „csomagolva”, szuszogóan lépcsőt mászva, rád vigyorogva és – hogy értsed – többször is elmondja: „a nyugdíjasok nagy többségben támogatják a nemzeti kormányt”.

Én bizony nem támogatom!

Az unokáim miatt, akiknek nincs tanítónénijük, kémia tanárjuk, napközi-felügyelőjük; a sorstársaim miatt, akiknek hónapokat-éveket kell várniuk, míg sorra kerülnek a rendelőben; a nyugdíjastársaim miatt, akiknek alamizsnát szór, miközben belőlük (is) él!

Mennyi lehet még hátra?

Nem tudom, de mindegy is, meg kell szólalnunk, ki kell mondanunk: EZ ÍGY NEM MEHET TOVÁBB, ELÉG VOLT!

 

„Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;”

 

írta a költő Lager Heidenauban, Žagubica fölött a hegyekben, 1944. júliusában: még tőlem-tőlünk nem vettek el mindent…

 

  1. 09. 29. péntek, Pomáz, valahol a Pilis lábánál…

SZUVERENITÁSI TÖRVÉNY-LE PEN-SZLOVÁKOK – FESZÉLYEZŐ (2.)

  1. május 30-án a HVG a Financial Times-ra hivatkozva megírta: „… neve elhallgatását kérő banki forrása úgy fogalmazott, hogy Orbán Viktor miniszterelnök és kormánya a nyereségen kívül igazán befolyásra vágyik, vagyis egy olyan bankot szeretnének, amely segít rugalmas helyi gazdaságot és társadalmi elitet teremteni, beteljesíteni nacionalista elképzeléseit, sőt segítséget nyújtani az illiberális külföldi szövetségeseinek.

 

A lap példaként a francia elnökválasztási kampányt hozta fel, ahol a Mészáros Lőrinc érdekeltségébe tartozó, a Bankholdingba becsatlakozó MKB 10 millió eurós kölcsönnel Marine Le Pent segítette Emmanuel Macronnal szemben”.

 

Most megint fogadta Le Pen-t. A magyarnemzet (kormánypárti förmedvény-szócső) szerint: „A tárgyaláson értékelték az erősödő európai jobboldal helyzetét, különös tekintettel a jövő évi európai parlamenti választásokra … szó esett a családok, a nemzeti és a keresztény értékek politikai képviseletéről is, amely a magyar kormánypártok és a francia Nemzeti Tömörülés tevékenységének is a középpontjában van”. Hogy szó volt-e pénzről: akár a hitel (4,1 milliárd forint!) visszafizetéséről, újabb kölcsön(ök) juttatásáról, a magyarnemzet nem tud.

 

Közben „Bekérette a pozsonyi magyar nagykövetet a szlovák külügyminisztérium szerdán Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter kijelentéseire hivatkozva – közölte a pozsonyi tárca a TASR szlovák közszolgálati hírügynökség jelentése szerint” – írja a Népszava.

 

Még nem nyújtották be a „szuverenitási” törvénycsomagot. Csak beszélnek róla. Ahogy szokták: vizet prédikálnak és bort isznak; más szemében a szálkát, magokéban a gerendát sem veszik észre.

 

És még akkor ezek csak egyszerű példák…

  1. 09. 28. csütörtök

A FESZÉLYEZŐ

„Nem lehet a megoldani

problémákat ugyanazzal

a gondolkodásmóddal,

amellyel csináltuk őket.”

(Einstein)

 

Így van ez most is: adva van a probléma – kinek-kinek mi: „a magyarok majdnem fele nyomorog vagy a nyomor szélén áll”; „Orbán és Putyin piszkos üzleteit leplezi le a Washington Post”; közbeszerzést írt ki a Honvédelmi Minisztérium lélegeztetőgépek vásárlására; már szeptemberig többet repült a (kis) Szijjártó, mint a Föld-Hold távolsága; a miniszterelnök egy köteg pénzt számlálva az utcán belépett egy házba, jön a szuverenitásvédelmi törvény és alaptörvény-módosítás; megint választások lesznek, és – és vajon ebben a helyzetben mi a teendője egy vidéki nyugdíjasnak, akit – bár lépcsőzik rendületlenül – de még (teljesen) nem vitt el az Alzheimer…

Kertet ápoljon csak, sétáltassa a kutyáját, látogassa az unokáit, várja a postást a végeláthatatlan csekkekkel, a kukás autót, hogy elviszi-e ma a szemetet; nézzen meccseket és közben hörpintsen egy kicsit a vörösboros poharából?

Ezek is válaszok.

És ha nem hagyja békén, nem hagyja nyugodni ez a nagy büdös (xarság) helyzet?

Hát akkor legyen (legalább) FESZÉLYEZŐ!

Hogyan is olvastam éppen tegnap: „Ezzel szemben a legtöbb kívülálló természetesen feszélyez” – mondta Tony Judt Timothy Snydernek a „Gondolatok a 20. századról” folytatott beszélgetőkönyvükben, amikor a londoni értelmiségről, a bevándorló színes-bőrűek értelmiségivé válásáról, a közösségen belül a kritikus szerepét vállalókról folyt éppen az eszmecseréjük.

Kívülálló – bár nem „bevándorló színes-bőrű – már vagyok: onnan a múltam miatt (ez nem is zavar, sőt természetes); innen a franc tudja, talán az öregség, talán a kritikusság, a „másként látom és akarom megváltoztatni a világot” miatt. Ez elintéztetett; végérvényesen lerendeztetett. De akkor is „ide” tartozom! Ha akarják, ha nem; ha elfogadják, ha nem! Majd az utókor, az unokák eldöntik!

Marad a feszélyezés, a belső elköteleződés, az aggódás – és a kritika!

Remélem: én is feszélyezek.

A beszélgetőkönyv egyik beharangozója szerint, korábban, a XX. század elején „az elköteleződés azt jelentette, hogy feltárjuk valaminek a hamisságát. Egy nemzedékkel később már absztrakt igazságok kinyilvánítását jelentette.” Hát akkor nosza, megjelenítem a „hamisságot”, minden hamisságot: „onnan” is, „innen” is! Ha fájdalmas, akkor is!

Amikor nincs demokrácia, mert az alapvető demokratikus intézmények már nem működnek, akkor nem lehet tovább a demokratikus játékszabályok szerint „játszani”.

Nézz körül, barátom: mit látsz?!

Túlélési vágy mindenütt; „valahogy csak élni kell” cselekvés; kollaboráció a jövőért – sehova nem vezető szólamok.

Akkor inkább a FESZÉLYEZŐ!

Mert megoldani a problémákat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amellyel csináltuk őket nem lehet.

NEM LEHET!

  1. 09. 27. szerda

(Kép: facebook)

 

ÚTÉPÍTÉS MAGYAR MÓDRA

(avagy: nekem semmi sem jó?)

 

Valaki megnyerte.

A közbeszerzést.

A földút aszfaltossá tételére.

Már az engedélyek is megvannak.

A tervek is.

A lakók kiértesítése – zökkenőkkel ugyan – de megtörtént.

Hát akkor hozzá lehet fogni!

A nagy munkához.

Ami három(???) hónapig tart majd.

Először kijöttek a nadrágos emberek.

Végig ballagtak a földúton.

Hümmögtek, veregették egymás hátát, elszívtak egy-egy cigit, aztán elmentek.

Akkor jöttek a munkások – földtúró gépekkel, földszállító teherautókkal.

Dolgoztak is.

Ez így ment néhány napig.

Ma is fölkelt már a nap.

Zaj még nincs, por se.

Munkások se.

Sehol.

Biztosan elmentek ülésezni: talán az „Űrpolitikai Bizottságba”.

Mert itt nincsenek…

  1. 09. 26. kedd

INFLÁCIÓ

INFLÁCIÓ

 

Augusztusban toronymagasan az első Magyarország az inflációs rangsorban, még mindig közel háromszorosa az eurozóna átlagának – az Eurostat adatai szerint.

Stirlitz jut az eszembe:

 

A Gestapo jellemtesztet dolgozott ki.

Beszólítják az első jelöltet.

Bizottság: – Mondjon egy kétjegyű számot!

Első jelölt: – 67.

Bizottság: – Na és miért pont 67? Miért nem 76?

Első jelölt: – Nem! 67!

A bizottság feljegyzi, „erős, árja jellem”.

 

Jön a második jelölt.

Bizottság: – Mondjon egy kétjegyű számot!

Második jelölt: – 53.

Bizottság: – Na és miért pont 53? Miért nem 35?

Második jelölt: – Hát, lehetne éppen 35 is…

A bizottság feljegyzi, „árjához közeli jellem”.

 

A harmadik jelölt Stirlitz.

Bizottság: – Mondjon egy kétjegyű számot!

Stirlitz: – 44.

Bizottság: – Na és miért pont 44? Miért nem… Na, Stirlitz, elég volt ezekből a hülye trükkökből!

 

  1. 09. 19. kedd

NEM FIZETETT

„Orbán Viktor nem fizetett a horvátországi nyaralónk használatáért …” – nyilatkozta U Péter, már nem fiatalkorú milliárdosellenzéki politikus, majd hozzátette: „„Legyünk őszinték, Orbán Viktor vagyonosabb a családomnál. De szerintem a miniszterelnök barátja meghívhatja a miniszterelnököt az ingatlanába három napra.”

 

„Nem, U Péter, már nem fiatalkorú milliárdosellenzéki politikus, meghívhatja, de nem nyaraltathatja (… napig se) ingyen, amikor szerződéses viszonyban van a meghívója az állammal!” – teszem hozzá én, ha nem érted, miért nem, akkor te sem vagy más/jobb, mint akiket bírálsz/támadsz.

  1. 09. 18. hétfő

AHOGY ÉN LÁTOM

(10.)

 

2022-ben közel hetvenezer honfitársunk

már megünnepelte 90 éves szülinapját.

Akkoriban a magyar lakosság egyötöde,

1 980 795 volt idősebb hatvanötévesnél!

Én is köztük vagyok.

Érdekel valakit: hogyan látom, látjuk a világot?

 

„A boldogság milyen érzés lehet?” – kérdi a kisfiú a „Drága gyermek” című film egyik megrázó-drámai jelenetében; az anyja erre magához húzza-öleli a kislányt és a kisfiút is, ők kétoldalról a vállára hajtják fejüket; összebújnak, mintha nem is lennének három test; akkor végre megszólal a kislány: ”szoros, szép”, mire a kisfiú folytatja „meleg”…

 

Az ígéretek is ölelésnek számítanak vajon?” – kérdem magamtól belülről, aztán legyintek, hisz ma megint meleg van odakinn, melegen süt a nap, Thessza is elnyúlva heverészik az árnyékban, de amint közelebb lépek hozzá fölemeli a fejét, föltápászkodik, ahogy leguggolok odadörgöli fejét a lábamhoz, szemeiből esdeklő kérés árad: „simizz már, Gazdi, cirógass!”, és ahogy lekuporodok mellé már közelebb húzódik hozzám, fejét kezem alá túrja és lihegve-hálásan „tűri” a „simit”: boldog…

 

Az ígéretek is ölelésnek számítanak vajon?” – kérdem magamtól, mert elolvasom a „MEGVÉDJÜK A CSALÁDOKAT MINDEN KORMÁNYZATI ESZKÖZZEL” MTI hírt a demográfiai csúcson mondott miniszterelnöki beszédről?! („Miért olvasok én Orbánt, miért nem mást?” – kérdem megint magamtól, és folytatom a kérdezősködést: „mondott már olyat, amit be is tartott?”. Legyintek, „viszont ő a miniszterelnök, akinek korlátlanná tett/vált hatalma van, csak neki van! A többi nem érdekes: vagy a „se@@ét nyalva, alábújva mondja föl a leckéjét, vagy – mint „ellenzéki” – beszél a konyhában a falnak, belebőgi fájdalmát a „kőlevese gőzébe”… Mert DUMA az van, innen is, onnan is. Viszont az orbáni megszólalásoknak van jelentősége, látható azokból: hol tart most a zsarnokságában, mi lehet a következő lépése, mire számítsunk még a hátralévő(??) időben?! Arra mindenképpen: folytatódik a hazudozás, a hülyítés, a dolgaink torzító szemüvegen keresztül való láttatása, Magyarország kimondhatatlan megcsúfolása.

 

Az ígéretek is ölelésnek számítanak vajon?” – kérdem megint magamtól, mert olvasom, ő „hisz abban, hogy a mostani eszközök elegendőek ahhoz, hogy az év végéig 10 százalék alá menjen, azaz egy számjegyű legyen az infláció”, ő nem nézi „ölbe tett kézzel az eseményeket”, intézkedik is, aminek semmi látható eredménye nincs. Békéért kiált, miközben a vállát ropogtatják a diktátorok, de az ö számára – a kezdetektől fogva – „elvesztette háborús bűnös jellegét” a „Nagy Testvér”.

 

„A boldogság milyen érzés lehet?” – kérdem most magamtól, hol van itt a boldogság? Aztán az öblös vörösboros poharamhoz nyúlok, sötéten gyöngyözik-vöröslik benne a kitöltött testes vörösbor, meglötyögtetem, beleszippantok, aztán hörpintek belőle egy kortyot: boldogság…

 

  1. 09. 18. kedd

AHOGY ÉN LÁTOM

(9.)

 

2022-ben közel hetvenezer honfitársunk

már megünnepelte 90 éves szülinapját.

Akkoriban a magyar lakosság egyötöde,

1 980 795 volt idősebb hatvanötévesnél!

Én is köztük vagyok.

Érdekel valakit: hogyan látom, látjuk a világot?

 

Unokázom – miközben aggódom értük: vajon mi lesz velük, mi lesz belőlük, amikor fölnőnek?!

Rendben tartom a házat, a kertet – egykedvűen és lassabban ugyan, egyre bizonytalanabbul, ágaskodva és imbolyogva a létrán, mégis levágom az elkorhadt ágakat, a füvet, kihívom a mentőt a szomszédhoz.

 

És közben dühöngök …

 

Tehetnék mást? Tehetünk mást?!

 

Olvasom a szakértőt: „… nem lesz tartható további intézkedések nélkül az idei költségvetési hiány. A magas éves átlagos infláció, így szükség lehet nyugdíjkompenzációra …”. Persze, feltételes módban, a kormány még nem hirdette ki. Várnak. Hogyan írjam le, hogy mire? Talán parancsra, előtte még mérnek egyet, összeül a kupaktanács kitalálni valamit? Hogy a „zUkránok” miatt van az egész? Meg azér’, mert nem sokasodunk! Még idecsődítették a fél világot is, hogy ezt a fontos kérdést megtárgyaljuk – miközben gyerekeket lakoltat ki a végrehajtó a gimnáziumból; elsős nebulók még mindig nem találkozhattak a tanítónénijükkel, mert még nincs; minden nap délutánonként elsétálunk Thesszával az iskola mellett, ilyenkor – iskola-időben – mindig nagy zsivaj az udvaron, eleven gyerekek labdáznak, futkároznak, sikonganak kimelegedve, de most csönd van, sehol egy teremtett lélek, se gyerekek, se napközis tanárok…

„… nem lesz tartható…” – rémlik föl a szakértő, még így se?! Hogy közel kétmillió nyugdíjas tíz-tizenegy hónapig 150 milliárdot hitelezett az államnak; hogy pedagógusok menekülni kényszerülnek, mert már a fedélzet is víz alatt; hogy a független színházaknak coki; hogy … minek folytassam.

Kit érdekel, amit egy öreg nyugdíjas írogat a Facéra, írogasson csak, nem fog változni attól semmi sem: ellenzék kéne, az ellenzéknek karizmatikus vezető, nem dadogó-tipegő öregek.

Tényleg: mi a teendő ilyen helyzetben? Várni? Élni az életet? Csöndben sétálgatni, aki teheti utazgatni, hiszen egyszer élünk, csak az adott pillanat a miénk?!

Ez nekem nem elég!

Szemlélődöm hát: leírom, amit látok – értelmezem is, hogy az olvasók, a „meghallók” változtatni is tudják a világot, a világunkat, ami az enyém is.

 

Unokázunk – miközben aggódunk értük: vajon mi lesz velük, mi lesz belőlük, amikor fölnőnek?!

Rendben tartjuk a házat, a kertet – egykedvűen és lassabban ugyan, egyre bizonytalanabbul, ágaskodva és imbolyogva a létrán, mégis levágjuk az elkorhadt ágakat, a füvet, kihívjuk a mentőt a szomszédhoz.

 

És közben dühöngök …

 

Tehetnék mást? Tehetünk mást?!

  1. 09. 16. szombat

EGYENLŐ PÁLYÁK…

„tessék tudomásul venni, hogy a magasabb fizetéshez magasabb elvárások társulnak” – mondta Takács Péter egészségügyi államtitkár, miután neki már korábban emelkedett a fizetése…

Hogyan is mondta harminc éve Sándor György: „Egyenlő pályák, egyenlő esélyek – én kerékpárral megyek!”

  1. 09. 14. csütörtök