HALLGATSZ: JÓL VAGY?!
Barátom: jól vagy, így karácsony és szilveszter között? Elmentek már a gyerekek, unokák; minden klappolt? A halászlé, a sült kacsacomb, bejgli ízlett az aranyos kicsiknek is? Jézuska azt hozta, amit vártak a gyerekek, unokák, nem lett kicsi-nagy semmi? Akkor jól van, ledőlsz, pihensz most végre egy kicsit? Ne zavarjalak? Úgysem tudsz elaludni, ahogy én sem, jár neked is az agyad, nem hagy nyugodni, pedig nem vagy már „gyerek”, aki nem tud betelni semmivel, mert az utolsó csöppig ki akarja csavarni az örömöt mindenből.
Én is így vagyok, nemcsak te, sokan vagyunk így, ne szégyelld.
Tudod: én most nem az elmúlt napokra gondolok, nem a csillogás, a kacagás, a koccintások utáni összekacsintások, a jóllakottság nem hagy nyugodni; máson jár az agyam, attól nem tudok aludni. Érdekelne, nem? Fáradt vagy, nem baj: azért belekezdek, legföljebb abbahagyod az olvasást és megpróbálsz durmolni, úgyse megy majd, meglátod.
Tudod tolulnak, megrohannak most a csak ritkán előbukkanó emlékek: a fekete-fehér képet adó Orion AT 505-ös tévénk („amin fel kellett tekerni a fényt kikapcsolás előtt, hogy ne legyen fehér pont beégés”), mellette a gyertyás, színes papírokkal, ezüstös gömbökkel, vörös-csillaggal díszített fenyőfánk csodás képe, a csillagszórók kézből történő meggyújtása, a rengeteg ajándék a fa alatt, a zsibongás – de jó is volt! Mindig sokan voltunk a fa körül, aztán másnap is, mert nagy volt a család, ha sokan hiányoztak is, nálatok is így volt? Abban a sokat szidott „átkosban”? Aztán később, amikor már én izgultam, meg az asszony, hogy minden rendben lesz-e, örülnek-e majd az „ősök”, a gyerekek, a többiek gyerekei az ajándékoknak, a megsütött kacsának, bejglinek? Ti is így voltatok?
Aztán hirtelen változik a kép, mintha egy új filmre kapcsoltam volna a tévén, pedig megint „én” vagyok a „főszereplő”: kérdezek, faggatózom, meg akarom érteni a múltat, a szüleim múltját, hogy mi-miért történt, hogy történt az „ahogy történt”, az ő idejükben, amikor még ők formálták a jelent, az „átkos” előttit, hogy miért hallgattak, miért hittek el mindent, amit harsogtak, miért nem gondolkodtak el, miért nem kételkedtek, legalább egy kicsit, hiszen gondolkodó értelmiségiekké váltak akkorra már, hogy lehetett erősebb a „hitük”, ami végül is vakká tette őket akkor és ők hol rontották el?!
Aztán megint ugrik a film, már engem kérdezgetnek a fiaim és az ő gyerekeik az „átkosról”, a balatoni táborozásokról, a prágai tavaszról és a bevonulásról, a pénzügyminisztériumi életről, döntésekről, a PÁRT-ról, az én szerepemről, cselekedeteimről, hogy miért úgy és miért nem máshogy, a hangulat-jelentésekről, és mire volt elég az 50 dollár meg akkor miért volt olyan jó a magyar foci; meg én is miért hallgattam akkor is, amikor pedig nem kellett volna, pedig én is az értelmiségi-elit tagja voltam.
A rendszerváltásról nem álmodom, arról most nem bukkannak elő képek, tisztul a fejem, érzékelem a csöndet, a háttérben a lila villogó fényt, a könyveket a dohányzó-asztalon, mellettem a laptopomat. Benyomom: Slomo már az „egész” magyar zsidóságot „képviseli, „Magyar Zsidók Szövetsége” névre változtatta az EMIH nevet; professzor Maróth Miklós katonadalokat vizionál, továbbra is a gázszerelő a leggazdagabb magyar, ömlik a pénz a határon túli „magyar” fociba, miközben Európa egyik legszegényebb országa Magyarország. Vajon mit fognak kérdezni majd az unokáink-dédunokáink a lányainktól-fiainktól, unokáinktól, a már nem első generációs értelmiségiektől: ők miért hallgattak?!
2019. 12. 30. hétfő