AZ „OSZI”

Éppen nézem a You Tube csatornán Juszt Laci videóját, az 1987 karácsonyán, nem sokkal Gobbi Hilda halála előtt készült beszélgetést, amelynek a bevezetőjében sok szó esik a halálról, ami a legendás színésznő szerint: „rossz, szemtelen dolog. Kikérem magamnak, nem a magam, mindenki nevében. Mikor az ember végre valamit megtanul, végre agyon dolgozza magát, hogy valami úgy legyen, nem földi javak, úgy az egész belsejéből az életből, és akkor jön egy ilyen szemtelen fráter, és egyszerűen lekaszabol. Hát micsoda disznóság ez. Micsoda pimaszság”, és akkor megszólal a mobilom, ránézek a kijelzőre, talán „OSZI” az?… de nem, Márti, rögtön összerándul a gyomrom, elszorul a torkom, rosszat sejtek…
1964 nyarának a végén történt: már lezárult a gimnáziumi jelentkezés és elbírálás határideje (engem, kitűnő bizonyítványom ellenére, mert cefet rossz gyerek voltam, és a fegyelmezettség – ami fontos követelmény, szinte kritérium volt akkoriban – enyhén szólva is, nem volt az „erősségem”, ezért aztán általános iskolai osztályfőnököm, Marika néni „javaslatára” nem vettek föl a József Attila gimnáziumba), utólagosan, valami pót-pót izé (meg protekció) révén mégis hozzácsaptak egy induló osztályhoz. Apámmal bementünk a Villányi úton a gimnáziumba, a tanáriban fogadott bennünket egy szikár, nagyon szigorú tekintetű, a megszokottnál élesebb és erőteljesebb hangú, vékony, mégis határozott nő, aki nem túl barátságosan közölte: te az én osztályomba, az I. A. osztályba fogsz járni, már így is sokan vagyunk, rendnek kell lennie és nálam rend is, fegyelem is lesz, egyébként én leszek az osztályfőnököd és az oroszt is én fogom tanítani…
Ez közel 57 éve történt: Ő volt az „OSZI”, de akkor még nem…
Így indult.
Az első hetekben, ott a gimnázium legfelső emeletén, a lépcsőtől jobbra fordulva a sarokszobában, a MI osztálytermünkben szorongva, tele kétséggel, persze izgalommal is, egymást sem ismerve, csöndben ültünk és vártuk a padban, hogy a csöngetés után megérkezzen, mi fölpattanjunk, Ő sietősen föllépjen a katedrára és a nehéz, titkokat rejtő osztálynapló az asztalra „huppanjon”, oroszul fogadja a hetes jelentését a jelenlévőkről, hiányzókról (hogyan is kellett mondani, mit is…) és elkezdje az órát.
Azt a félelmetes orosz órát!
Viszont az osztályfőnöki órák!
Nehezen oldódtunk: az őszinteség, a nyíltság, az egymásra figyelés – bár velünk született természetes tulajdonságaink – 15-16 évesen nem a legfőbb erényeink, sőt; hiszen például a másik nem iránti kíváncsiság – abban a korban – sokkal érdekesebb és izgalmasabb. Aztán meg ott volt a tanulás is, az általánoshoz képest sokkal nagyobb követelmények, a naponta jelentkező feszültségek: kinek a mateknél, fizikánál; kinek a történelemnél, irodalomnál vagy a biológiánál. Nem is beszélve arról, hogy akkor még a „mi a fontos, mi a fontosabb” volt igazán a szempont: kinek a sport, kinek a lányok vagy a fiúk, kinek az, hogy csak valahogy túl legyen az egészen. És akkor – abba a formálódó, mégis zárt világunkba – berobbant egy „szikár, nagyon szigorú tekintetű, a megszokottnál élesebb és erőteljesebb hangú, vékony, mégis határozott” tanárnő kérlelhetetlen keménységével, megfellebbezhetetlen következetességével, újfajta – akkor még (és azóta megint) nehezen követhető – világszemléletével.
Talán a háromnapos kirándulás a Siklósi Várba, a vetélkedő a helyiekkel, az esti tánc, ahol „a lányainkat meg kellett védenünk” a siklósi fiataloktól („lányok, lányok, adjatok kezet”), majd Kőrös Gyuri védőszárnya alatt az összetartozás érzésének a megjelenése; talán a közös éneklések, gitározások („Ha volna valaki, aki azt mondaná, hogy ébredj!/ Nem fonódna rám a bánat, szemembe hullanának/ Tűztollú reggeli fények, reggeli fények”); talán a sután kezdődő beszélgetések; (Tóth) Ádám versei, (Tihanyi) Laci szavalása, Kőrös Gyuri őszinte megnyilatkozásai; vagy az ártatlannak induló szemezések, a botor simogatások – ki tudja, rég volt, tán igaz se volt, mégis álomszép volt: érteni, szeretni kezdtük azt a „szikár, nagyon szigorú tekintetű, a megszokottnál élesebb és erőteljesebb hangú, vékony, mégis határozott” tanárnőt, az „OSZI”-t!, aki aztán az évek alatt tanárból barát lett mégis; bírálód és könyörtelen kritikusod, amikor arra volt szükséged (ez persze akkor nem, csak utólag derült ki számunkra); aki segített is, amikor az kellett; moziba, színházba vitt, hogy amit meg kell nézned, azt meg is nézd; aztán éjszakába nyúlóan beszélgetett veled, velünk, hogy ne csak nézzünk, lássunk is. Értette és megértette az életünket, hisz’ az az ő élete is volt („Kicsit szomorkás a hangulatom máma,/ Kicsit belém szállt a boldogtalanság,/ Kicsit úgy érzem magam,/ Mint a durcás kisgyerek,/ Kinek elvették a játékát”);
beszélte a nyelvünket; új értelmet adott a szavaknak, a tetteknek; értékké tette a másik tiszteletét, legyen akárki is a másik; bízott a közösség, közösségünk erejében; óvatosan terelt bennünket egy jobb, szebb világ felé.
Így lett Ő nekünk az „OSZI”!
A Karinthy Frigyes úti kis, másfél szobás lakásban jöttünk mindig össze, volt, amikor hatan-nyolcan, de olyan is, amikor sokkal többen, akár az egész osztály. Az elmúlt ötven évben ez egy kis sziget lett számára és persze számunkra is, ahol ki lehetett önteni a kiönteni valót, meg lehetett beszélni a megbeszélhetetlent, sírni lehetett vagy örülni, a világot megváltani vagy temetni. Mennyi vita, mennyi élcelődés, mennyi veszekedés, mennyi rádöbbenés otthona volt ez a sziget, az „OSZI” lakása.
Az első időben, még az „átkosban”, amikor különösen „zavaros, bölcs és nagy volt a Duna” és bizony sokat fecsegett a felszín, de a mély bizony nagyokat hallgatott, mi elemünkben voltunk, mert hittünk abban, hogy ami történik, az úgy van jól, az úgy helyes; az osztályunkból, aki nem hitt benne, az inkább hallgatott, vagy csak „úgy” szólt, hogy nem értettük vagy nem akartuk érteni, mit akar mondani, üzenni. Mert mi (félve írom, mert mára ennek a szónak más értelme lett), talán tényleg a többség, szépnek, szerethetőnek láttuk azt a világot, fejlődőnek és főleg biztonságosnak, ahol van esély(ünk) a továbblépésre. De elégedetlenek, morgósok, türelmetlenek is voltunk, „ide nekünk ezt a világot”, mindent kritizáltunk és meg akartunk változtatni: „OSZI” nem fogta le a kezünket, nem fogta be a szájunkat, néha-néha egy-egy határozott szóval terelt, befolyásolt, de hagyta, hogy morogjunk, kibontakozzunk, hogy eltévelyedjünk, aztán visszataláljunk.
Hatalmas batyut kaptunk.
Akkor még nem tudtuk, hogy amit útravalóul kaptunk, annak ki kell tartania, bármerre is fordul a világ.
Vajon kitart, kitartott-e?! (És ezt vajon ki ítéli meg?)
Mert azóta eltelt fél évszázad és mennyi minden történt: szinte minden megváltozott!
Rendszerváltás(ok), hatalom-átadások, csinnadrattás történelmi „reinkarnációk”, szoboravatások és meggyalázások, válságok és újra nyomorodások, kitántorgások, ál-keresztyénesedés „nagyban”; családalapítások és válások, gyermekáldások, unokaáldások, kezdések és újrakezdések, küzdelmek, sikerek és bukások, talán örömök is („Ülj le közénk és mesélj”), életek és halálok „kicsiben”.
Ha most megkérdezné, vajon mi, a tanítványok, hogyan éltük meg mindezt, milyen emberek lettünk, milyenekké váltunk: elbuktunk-e vagy átmentünk „életünk” vizsgáin; az igazat mondtuk vagy „csak” a valódit; hova álltunk, hogyan reagáltunk minderre; segített-e bennünket az a bizonyos útravaló, amit Tőle kaptunk?
Válaszolnánk vagy hallgatnánk?
De hisz’ tudja a választ, mindig is tudta: mert szeretve ismert minket, olyanoknak, amilyenek vagyunk. Persze kegyetlenül és bántóan őszinte is tudott lenni, nagyon fájón: „Ártatlanok,/ csizmák alatt sikongjatok/ és mondjátok neki: Nagyon fáj.”
Ő az „OSZI”.
Szigorú volt, ironikus és határozott, sarkos véleménye volt a világról, abból nem engedett, soha nem tagadta meg, talán ezért sem volt szokványos vele; körülötte mindig szikrázott a levegő. Pedig nem volt egyszerű az élete, nem kapta a bölcsőben készen a megoldást, a sikert, mindig küzdenie kellett valamiért, mikor a családjáért, mikor a gyerekéért, mikor az igazáért, mégse árulta el önmagát…
Vajon ma kellenének ilyen emberek? Vajon ma követnének-e ilyen embert mások? És ha nem, vajon miért nem?
Éppen néztem a You Tube csatornán Juszt Laci videóját, az 1987 karácsonyán, nem sokkal Gobbi Hilda halála előtt készült beszélgetést, melynek bevezetőjében sok szó esik a halálról, mely a legendás színésznő szerint: „rossz, szemtelen dolog. Kikérem magamnak, nem a magam, mindenki nevében. Mikor az ember végre valamit megtanul, végre agyon dolgozza magát, hogy valami úgy legyen, nem földi javak, úgy az egész belsejéből az életből, és akkor jön egy ilyen szemtelen fráter, és egyszerűen lekaszabol. Hát micsoda disznóság ez. Micsoda pimaszság”, és akkor megszólalt a mobilom, ránéztem a kijelzőre, Márti volt, elszorult a torkom, rosszat sejtettem: az „OSZI”…

„KÉSZ A LELTÁR
Magamban bíztam eleitől fogva –
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam –
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán – hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset – mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem – és ebbe más is belehalt már.”

2021. 01. 06.

(Mai búcsúztatóm)