(138.)
A KABÓCÁ(I)NK
Már megint eltelt egy nap: „Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság/ és egy nappal az élet is…”. Megint „semmi” nem történt velünk, éldegélünk csöndesen. Már besötétedett, egyre hamarabb érkezik a homály s vele a csönd is. Lefekszünk. Thessza is elcsitul, az ágyunk mellett ledől, fejét a mellső lábaira teszi, csak néha-néha kapja föl a fejét.
Süket csönd van.
Persze, nekem a csönd mást jelent: hatéves lehettem, amikor a mumpsz „megoldotta” a hallásomat, az egyik fülem „megnémult”, ez persze nem zavart abban, hogy megtanuljak gitározni, „hallásból” lejátszani a „Ha volna valaki”-t, de mára „Oda Buda”. Amikor el akarok aludni, egyszerűen a „jófülemoldalára” fordulok és már csak a süket csönd van és az elalvás. Akkor aztán akár ágyút is el lehetne sütni mellettem. Vagy mehetne akár a tűzijáték is.
De most nem fordultam arra az oldalamra. Így is csönd van. Egyszer csak elkezdődik. „Pzzzzzíííí” – hallom az „éneket”, aztán újra „Pzzzzzíííí”, hát rákezdtek ma is. A „kabócáink”. Talán mannakabóca, egy Cicadomorpha. Csak hím lehet. Csak ő tud „énekelni”. A hangot a potrohukon levő hártyák rezegtetésével okozzák. Így udvarolnak. És ha mégsem? Ha a gyerekeknek magyarázzák az életet? Hogy az milyen csodás, egyedi? Csak meg kell úszni a veszélyeket! Vagy éppen vitatkoznak egymással? Mert egyikük liberális, a másik meg konzervatív? És nem tudják meggyőzni egymást a kertbe beszálló migráns-mannakabócák veszélyességéről? Hogy azok majd elszeretik a kertben élő magyar rendes nőstényeket? Náluk is van egy „vezér-manna” vajon? És vajon Radnóti hallotta-e az éneküket Lager Heidenauban, Zugubica fölött a hegyekben…
Nem fordulok át a „jófülemoldalára”. Még nem akarok elaludni. Jár az agyam. Minden összekeveredik. Az előbb a kerten át átjött Margó és kissé dühösen, mégis mosolyogva kérdezte: „láttátok a Turult a tűzijátékon?”, majd visszasietett, mert nem néztük a „cirkuszt”. „A cirkusz és a kenyér összege állandó!” A kenyér ára már lassan ezer forint. Viszont a „Csirkefej”! Fantasztikus volt Gobbi Hilda a Spiró drámájában. 1986-ban. Mert akkoriban, az „egyre sivárabbá váló” szocializmusban, egy külvárosi lakóházban megöltek egy öregasszonyt. Előtte a macskáját is. Mintha nem is a múlt században történt volna. „A tűzijáték alatt a kenyér árának az emelkedése zavartalan!” Mégsem fordulok a „jófülemoldalára”.
Most elhallgattak. Nem hallom a „Pzzzzzíííí”-t. Lehet, hogy a nőstény „beadta a derekát”? EZ rövid udvarlás volt. Biztos a nőstény is „olyan” nöstény. Ezek szerint a mannakabócák között is vannak olyanok. De nem, megint megszólal a „Pzzzzzíííí”. Most nem zavar. Elmosolyodok. A sötétben is. De jó nekik! Vajon ők is ott ülnek „csillámló sziklafalon”? Ahol „Az ifju nyár/ könnyű szellője, mint egy kedves/ vacsora melege, száll…”? Beugrik Gyürei Vera néni, a gimnáziumi magyar tanárnőm képe és a vers i persze, aminek akkor nem minden sorát értettem, miért olyan szép az, hogy „Az örök anyag boldogan halad/ benned a belek alagútjain/ és gazdag életet nyer a salak/ a buzgó vesék forró kútjain!”? Talán most már értem. A mannakabócák megértették velem. „A lét dadog,/ csak a törvény a tiszta beszéd.”
Öregszem.
Mindjárt elalszom. Már megint eltelt egy nap. Megint nem történt semmi…
- 08. 28. vasárnap egyszáz-nyolcvanötödik nap