BARANYI FERENC
Ifjúságom (egyik) kedvenc költője volt. Nagyon szerettem, szerettük a verseit. Abban az időszakban, az „ÁTKOSBAN” olvasgattuk, idézgettük őt (is). Akkor (még) a versek olvasása hozzátartozott az életünkhöz, közkedvelt műsor volt a TV-ben a Vers Mindenkinek. Azóta nagyot fordult a világ: hol van már az „ÁTKOS”, kit érdekelnek a versek (lásd a Parraghot).
Az „új” világban a nyilvánosság számára őt megszüntették. Az Ezredvég (szamizdat) újságban megjelenik néha-néha. Máshonnan kizárták. Talán hamisnak vélik a hangját. Disszonánsnak a kórusban. Talán csak a lelkiismeretüket nem akarják föléleszteni. Talán (nagyon) megváltoztak. A szerkesztők. Mert Baranyi Ferenc nem változott. Ugyanott áll, ugyanúgy mondja.
Ez ma már nem divat. Sőt.
Most a kezemben tartom és olvasgatom „Tiszta szándékkal” című kötetét (Pályakép – versekben 1954 – 2022), Papirusz Book Kiadó 2022. 09. 28.
Egy verse:
A REGE A GYÁVASÁGRÓL EPILÓGUSA
Asztalt verünk, s a hangos legénykedés zajától
megittasulva hisszük: a föld remeg – pedig
csupán a kocsmaasztal, amely billegve táncol.
Világot verni vélnek, kik az asztalt verik,
s ifjú kedvük valóban világverő veszettség,
de döngetésre már csak az asztal jutott nekik.
Ezért a régi virtus minálunk már nevetség,
megannyi régi merszü vén korhely csak röhög,
ha döngetésre váltjuk hitünk felnőtt fegyelmét.
Hajoljunk össze inkább az asztalok fölött
és hallgassuk a csöndes titkok komoly beszédét,
s kiteljesül ezernyi őszinte szó között:
ma fölmért gyávaság a legnagyobb merészség.
(Az a merészség 1966 kötetéből)
- 09. 28. szerda kétszáz-tizenötödik nap
(Kép: a kötet alapján)