(49.)
De legalább Thesszát nem kell beoltani, mert már bár itt toporizál a környezetünkben a járvány negyedik hulláma, a „kutyákat” még nem kell beoltatni. Igaz, azt se lehet tudni, kinek és mit kell(ene) csinálnia, mert aki a kormány részéről nyilatkozik, a „TÖRZSBŐL”, a „hivatalosságok”, az un. szakemberek részéről, az mond ezt is, azt is. Nem is beszélve Orbánról, aki ugyan” nem veszi föl a harmadik oltást”, bár Sinopharmot kapott, de még „fiatal” ember, nincs még hatvan se, hát neki ugyebár nem kell (bár arról nincs hír, megnézette-e, hogy van-e védettsége), de melegen ajánlja mindenkinek, főleg az időseknek (és a stadionokban csápoló szurkolóknak) a harmadikat.
Egyébként valaki meg tudja mondani? Hogyan tudom magam és embertársaim egészségét a legkevésbé veszélyeztetni? Mert nem akarom! De nincs igazi és igaz információm („az igazat mondd, ne csak a valódit/ a fényt, amelytől világlik agyunk”), se nekem, se másnak: maszkot hordjak? Ne menjek zárt helyre? Minél hamarabb kapjam meg a harmadik oltást? Melyiket? Aztán kell majd negyedik, ötödik is?
Kinek higgyek?
Kire hallgassak?
Eddig azt gondoltam, nekem nem kell mindenhez értenem, mert vannak szakemberek, akik „hivatalból” foglalkoznak a dolgokkal, akiknek ez a szakmájuk, ez az élethivatásuk, elég lesz, ha rájuk hallgatok és követem a tanácsaikat. És akkor azt kapom tőlük, hogy össze-vissza beszélnek: mondanak ezt is, meg az ellenkezőjét is: soha nem kérnek elnézést a tévedésükért (a hazugságaikért). Azér’ én birkaként fogadjam el a tanácsaikat.
De legalább Thesszát nem kell még beoltatni…
Tegnap buliztam egy jót: összejöttünk néhány unokatestvér (a csajok hetvenes fordulónapját ünnepelni), volt ott a kertben közel hatszáz év! Barátom, hatszáz év! Mi aztán tényleg „félszavakból” is megértettük egymást: az egyikünk elkezdte a mondatot, a másik befejezte. Csak magunkban voltunk. Aztán egyszer csak arra kerekezett az úton egy csapat, benne néhány „unokával” és a borongós időből hirtelen napsütéses idő lett, bár fürödni nem tudtunk a Balatonban. Aztán az „ifjúság”, a „jövő” tovább-kerekezett, mint az angyalok, mintha ott sem lettek volna. Mi beszélgettünk, röhögcséltünk tovább. A hetven évről. Ami alatt semmi különös nem történt. Csak elröpült hetven év és néhány perc. Megállíthatatlanul. Talán az iskoláink még állnak, bár a balatoni úttörő-táborok már eltűntek a süllyesztőben; ni-ni: „ím itt e kő”… Hetven év! Apák és fiúk, (apák és lányok), vajon ránk is igaz, hogy gyerekeink lázadn(t)ak ellenünk? Vajon őket érdekli, hogy mit-miért és miért nem úgy és akkor cselekedtünk?! Tudunk velük szót érteni? (És ők tudnak-e, akarnak-e?)
Hetven év és néhány perc úgy elrepült, mintha ott sem lett volna, már meg is kezdődött a következő hetven év és néhány perc…
De legalább Thesszát nem kell (még) beoltatni…
- 08. 24. kedd