Beszélgetni kell Velük.
Nagyon sokat beszélgetni.
Hogy ŐK többet örülhessenek, kikerüljék a köveket, ne kövessék el azokat a hibákat, amiken én, mi elbuktunk.
Hogy ŐK boldogabbak lehessenek!

Kinn hideg sötét van, benn fényes meleg a karácsonyfa körül: már kényelmesen elnyújtózva üldögélünk; túl vagyunk az ünnepi vacsorán, forgatgatjuk, nézegetjük az ajándékokat; a kicsik háborúznak a szőnyegen a vár-játékkal, öltöztetik a mágneses-búvárt, tűzoltót; mi meg koccintunk a testes vörösborral. Amikor letesszük a poharakat, megszólal a „legnagyobb” unokám:

– Papa, emlékszel, amikor Párizsban voltunk és te Ady párizsi noteszkönyvéből olvasgattál verseket, olyan jó volt.
– Persze, hogy emlékszem: nagyon meleg volt, még nem szökött be az ősz Párizsba.
– Nem hát, végig sétáltunk: a Szajnától indultunk és mentünk fölfelé a Szent Mihály útján, aztán leültünk egy parkban egy padra, akkor vetted elő a könyvecskét, én először furcsálltam, mert nem szerettem a verseket, meg Adyt se ismertem, de akkor nagyon érdekes volt hallgatni.
– „Föl-földobott kő, földedre hullva,/ Kicsi országom újra meg újra/ Hazajön a fiad.”
– Igen, emlékszem: nagyon jó volt veled, de anyuék nem voltak ott, nagyon hiányoztak, pedig alig voltunk egy hetet és mégis…
– Így van ez már, kis-unokám, akit szeretünk, mindig hiányzik, ha nincs a közelünkben.
– Képzeld Papa, most jutottunk el a gimiben Adyhoz!
– De jó neked, akkor nagyon izgalmas óráid lesznek.
– Már vannak, papa, teljesen megborultam: a magyar tanárnő azt mondta az első Ady-órán, hogy Ady nem jó költő, franciáktól lopta a verseit, nem modern, nem magyar és olyan nyálas is a szerelmes verseiben!
– Nem is értem.
– Én sem.
– És a többiek, mit szóltak?
– Á, semmit, röhögtek inkább, nem érdekelte őket, egy tétel kipipálva az érettségire, de mit mondhattam volna?
– Nehéz kérdés: a konfliktusos helyzetben gyorsan kell dönteni, alig van idő mérlegelni a következményeket.
– Így voltam én is, nincs senki az osztályban, akivel megbeszélhettem volna.
– Ismerős helyzet, velem az egyetemen történt hasonló: nem tetszett a csoporttársaim egy részének a „szovjet” közgazdászokról a tananyagban szereplő elemzés, helyette eredetiben akarták volna olvasni a történteket, nagy vitát folytattunk a KISZ taggyűlésen és sztrájk lett a vége.
– Hű, az izgalmas lehetett!
– Egy srác volt, aki – ugyan a vitán részt vett, de – nem vett részt a sztrájkban, csak ő ment át helyből az első vizsgán: mindenki más uv-val kezdte, de aztán kiegyenesedett és levizsgáztunk a tárgyból.
– Bátrak voltatok, papa.
– Vakok vagy bátrak, nem tudom.
– Nekem is ilyesmit kellett volna tennem? Vagy legalább fölszólalni?
– Nem tudom, neked kellett akkor és ott érezned, mi sokat politizáltunk akkoriban.
– Mi nem politizálunk, az nem menci!
– Értem, illetve nem értem: a ti életetekről van szó!
– De a többiek azt mondják, minek: nem érdekes, semmi jelentősége, úgysem érint minket!
– Aha. s kik járnak oda?
– Menő manók! Gondolhatod.
– Kár.
– Majd elvégezzük a sulit, aztán megy mindenki, amerre lát, külföldre…
– Hm, külföldön a diákok inkább lázadók, lázadóbbak…
– Mi nem, bár volt nálunk egy momentumos és érdekeseket mondott.
– Hogy került oda?
– Idejárt hozzánk és jött egy beszélgetésre: lehet, hogy momemtumos leszek, mit szólsz hozzá?
– Ha úgy gondolod.
– Most úgy!
– Akkor legyél!
– Jó.
– Most olvasok egy könyvet arról, hogy a második világháború vége felé, amikor már mindenki látta, hogy Hitlernek vége, mégsem készült senki arra, hogy mi lesz a békében, hogy lesz akkor a világ elrendezve! Érted? Nem elég csak kicsit előre gondolkodni…
– Hű de messzire kerültünk Adytól!
– Hát: nem is Adyról beszélgettünk…

2019. 12. 27. péntek