GONDOLATOK EGY VERS KAPCSÁN
Nem vagyok igazságos. Most sem leszek. Mindig hagyom magam sodródni az impulzusaimtól, a pillanatnyi érzelmeimtől. Azok meg, úgy csaponganak, mint a fészkét és párját kétségbeesetten kereső rigó szárnyai, mert nem akarja észrevenni: a fészket már leverték a fáról…
A „SEMMIÉRT EGÉSZEN”-ről van szó. Pontosabban a vers borzongatóan-elborzasztó lenyűgöző hatásáról. Még pontosabban a megfejthetetlenségről, arról, hogy aki olvassa: mit akar érezni éppen akkor, amikor olvassa a verset; miért azt érzi akkor, amit érez.
De vajon mit akart írni a költő?
Érdekes ez egyáltalán? Hisz ott van a papíron megmásíthatatlanul, véglegesen, befejezetten. Csak el kell olvasni: „Hogy rettenetes, elhiszem,/ de így igaz./ Ha szeretsz, életed legyen/ öngyilkosság, vagy majdnem az.”Tényleg a teljes önfeladást követeli – a szerelemben a szerelmétől? Tényleg úgy gondolja, hogy „Mint lámpa, ha lecsavarom,/ ne élj, mikor nem akarom;/ ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan/ börtönt ne lásd;/ és én majd elvégzem magamban,/ hogy zsarnokságom megbocsásd”?
Hogyan olvastam ezt ötvenöt évvel ezelőtt? Hogyan olvastam el tegnap este? Miért rajongtam érte félévszázada, s miért néztem csak üveges szemekkel magam elé a tegnapi homályban? Hisz a szöveg nem változott!
Viszont az olvasó … Én változtam volna meg? (Már régóta ne ülök „csillámló sziklafalon”, „S mint megnyílt értelembe az ige,” én már egyre ritkábban szállhatok alá rejtelmeibe…) Biztosan ez. Vajon csak ez? Az öregedés, az öregség? De hisz’ értem, érzem, tudom is, amit Szabó Lőrinc írt rémisztően megbotránkoztató, mégis igaz, szerethető.
Hát akkor?
Vajon lehet az életet és a szerelmet másképpen élni? Vajon az ember megváltozik és más lesz a szerelemben, mint az életben? Vajon azok az értékek, normák, amiket a szerelmen kívül követ, azok a szerelem miatt megváltoznak, követhetetlenekké válnak?
Vékony az elfogadhatóan (a szerelemben megmagyarázhatóan) megengedhetetlen ösvénye és nincs kerítés, ami elválasztja a megengedhetetlentől.
És akkor az éjjeli szekrényemen, a lámpa mellől fölemelem Zoltán Gábor „SZÉP VERSEK 1944 – abszurd antológia – című könyvét (KALLIGRAM Kiadó 2020.) és megtalálom a sorokat Szabó Lőrincről, aki a Bajor Gizitől kapott Cila nevű fehér, félős macskát a háború alatt, mikor bombázták Budapestet kivitte a teraszra „Látva a cica különleges, szinte misztikus félelmét, meg akartam figyelni, hogyan viselkedik, ha nincs módja az első emeleti zárt térről elmenekülni. hát a boldogtalan mégis menekült: egy nyári asztal alá bújt. Utóvégre, gondoltam, ha én is kockáztatom a bőrömet, téged sem kíméllek erre a pár percre.”
Nem vagyunk mások. Ahogyan élünk, úgy is szeretünk, gyűlölünk, uralkodunk és ez fordítva is igaz.
Ettől még a vers lehet szép és igaz.
2021. 03. 02. kedd