Illésházy Jolán (67 éves özvegyasszony) egykedvűen beledugta a rudas fölmosórongyot a mosószeres vízzel telített műanyag vödörbe, kétszer-háromszor jól megnyomkodta, hogy elég vizet szívjon magába a kékeszöld színű szövetdarab, majd: „na, akkor fogjunk hozzá, a francba’” fölkiáltással elkezdte fölmosni a Kékgolyó utcában a négyemeletes régen fölhúzott épület lépcsőházát. Hetente kétszer kellett fölmosnia, ami minden alkalommal majdnem három órát tartott. Már nagyon kifárasztotta a sok hajlongás, vödöremelés, meg a rengeteg lépcsőzés – még ha mindig föntről lefelé haladt is. Ezért aztán a fölmosás után mindene sajgott, hasogatott, mégis örült ennek a munkának, mert nagyon kellett a pénz. Férje, Ivánkay Endre már öt éve elment, Jolánnak nem lehettek gyerekei; rokonai már régen, még a kádári időkben elhagyták Magyarországot, ezért férje halála után teljesen egyedül, magára maradt. Ami kis nyugdíjat kapott, az kevés, még a rezsire sem elég, mert hát a lakás nagy is volt, magas is, a cserépkályha meg befűtötte ugyan, de amikor kihűlt, akkor olyan hideg lett, hogy akkor meg a hősugárzót kellett bekapcsolnia a legkisebb fokon, hogy legalább ne fagyjon meg. A cselédszobát már soha nem fűtötte be. A szomszédok többször kérdezték is Jolánt, miért nem adja el a lakást, jó pénzt kapna érte és abból egy kisebb lakásban még hosszú ideig egészen jól is élhetne. De Jolán nem akarta eladni a Kékgolyó utcai lakást, ahol minden bútort, sarkot, könyvet, még a pormacskákat is ismert, a szívéhez nőttek; a családi örökséget, amit apja még a múlt század negyvenes éveiben vett. Akkoriban a család jómódban élt, saját üzemük volt, 50 munkással, irodásokkal, anyja cselédlányt alkalmazott itthon, ott lakott kinn, a cselédszobában; saját autójuk is volt – legalább is erről szóltak az ötvenes években a suttogó, esti meséi anyjának. De akkor már államosították az üzemet, beköltöztettek hozzájuk egy másik családot is. Aztán később, az átkosban, amikor férjhez ment, Endre is odaköltözött hozzájuk, már nem is emlékszik hogyan, de a társbérlők egyszer csak eltűntek a lakásból, talán meghalhattak, csak ők maradtak. Aztán meghalt anya is, apa is, ők meg ketten maradtak a nagy lakásban. Egy kicsit jobban éltek, de mégis csak az Átkos volt, ahogyan azt ma mondják. Soha nem érezte a sajátjának, minden olyan idegen volt, nem tarthatták a kapcsolatot a kiment rokonokkal sem: az egyik Ausztráliába disszidált, a másik, még ’56-ban Amerikába ment ki, talán a Második avenau-ra költöztek. Meg is vették a Halász Péter könyvet, ami talán róluk is szól, nemrégen adták ki, de már csak Ő olvasta el. Mert már csak Ő maradt, de addigra már övé volt a lakás. Úgyhogy az enyém is marad, ha addig élek is – gondolta, és dörzsölte tovább a lépcsőket. Ma gyorsabban akart végezni, mert estefelé a barátnőjével, a Koháry Mária Antóniával, de neki csak a Marival, volt találkozója, és nem akart elkésni. Úgyhogy sietősebbre vette a fölmosást, most inkább kihagyta a háromszori szárazra törlést, „elég lesz az most egyszer is, menjenek lifttel” – gondolta, most működik. Hirtelen bevillant neki, hogy az átkosban mindig rossz volt a lift, egy hét is eltelt, hogy kijött a szerelő megjavítani, azt remélték Endrével, hogy a rendszerváltás után legalább a lift majd többet jár, vagy legalább hamarabb megjavítják. De nem: az se változott, hamar visszajöttek az átalakult kommunisták, meg a zsidók, igaz, nem mondták, hogy azok, de Ők tudták, az egész ház tudta, kik ők, mert azt látni is lehet rajtuk. Már leért majdnem a földszintre, már csak a félemeleti beugró maradt: „ezt már megcsinálom ripsz-ropsz, aztán gyors mosdás és jöhet a Mari” – vigyorodott el belül. De a kommunisták nem hagyták nyugodni, még most is feszítették belülről a mellkasát, a szívét, „minden rossznak ők voltak az okozói, és most megint újra akarnának hatalmaskodni” – gondolta dühösen, „még szerencse, hogy itt van a Viktor, Ő tudja, mit kell csinálni, mert azok még a betolakodókkal is összefognának”, mormogta magában, miközben az udvar közepén lévő lefolyóba csavarta a felmosórongyba összegyűlt szürke lét.
Na, akkor gyors mosakodás és indulás a Marihoz – szállt be a liftbe és nyomta meg a harmadik emeleti gombot.
Aztán összekapta magát, fölkapta a magyaros kiskosztümjét, megigazította a haját, fölkapta a Konzultációs Kérdő-íveket, megszámolta azokat: 117 darab volt, berakta a nejlon-szatyorba és elindult Koháry Mária Antóniához.
Ma este megint mentek a környéken „lakás-konzultációra”!
Mikor végeztek Koháry Mária Antónia azt kérdezte Jolántól: megkaptad a nyugdíj-kiegészítésedet, és mit szólsz hozzá, mert teljesen ki vagyok akadva, mi ez, megint kiszúrták a szemünket alamizsnával, befejeztem, abbahagyom, ezek is becsaptak bennünket…
2017. 11. 16.