A Horn kormány idején az Állami Pénztárfelügyelet elnöke voltam és – a napi munkám mellett – a Pénzügyminisztérium államtitkára, Draskovics Tibor megbízott a nyugdíjrendszer második pillérének a kidolgozásával, a magánpénztárakra vonatkozó feltételeknek, törvényeknek, jogszabályoknak a kialakításával.

Akkoriban az ország nehéz helyzetben volt: a költségvetési hiány az egekben, a külföldi hitelezők nem akartak már forrásokat biztosítani a magyar államnak további adósságok rendezésére. Kohl, aki a ’89-es határnyitás óta támogatta a magyar kezdeményezéseket, üzent: ez így nem mehet tovább, kellenek a reformok!

Jött Surányi és Bokros, az elhíresült Bokros-csomag és a nyugdíjrendszer átalakítása.

A koncepció lényege az volt, hogy olyan rendszert alakítsunk ki, amiben az aktív dolgozók, a leendő nyugdíjasok nemcsak a már nyugdíjban lévők nyugdíját finanszírozzák (hogy ezért cserébe a majdani dolgozók az övékét), hanem maguk is érdekeltek legyenek a minél magasabb nyugdíj megszerzésében, a befizetett pénzük egy része visszaáramoljon a gazdaságba és minél nagyobb értéket termeljen.

Ehhez a második pillért, a magánpénztárak rendszerét alakítottuk ki.

Nagyban építettünk az önkéntes pénztárak tapasztalataira, de meg akartuk ismerni a nemzetközi gyakorlatot is.

Bán Jutka, aki a Pénzügyminisztériumban akkoriban az illetékes főosztályt vezette jó kapcsolatokat teremtett francia partnerével és rajta keresztül meghívást kaptunk Párizsba a francia „Mutuelité”-k tanulmányozására. Öten utaztunk ki: voltak közöttünk olyanok is, akik nem akarták (volna) bevezetni az új rendszert, ők érveket reméltek a kockázatokról, veszélyekről. A hivatalos programok általában délelőtt zajlottak: a partner-minisztérium vezető munkatársai mellett sok „Mutuelité” menedzserével is találkoztunk.

Délután aztán „miénk” lett Párizs!

Én sajnos náthásan, kisebb influenzával bajlódva, néha egy kis hőemelkedéssel párosítva próbáltam teljesíteni, „amit a haza megkövetelt”, de egyre jobban fájt a fejem, egyre nehezebben bírtam emelni a lábaimat. A nagy melegben a Sacré coeur bazilika felől jöttünk lefelé a dombról, mikor Győrfi Pista, aki a nyugdíj-reform bizottságot vezette, átkarolt és így szólt hozzám: majd én meggyógyítalak, gyerünk be, abba a kis-kocsmába. Bementünk mindannyian és Pista nekem Rosét rendelt, de én azonnal rohanok a vécére, ha egy kis bort iszom – súgtam oda neki, ettől nem, ettől meggyógyulsz, nyugi, felelte nekem, amikor kihozták a Rosét.

Belenyaltam. Aztán még egyszer. Aztán fölhörpintettem. Aztán kértem még egyet.

Tényleg jobban lettem.

Hazaérve elkezdtünk keresni francia Rosét…

2019. 06. 29. vasárnap