„URAK, AKIK PARASZTOK, PARASZTOK, AKIK URAK.”
Olvasom Ignotust: „Urak, akik parasztok, parasztok, akik urak.” (Ignotus: Kelet népe, Nyugat, 1908. 1. szám).
1908-ban írta. Annak kapcsán, hogy egy finn színi társulat járt Budapesten és csalódást okoztak BUDAPESTNEK: nem beszéltek magyarul; középszerűen és eredetiség nélkül játszottak; „másodrendű európaiak, mint egy bukaresti divatárus bolt”. Olyan furcsák voltak a pestieknek: „egyhangú muzsika, dadogó melódiák”; mit szeretnek a nyelvükön; kis nép a nagy Európában, akik küzdenek a fennmaradásukért; mit veszítene a világ, ha nem lennének? De ők teremtették!
De hát nem ilyenek voltunk, vagyunk mi is, magyarok? A mi nyelvünket sem érti senki, kis nép is vagyunk, bár nagynak akarunk látszani, mi is küzdünk a fennmaradásunkért.
Hát nem ugyanolyanok vagyunk?
Olvasom Ignotust.
Közben pereg a híradó a háttérben: pacal főz az államtitkár, disznótorosról povedál a felhatalmazott, a kultúra az, amit ők annak tartanak, Brüsszel ellenség, lassan mindenki ellenség. Közben ketté vált az ország: megint vannak a fent és sokkal többen lenn; vannak, akik vadásznak, vadászati kiállításra készülnek; és vannak, akik valahogy élni akarnak. És készül az ország(?) Trianonra, emlékmű épült, pályázatokat írnak ki művek megírására, közmunkás-katonáknak hívják a munkanélkülivé válókat. A Vár megint VÁR lett, ott magasodik elválva mindentől.
Olvasom Ignotust. 1908-ból. Mintha ma írta volna: „Urak, akik parasztok, parasztok, akik urak.”
- 05. 23. szombat