(53.)
Éjjel fölriadt és arra gondolt: reggel nem megy be dolgozni. Minek. Úgyis vasárnap lesz. Otthon marad, tovább alszik, aztán megnéz a tévében egy kézilabda vagy egy német bajnoki foci meccset, mindegy, hogy melyiket, azzal is megy majd az idő. Aztán eszik valamit, amit talál a hűtőben. Később lefekszik és durmol tovább. Ennyi járhat neki is. Különben is: már több, mint tíz éve nyugdíjas, eljött a pihenés, a semmittevés, az „azt csinálok, amit akarok” ideje. Korábban szeretett utazni, világot látni, azt tervezte, idősebb korában majd bejárja az egész világot. Aztán mégse. Minden másképp alakult.
Thesszát sem akarja hosszú időre itthon hagyni: miatta sem, de főleg maga miatt nem.
Aztán mégsem aludt tovább, a tévét sem kezdte babrálni, inkább elővett egy könyvet és beleolvasott: „”Mit csinál mostanában?” – kérdeztem ismerősömtől, akit már rég nem láttam. „Félek.” felelte röviden. „Mitől?” „Csak úgy általában.” Hamarosan el is búcsúzott, sietve indult hazafelé, gyanúsan gyors léptekkel és behúzott nyakkal. Hosszan néztem utána, aztán köröskörül, a körút többi sietőjére. Ezek is mindig félnek, egészen bizonyos. Az arcukon, a mozdulataikon látszik, a szavukból hallatszik a félelem. Mitől félnek? Ez talán nem is olyan fontos. A lényeges az, hogy valamennyien félnek.” – olvasta, aztán lerakta a könyvet. „Mitől?” – morogta maga elé, miközben a kutya ott sertepertélt a lába előtt, nyomkodta nedves orrát a combjához, mintha azt mondaná: „gyere már játszani”! Megvakarta a fejét, az oldalát – Thessza-kutya barna szemeiben rögtön megjelentek a hála csillagai, egyik mancsát biztatóan a karjára rakta és elkezdett vigyorogni: láthatóan jól érezte magát, nem félt. „Miért nem vagyunk kutyák, akkor mi sem félnénk” – gondolta, miközben a keze járt tovább, de Thessza története jutott az eszébe, akit vemhesen az út szélén hagyott a gazdája, szerencsére arra járt egy „kutya-panzió”-t üzemeltető, aki azonnal hazavitte a kutyát, gondoskodott róla, majd a megszületett kiskutyákat elajándékozta, később Thesszát is, így került hozzánk. „Vajon akkor félt?” – gondolja tovább a történetet, tudja a választ gondolkodás nélkül is, „akkor a kutyának sem jobb, csak ha szerencséje van…” zárja le magában a vitát. „De akkor mi a megoldás?” – jön az újabb kérdés a simogatás közben, „mitől félünk egyáltalán, mi az, hogy „csak úgy általában”, van olyan is?”, de erre is tudja a választ, persze, hogy van, mert amikor néha az ember jól érzi magát, rögtön elfogja a bűntudat, a szorongás, hogy erre bizony jön majd mindjárt a büntetés, a bosszú és megint rosszabb lesz, ha „egy pillanatra jól érzi magát, rögtön ijedten visszavonja és hangsúlyozza a gondviselés előtt, hogy nem sértő szándékból tette”. Vajon milyen lehetne félelem nélkül élni, „csak önmagunkban hinni, a szuverén emberben és abban a sorsban, melyet magunk alakítunk, abban az életben, melyet nem bizományba kapunk, hanem magunk termelünk és magunk fogyasztunk, felnőtten és elfogulatlanul”. Ez az élet másmilyen embereket kíván, „félni végeredményben még mindig megnyugtatóbb”, mert azt legalább ismerjük…
Thessza nem mozdul, nem akarja, hogy vége legyen a simogatásnak, „hát ennek a napnak is lőttek” – gondolja az ember, „megint nem alszom tovább, most sem indulok világot látni”, mintha csak magától függene, hogy fölkerekedjék vagy sem…
- 08. 30. hétfő
(Kép: Kabul, repülőtér)