’64 januárját írtuk: még nem avatták föl az Erzsébet hidat, nem kezdődtek meg a tokiói olimpiai játékok, ahol 10 aranyérmet nyertünk, még a TV-Maci is csak a tervezőasztalon és a vágószobában készülődött a gyerekek elkápráztatására, a Tenkes kapitánya filmnek már több része is dobozban várta a bemutatót, VI. Pál pápa már kinevezte Karol Wojtylát Krakkó érsekévé, Hruscsov elvtárs még a helyén volt.
A Fehérvári úton laktunk, mellettünk Babukáék, apám a Magyar Televízióban dolgozott már: a sportosztályt vezette, anyám a Testnevelési Főiskola előadója volt. Én nyolcadikba jártam, öcsém negyedikbe a Baranyai utca 18-as általános iskolában, és éppen elkezdtem kosarazni a XI. kerületi sportiskola csapatában, ahol Szabó János, Dzsoni bácsi, a MAFC felnőtt csapatának az edzője volt az oktatónk.
Kezdett kinyílni és csodaszéppé válni a világ, még nem értettem, de már nagyon szerettem: barátságok alakultak, kezdtek „érdekessé”, földerítendővé” válni a lányok, és persze az indián regények is.
Tél volt, hideg tél.
A szokatlanul enyhe ’63-as novembert hideg december és nagyon hideg ’64-es január követte. Voltak olyan napok, amikor a higanymutató lecsúszott a -17 és -23 fok közé is. Akkoriban fedett jégpályák még nem voltak Magyarországon, még Budapesten sem.
Korcsolyázni a szabadban lehetett: nálunk például a Mező Imre utcában a BEAC pályával szemben volt több teniszpálya, azt olyan hideg időben föllocsolták, majd néhány forintért a BEAC öltözőit megnyitották és már lehetett is korizni. Iskola után – persze olyankor, amikor délelőttösök voltunk, nem délutánosok – öttől már kint is voltunk a pályán. Bakancsban mentünk a pályára, be az öltözőbe, elővettük a „kulcsot” és már csavartuk is föl a bakancs-talpra a csavaros-korcsolyát, aztán totyogás föl a lépcsőkön, át az utcán, be a túloldali kapun és már lehetett is csúszni. Persze többször leesett a talpunkról a kori, olyankor kitébláboltunk a kerítés melletti padhoz és újra fölcsavaroztuk. Egy idő után a bakancs már alkalmatlanná vált „korcsolya-viselésre”, de mi akkor is megoldottuk valahogy.
Este kilencig miénk volt a világ!
Mi gyerekek akkoriban ugyanolyanok voltunk, mint a maiak: szerettünk (volna) kiemelkedni a bandából, különlegeseknek látszani, egyediek lenni. Kis hazugságok, trükkök nem számítottak.
Apám egyik munkatársa éppen abban az időben hokizott az egyik csapatban és az egyik „profi-kanadai” hokikoriját levetette, mert valószínűleg újat vett magának és mert éppen jó volt az én lábamra, apám megvette tőle. A hokikori-cipő sárga bőrből volt elkészítve, éppen olyan színe volt, mint a svéd válogatott mezének a színe. A svéd válogatottnak akkoriban Sven Tumba Johannsson volt a legnevesebb játékosa: világbajnok, olimpiai ezüstérmes, aki még a svéd labdarúgó válogatottban is szerepelt. A TV közvetítések miatt, nálunk is nagyon ismert és kedvelt játékos volt.
Másnap a hokikorival megjelentem a pályán, a legjobb haveromnak, a Farkasinszky Emilnek mondtam, hogy apámon keresztül kaptam a Tumbától a cipőt, majd kimentem a föllocsolt teniszpályára.
Aznap mindenki engem nézett, pontosabban a Tumba cipőjét …
- 07. 11.csütörtök